Nem bonyolult feladat megtalálni azt a kérdést, amelyen megfordul Európa (és azon belül Szlovákia, Magyarország, stb…szerk.)  jelenlegi lakóinak, leszármazottaiknak jövője, és amelyre végső soron minden közéleti szereplőnek meg kell adnia a választ: lesz elég gyerek?

Ebből a kérdésből és az erre adott válaszokból mindaz a probléma levezethető, amely ma Európát feszíti, és amely a végletekig polarizálta a közéletet: mi, európaiak, akik egy ideje már nem rendelkezünk a biológiai újratermelés képességével, mert nem nevelünk annyi gyereket, mint ahányan közülünk meghalnak, a jövőben képesek leszünk-e reprodukálni a közösségünket? Lesz-e elég gyerek?

Ha a válasz az, hogy nem lesz, akkor az európai kultúra előtt csupán két út marad: vagy bezárkózik és belátható időn belül kihal, vagy más kultúrájú népességeket fogad be, és kisebbségbe kerülvén, szintén belátható időn belül azokba olvad. A belátható idő tartamán lehet vitatkozni, a tényen azonban nem.

Hacsak nem tételezzük fel, hogy az új népek éppen olyan európaivá lesznek, amilyenek mi magunk vagyunk. E feltételezésnek azonban a kulturális antropológia tételeinek kidolgozása óta nem sok alapja van. A hellén világot meghódító rómaiak nem váltak göröggé, a római világot meghódító germánok nem váltak rómaivá, a Bizáncot meghódító törökök nem váltak kereszténnyé, az Amerikát meghódító európaiak nem váltak indiánná.

Egy kultúra kihalása vagy egy másikban való feloldódása önmagában sem nem jó, sem nem rossz. A mai Európa kultúrája a görögöt önmagában feloldó római kultúra legyőzésével és magába olvasztásával jött létre, és nemigen hallani olyan hangot, amely kárhoztatná elődeinket mindezért. Az európai kultúra kihalását sem úgy kell elképzelni, mint „sírt, hol nemzet süllyed el”, inkább egy másik kultúrában való feloldódásként. Aminek a végeredménye akár valami új minőség is lehet. Igaz, nem rögtön, először a régi kultúra kifosztása, felégetése, lerombolása, a lakosok nagy részének legyilkolása jön. Az új templomok majd csak akkor emelkednek fel, ha a rombolás befejeződött… Ki bánkódik manapság amiatt, hogy a Sixtus-kápolna rég ledöntött római épületek romjai felett magasodik?

Az európai kultúra kihalása tehát akár új aranykornak is lehet a helycsinálója. Például a muszlim aranykoré, és itt nem valami teokratikus államalakulatra kell gondolnunk, hanem olyan létformára, amely úgy épül rá az iszlám alapvető tételeire, ahogy az európai a kereszténységére.

Mindezt előrebocsátva tegyük fel a kérdést: akarjuk ezt az átalakulást? Noha ebben a formájában eleddig nemigen fogalmazták meg, mégis megkockáztathatjuk a választ: nem akarjuk. Meg akarunk maradni önazonosnak, és ezt a törekvésünket morálisan megalapozottnak tartjuk. Kultúránk egyik pillérének tekintjük, hogy egyénnek és közösségnek joga van önazonosnak – csángónak, metodistának, mozgássérültnek, svédnek vagy finnek lenni.

Tehát kimondhatjuk, hogy mint kulturális közösség, mi, európaiak, magyarok, dánok, szlovákok, hollandok, rétorománok és frízek nem szeretnénk kihalni, különösen nem valamely vérzivataros korszakot követően. Szeretnénk megmaradni, utódainkat is megtartani, szeretnénk európaiként folytatni a vitáinkat, amelyeknek csak addig van értelmük, amíg mi, a vitatkozók létezünk. Ehhez viszont sokkal több gyerek kell.

 De miért születik kevés, és mi kell ahhoz, hogy több szülessen? Mi vezetett idáig, és hogyan lehet kultúránkat visszarántani a megsemmisülés szakadékának széléről? Vajon az emberi élet lényegi programja a létezés folyamatának fenntartása, vagy pedig az egyéni élet minél szabadabb megélése? Évezredek peregtek le úgy, hogy ez a kérdés meg sem fogalmazódott. Az emberi létezés lényege a közösségbe – család, település, nemzet – való tartozás volt, az egyén a szolgától az uralkodóig e közösség részeként értelmezte önmagát, meg sem fordult a fejekben, hogy máshogy is lehet.

Jó kétszáz éve azonban néhány gondolkodó felfedezte az egyént, és hozzálátott, hogy felszabadítsa a közösség kötöttségei alól. Példájukat hamarosan százezrek követték. Könyvtárakat töltenek meg azok a művek, amelyek e felszabadítási folyamatról szólnak, és mi, kései utódok haszonélvezői vagyunk a munka eredményének. Mára azonban mindebből súlyos feszültségek keletkeztek. Az egyén felszabadításán munkálkodó liberalizmus immár a végpontig kíván elmenni a maga útján, és minden olyan kötöttség alól felszabadítaná az egyént, amely más egyének szabadságához nem szükséges. Ehhez viszont tagadnia kell, és tagadja is mindazokat a közösségi normákat és formákat, amelyek az egyén számára bizonyos kötöttségeket állapítanak meg.

Már régen nem jogi, hanem morális kötöttségekről van szó. A liberális felfogás szerint az egyén mindaddig, amíg más egyének szabadságát nem sérti, morális értelemben korlátlan. Minden erőnkkel saját egyéni életünk lehető legszabadabb megélésére törekedni a liberális felfogás szerint morálisan jó.

A gyereknevelés morális értéke ezzel megszűnt. A liberalizmus nem csupán azt várja el, sőt követeli, hogy mindenki szabadon dönthesse el, akar-e gyereket vagy sem, hanem azt is, hogy a nemleges döntésért senkit ne lehessen morálisan elítélni. Azt állítja, hogy a közösségnek, noha fennmaradása függ attól, elég gyerek születik-e, nincs morális alapja ez ügyben elvárást támasztani a tagjaival szemben. Valójában még azt is vitatja, hogy létezik a közösséghez tartozás jelensége, ehelyett inkább egyének együttműködő sokaságáról, ezen belül kizárólag önkéntes felelősségvállalásról beszél.

Nem állíthatjuk, hogy ez az egyetlen oka Európa gyermektelenségének, de az nem lehet kétséges, hogy ott van az okok között, és nem a sor végén. És ha ez így van, közelebb jutottunk annak a megválaszolásához is, hogy miként születhet több gyerek: a közösség, mindenekelőtt a család és a nemzet mint entitás morális jogainak visszaállításával.

Bencsik Gábor
forrás:  http://demokrata.hu/velemeny/szine-lesz-eleg-gyerek