A teljes önfeladás a németség olyan egyre végzetesebb degenerációját hozta magával, amelynek egyik legsúlyosabb megjelenési formája a demográfiai öngyilkosság…
A görög euangélion a jó hír hordozóját jelentette. (Ebből származik az Angéla női név is.) Az előttünk álló néhány év egyik döntő fontosságú kérdése éppen az, hogy a Németország vezette EU számára mi lenne a „jó hír” Angélával. Mottónk az a vicc lehetne, hogy miért teszi Angela Merkel azt, amit tesz, és a válasz rá az, hogy mer(t) kell. A keresztény fehér ember világa, a Nyugat mint civilizáció napjainkban történetének legsúlyosabb válságát éli át. Egyre több jel támasztja alá Oswald Spengler száz évvel ezelőtt, A Nyugat alkonya című könyvében megfogalmazottakat, azt, hogy a Nyugat hanyatlásának utolsó fázisába ért, anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt széthullóban van. E rendezetlenség felé vezető lepusztulási lejtőről csak egy olyan szellemi megújulás fordíthatná vissza, aminek lényegét talán inkább „vissza-régiesülésnek” lehetne mondani. A Nyugat és így az európai keresztény fehér ember megmaradását kizárólag csak a tradicionális szakrális önazonosságához való visszatérés szellemi energiái tehetnék lehetővé. Ez lenne a „jó hír”, és ezt hozhatná el (EU)Angéla vagyis Angela Merkel német kancellár asszony. Lehet-e erre esély? Hogy erre a kérdésre történelmileg megalapozott választ adhassunk, ahhoz előbb azt kellene megvizsgálnunk, hogy vajon maga a németség a német szakrális nemzet ellen félezer éve zajló háború nyomán milyen lelki, erkölcsi, szellemi állapotba jutott, és a német kancellár vajon képes-e ezt az állapotot pontosan felmérve történelmi léptékű döntéseket hozni. A német szakrális nemzet felszámolásának leglátványosabb és egyben legbrutálisabb „bevezető” szakasza a harmincéves háború volt 1618 és 1648 között, amelynek során a Német Római Birodalom népességének csaknem fele elpusztult. A deszakrális modernitásba ilyen felfoghatatlan brutalitással történő „átkényszerítés” két iszonyú évszázada után a németség „engedélyt kapott” a világ nem létező uraitól, hogy a most már az ő felügyeletük alatt polgári államnemzetet hozhat léte, ez volt a „Második Birodalom” 1870 és 1918 között.
A világ urai számára azonban a németség által megőrzött tradíciók, az e tradíciókra épülő alkotóerők sikerei és e sikerek vonzereje túl veszélyesnek látszott, és ezért Németországot 1918-tól olyan kifosztási nyomás alá helyezték, amelynek segítségével sikeresen provokálták ki a „Harmadik Birodalom” létrejöttét. Az általuk felépített „Vezért” 1931 és 1941 között mai áron több tízezer milliárd dollárnak megfelelő katonai kiadással „felszerszámozva” sodorták bele a németséget történetének újabb kataklizmájába, hogy aztán álságosan e provokációjukra hivatkozva indíthassák el a németség végfelszámolásának utolsó szakaszát, a ma éppen összeomlani készülő Negyedik Birodalmat. Az uralkodó történetírás axiómája, miszerint Hitler „csak úgy” szerzett „valahonnan” több tízezer milliárd dollárt, a világot akkor már régóta kezében tartó globális pénzhatalmi rendszer meg csak tehetetlenül, kezét tördelve figyelte mindezt, annyira abszurd s bohózatba illő, hogy arra elég nehéz szavakat találni.
Az 1945 óta létező Negyedik Birodalom alapvető történelmi funkciója a tradicionális szakralitás szellemi „energiahordozóinak” teljes felszámolása volt. Ezt a lelki, erkölcsi, szellemi lezüllesztés olyan szisztematikus módszereivel érték el sikeresen, amelyeknek lényegi „üzenete” az volt, hogy a németségnek nincs múltja, nincs kultúrája, nincs szakrális önazonossága, sőt soha nem is volt. Így egyetlen „célja” az abban a multikulturális „híg-moslékban” való teljes és önfeledt feloldódás lehet, amelynek Európa-szerte (sőt globálisan is) tanúi lehetünk. Az ennek nyomán végbemenő teljes önfeladás a németség olyan egyre végzetesebb degenerációját hozta magával, amelynek egyik legsúlyosabb megjelenési formája a demográfiai öngyilkosság visszafordíthatatlan folyamata. Gazdasági megjelenési formája pedig Németország „újra-kiskorúsítása”, az eurázsiai együttműködési rendszertől való teljes eltiltása, vagyis az Oroszországgal és Kínával kiépített kapcsolati rendszerének szétzilálása, sőt most már „betiltása”. Angela Merkel kancellárságának alapvető értelmezési keretét 2005-től az határozta meg, hogy erre a két legsúlyosabb kihívásra, vagyis Németország anyagi alapjainak s fizikai létének (demográfiai folyamatainak) egyre súlyosabb ellehetetlenítésére milyen választ képes adni. Az aligha lehet kérdéses, hogy e válasz történelmi minőségét legfőképpen az fogja eldönteni, hogy a „mélyszerkezetét” illetően milyen állapotban van a németség lelki, erkölcsi, szellemi talapzata. Merkel egy évtizeden át sikeresen egyensúlyozott a láthatatlan globális hatalmi struktúra parancsai s a németség e parancsokkal egyre inkább szembefordulni látszó létstratégiája között, ám mozgástere most már végzetesen beszűkülni látszik.
Ennek egyik szimbolikus megnyilvánulása, hogy bár Merkel sokszor használta az alternatíva nélküli (alternativlos) kifejezést, alátámasztandó politikájának megkérdőjelezhetetlenségét (annyira, hogy 2010-ben Németországban az év legoffenzívabb szavának választották ezt a fogalmat), ám részben éppen erre reagálva jött létre 2013-ban az Alternatíva Németországnak nevű pártalakulat. Az egyre nagyobb számú, egyre elégedetlenebb és Merkel politikájának alternatíváját kereső választópolgárok ma már szövetségi szinten is a második legerősebb politikai alakzattá tették az AfD-t. Angela Merkel tehát a jelek szerint végleg elveszteni látszik esélyét arra, hogy valaha is „jó hír” lehessen a németség, és EUrópa számára.
Bogár László
Forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/131110/EUAngela