Az emberi világot végül is mindig azok viszik tovább, akik igenlik az életet...
Az emberi létezés talán legősibb rítusa a tavaszünnep, az élet és halál, az áldozat és újjászületés nagy drámája, e drámának a lélek mélyéből való kivetülése, szellemi átélése. Ám a kor, amelyben élünk, a racionalitás kora, amelyben nincs helye a varázsnak, a mítosznak, csak a tiszta ész racionális logikájának.
A magát felvilágosodásnak nevező tudatos elsötétítés mitológiaellenes mitológiája az okság-okosság logikájával próbál mindent megmagyarázhatóvá tenni, ám a valóság egyre látványosabban jelzi, hogy ez legfeljebb csak egyik lehetséges módja a létmegismerésnek.
Most már a második húsvétot töltjük a Nagy Világszorongás lelki nyomása alatt, s talán ez most már épp elég ok lehetne arra, hogy a lélek a tiszta ész alatti rétegekben is megpróbáljon szembesülni mindazzal, ami történik. Jézus áldozatában, megváltó halálában és feltámadásában az emberi létezés legmélyebb drámáját élhetjük át.
Azt, hogy a világegyetemben a rend és rendezetlenség vívja örök harcát, hisz ez mutatkozik meg a húsvétban is. A Jó a rend, a Rossz, a Gonosz pedig mindig a rendezetlenség szimbóluma. A méltóságteljes, Isten szerint való emberi élet felépítése, megformálása, sőt egyáltalán megtartása is állandó átgondolt és összehangolt, türelmes létmunkát igényel.
És közben mindig ott a Gonosz kísértése, mert ahogy a Tao te king, az Út és erény könyve írja, jót cselekedni mindig nehéz és fáradságos, míg rosszat cselekedni mindig könnyű és szórakoztató. Csoda-e, teszi fel ezután kérdést a Tao, hogy sokkal többen és sokkal többször választják a rosszat, mint a jót. A Rossz olyan, mint valami energiavámpír, aki lefelé rugdal minket a létezés entropikus lejtőjén a rendezetlenség káosza felé, hogy közben kiszürcsölje belőlünk a rend felépítése során „befektetett”, ám a lerugdalás során így számára „felszabaduló” létenergiát.
Most olyan korban élünk, amiben mindent ez a folyamat határoz meg. S közben remélnünk kellene, hogy igaza volt Hamvas Bélának, amikor azt írta, hogy az embert nem kell félteni, mert az emberi világot végül is mindig azok viszik tovább, akik igenlik az életet, és nem azok, akik szembe mennek az élettel. Mert az életet csak a Rend tarthatja meg. Ám a méltó élet, a Teremtés rendjének megtestesülése most talán minden eddiginél nagyobb veszélyben van.
A rendezetlenség legsötétebb örvényeiben vergődünk „valami” olyanban, amit igazából megnevezni sem tudunk, hiszen még az is nyitott kérdés, hogy ez a „valami”, az ismeretlen főszereplő valóban egy természetes úton létrejött vírus, vagy egy mesterséges úton „megszerkesztett” komplexum, amit beazonosíthatatlan erők használnak beazonosíthatatlan célokra. Ám rend és rendezetlenség örök küzdelme itt is megmutatkozik, akármelyik változat is a valóság.
Ha természetes eredetű, akkor megszületését annak „köszönhetjük”, hogy a globális hatalomgazdaság biológiai láncfűrészként roncsolja szét a földi élet hihetetlenül finom szerkezetű rendjét az emberiségnek hamis kényelmet és biztonságot ígérve, ám valójában a poklot szabadítva rá. Ebben a világban így csak az lehetett kérdés, hogy mikor szakad ránk ez a tragédia.
Ha mesterséges eredetű, akkor még nagyobb bajban vagyunk, mert nemcsak az ezt létrehozó titokzatos „alanyt” nem látjuk, hanem azt sem, hogy az emberiségnek, amelyről éppen most derül ki, hogy mennyire üres fikció csupán, szóval, hogy ennek az emberiségnek ki lehetne az „alanya”, aki „megszólíthatná” ezt a titokzatos létezőt.
Hogy mennyire nem létezik „olyan”, hogy emberiség, az talán a legmélyebben a járvány halálos áldozatainak felfoghatatlan különbségeiben mutatkozik meg. A legrosszabb helyzetben lévő országok fajlagos halálozási mutatói több mint ezerszer magasabbak, mint a legjobbaké, pedig a hétköznapi élet általános anyagi viszonyait tekintve nincs igazán lényeges különbség a két csoport között.
A különbség máshol van, és ennek megértésében az antik görögség segíthet minket. Ők úgy vélték, egy emberi közösség széthullásának három stációja van, az anómia, az anarchia és a káosz, mint a rend felbomlásának állomásai. Az anómia amikor megbomlik a lélek belső rendje, ami a külső emberközi viszonyokban ekkor még nem mutatkozik meg. A következő stáció az anarchia, amikor a rend, pontosabban annak látszata szigorú rendészeti eszközökkel még úgy-ahogy fenntartható, és végül a káosz, a végső stádium, amikor már a rend látszatát sem lehet semmilyen rendészeti eszközzel fenntartani, és „ami van, széthull darabokra”.
Bármilyen fájdalmas is ez számunkra, szembesülnünk kell azzal, hogy a fajlagos halálozási mutatókban meglévő különbségekben az mutatkozik meg, hogy az adott emberi közösség hol tart ezen a lepusztulási lejtőn. Ebben az élet-halál harcban csak az az emberi közösség maradhat fenn, amiben még ép és egészséges a lélek belső rendje, vagy ha meg is bomlott, de még képes arra a megváltó áldozatra, amellyel mindezt megállíthatja.
Ennek alapján talán itt volna az ideje annak is, hogy leszámoljunk azzal a végzetes tévhittel, hogy van visszatérés „oda”, ahol a járvány előtt abbamaradt az életünk. Nem, nincs visszatérés, mert nincs már az az „oda”, bármennyire is szeretnénk ezt az egyszerű, könnyű, gyors és olcsó „instant” megoldást.
Az ehhez kapcsolódó másik illúziónk, hogy kizárólag a tudománytól várjuk a segítséget. Pedig a tudomány önmagában nem lehet segítség, hisz éppen a technológia pusztító fegyverként használata a jelenlegi helyzet létrejöttének legfőbb oka. Feltámadást csak az emberi lét szakrális rendjéhez való visszatérés hozhat, ez a mostani húsvét legfőbb üzenete.
Bogár László Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210403-a-husvet-miszteriuma