Bayer Zsolt: Ezek őrültek vagy gazemberek?

A fenegyerek –  „...a mindig higgadt, mérsékelt és megfontolt" újságíró Bayer Zsolt írása. Írójának jellemzése hagy némi kívánnivalót, de az életben megtanultam: ne azt nézd, hogy ki írta, hanem azt, hogy mit. Biztosan jó hosszú, uborkaszezoni vitacikk, mert úgy fifty-fifty alapon lesz aki egyetért vele és biztosan olyan is, aki majd ezután is útálja...(szerk.) 

A HVG (na, ugye!) interjút közöl egy bizonyos Jorgen Randersszel, aki történetesen a klímastratégia professzora.

Itt mindjárt álljunk is meg egy pillanatra, ízlelgessük ezt a titulust, ezt a tudományt: „a klímastratégia professzora”. Kimondhatjuk, manapság nincs ennél menőbb tudományág, nincs ennél jobban hasznosítható professzorság, ugyanis aki manapság erre adja a fejét, az nem csupán egy tudós – már ha az egyáltalán –, hanem napjaink legfontosabb, legfelkapottabb politikai divatjának kétségbevonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen aktora. Ma ugyanis minden elmeháborodott társadalommérnök, minden küldetéstudatos, önjelölt próféta, minden haladásmániás egyszersmind klímaszakértő is. Aki manapság egy kicsit is ad magára ezekben a körökben, az naponta minimum háromszor mond valami rettenetesen riasztót és sokkolót arról, hogy legkésőbb ötven év múlva vége az emberiségnek, ugyanis meg fogunk sülni.

Persze mindjárt felmerül a kérdés, mi van, ha mégis nekik van igazuk? Kétségtelen tény, még ez is lehetséges. Csak egy gondolkodó emberben némi kétséget ébreszt az a tény, hogy ötven évvel ezelőtt már láttuk ugyanezt, csak ellenkező előjellel, továbbá az, hogy állandóan kilóg a politika patás ördög lába ebből az irányított, jól jövedelmező rettegésből.

Minderről érdemes elolvasni Táborszki Bálint kiváló írását, címe: A klímakutatók jövendölései 1970-tól napjainkig (Libertarianizmus.hu., május 10.)

Lássuk ebből az írásból először a tudományos módszerről, módszertanról szóló részt:

„Itt a hipotézisalkotás és az előrejelzés kérdésével fogunk foglalkozni. Amikor egy kutató megalkot egy hipotézist, a logikai következtetés módszerével felvázolja azokat a jelenségeket, amelyeknek szükségszerűen következniük kell a hipotézisből. A történelemtudomány egyik leghíresebb példája erre az eljárásra Einstein relativitáselméletével kapcsolatos. Az általános relativitáselmélet alapjai című tanulmányában Einstein megfogalmazott három előrejelzést, amelyek, amennyiben igaznak bizonyulnak, empirikus bizonyítékot szolgáltatnak az általános relativitás hipotézisére. A három predikció közül a legfontosabb a Nap úgynevezett gravitációs lencsehatását írta le: a Nap felületét súroló fénysugárnak a newtoni gravitációra alapuló számítások kétszeresével, azaz körívszögenként 1,75 másodperccel kell elhajolnia. Arthur Eddington és csapata 1919. május 29-én fényképeket készített egy teljes napfogyatkozásról, és a felvételek megerősítették az einsteini előrejelzést, a tudományos világ és a nyilvánosság pedig akkor, és csak akkor üdvözölte világraszóló lelkesedéssel bizonyított igazságként Einstein relativitáselméletét.

Most, pontban húsz nappal Eddington expedíciójának századik évfordulója előtt, valami egészen más kép tárul elénk a nyilvánosság és a tudományos kutatás kapcsolatáról. Míg az emberek száz évvel ezelőtt megértették, hogy egy tudományos hipotézis – legyen annak belső logikája bármennyire ellentmondásmentes – nem egyenlő az igazsággal, manapság azt látjuk, hogy a sajtó és a nyilvánosság megdöbbentő része hajthatatlan igazságként kezeli magát a predikciót, és tudománytagadónak bélyegzi azokat, akik kétkednek.

Hogy ennek pontosan mi az oka, az megválaszolatlan kérdés marad; az én legrosszabb félelmeim azt mondják, hogy az ok a nyugati világ általános intelligenciaszintjének csökkenésében keresendő. Mindenesetre amikor a környezetről esik szó, a nyomát sem leljük az empirikusan bizonyított hipotézis és a hipotézisből következő előrejelzések közötti megkülönböztetés megértésének. Ha követjük a híreket, azt látjuk, hogy a tudósok, a különböző szervezetek, az újságírók, a publicisták, a véleményformálók és a politikusok jóslatokról beszélnek, és azok alapján sürgetik társadalmunk és gazdaságunk legradikálisabb átalakítását a mindenható állam irányítása alatt.”

Nos, ebben a mai, klímakatasztrófáról szóló médiaőrjöngésben és politikusi „hozzáértésben” felettébb nehéz lenne cáfolni fenti sorok igazságát. De a java még csak ezután következik, vagyis összefoglalása mindannak, ami ötven évvel ezelőtt zajlott. Íme:

„Paul R. Ehrlich, a népességtanulmányok professzora a Stanford Egyetem biológiatanszékén azokkal a sorokkal kezdte 1968-as The Population Bomb (A népességbomba) című kötetét: »A harc az egész emberiség etetéséért immár a végéhez ért. Az 1970-es években százmilliók fognak éhen halni, akármilyen vészhelyzetprogramba kezdünk bele. Ezen a ponton semmi sem tudja megállítani a világszintű elhalálozási ráta jelentős növekedését.«”

Kicsit később, egy esszéjében így érvelt a szerző:

„Már megszületett a legtöbb ember, aki meg fog halni az emberi történelem leghatalmasabb kataklizmájában” és „valamikor a következő 15 évben el fog jönni a vég. És »a vég« alatt azt értem, hogy a bolygó teljesen képtelenné válik az emberiség eltartására.” Egy kritikára válaszként Ehrlich azt írta, „ha szerencsejátékos volnék, még pénzt is tennék arra, hogy Anglia nem fog többé létezni 2000-ben”.

Táborszki ezt fűzi a fentiekhez: „Ehrlich forgatókönyvei megdöbbentő mértékben kudarcot vallottak. Több mint négymilliárd ember született a könyv publikálása óta, az éhínség helyett pedig ötszáz kalóriával növekedett az egy főre jutó tápanyag napi mennyisége 1966 és napjaink között a HumanProgress.org által összegyűjtött adatok szerint.”

Minderre még visszatérünk a HVG legújabb üdvöskéje, a norvég „professzor” kapcsán, de előbb nézzük tovább az ötven évvel ezelőtti jóslatokat (bocsánat: tudományos publikációkat):

„1970-ben, az évben, amikor először ünnepelte a zöldmozgalom a Föld napját, George Wald, a Harvard Egyetem biológusa kijelentette, »a civilizáció véget fog érni 15 vagy 30 éven belül, hacsak nem teszünk azonnali lépéseket az emberiség előtt álló problémákkal szemben«. Ugyanebben az évben írta Peter Gunter, az észak-texasi egyetem professzora: »A demográfusok szinte teljesen egyetértenek a következő zord forgatókönyvvel: 1975-ben széles körű éhínség veszi kezdetét Indiában; ezek 1990-re le fognak sújtani India, Pakisztán, Kína és a Közel-Kelet, Afrika teljes területére. 2000-re vagy talán hamarabb éhínség fogja sújtani Dél- és Közép-Amerikát, [és 2000-re] az egész világ, Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Ausztrália kivételével éhínségtől fog szenvedni.«”

Mindezek fényében teljesen érthetetlen, hogy még mindig élünk. De nézzük tovább!

„1970 januárjában a Life magazin beszámolt arról, hogy »a tudósoknak szilárd tapasztalati és elméleti bizonyítékuk van a következő előrejelzések alátámasztására: a városlakóknak egy évtizeden belül gázmaszkokat kell hordaniuk, hogy túléljék a légszennyezettséget […] a légszennyezettség 1985-re a felére fogja csökkenteni a napfény mennyiségét, ami eléri a Földet.«”

Gondolná az ember, ezek után nem jöhet más, mint hogy már ötven évvel ezelőtt megjósolták a globális felmelegedést és az ebből következő világvégét. A helyzet ennél lényegesen bonyolultabb, figyeljenek csak:

„Az 1970-es éveket áthatotta a globális lehűléstől való félelem az azelőtti évtizedek hőmérsékleti trendjeire alapozva. Így az ökológus Kenneth E. F. Watt egy beszédében azt mondta: »A világ immár 20 éve meredeken hidegedik. Ha ez a trend tovább folytatódik, a világ 1990-re az átlaghőmérséklethez képest 4 fokkal, de 2000-re 11 fokkal hidegebb lesz.« És dr. Carl Christian Wallén, a World Meteorological Organization (Meteorológiai Világszervezet) tudományos és technikai osztályának vezetője azt nyilatkozta: »az 1940 óta lezajlott lehűlés elég jelentős és konzisztens volt ahhoz, hogy nem fog egyhamar a visszájára fordulni.«

Az 1970. április 16-i számában a Boston Globe cikkje hirdeti: »A tudósok új jégkorszakot jósolnak a 21. századra«, és idézi James P. Lodge Jr.-t, a Nemzeti Légkörkutató Központ tudósát, aki szerint »amennyiben növekedik az elektromos áramgenerálás jelenlegi rátája […] a kontinentális Egyesült Államok összes folyója és patakja ki fog száradni«. És egyazon évben egy demokrata szenátor, Gaylord Nelson azt írta a Look magazin egy cikkében, »Dr. S. Dillon Ripley, a Smithsonian Intézet munkatársa úgy gondolja, hogy 25 éven belül az összes élő állatfaj 75-80 százaléka ki fog halni«.

Egy 1971-es esszében dr. John P. Holdren, Barack Obama későbbi tudományos tanácsadója és az imént említett Paul Ehrlich egy Overpopulation and the Potential for Ecocide című esszében úgyszintén az eljövendő jégkorszakról beszélt. A városi és a mezőgazdasági légszennyezés, az ember által termelt kondenzációs magok, az urbanizáció, az erdők kivágása és a sivatagok növekedése következtében – ami »felelős a felszíni hőmérséklet 0,2 °C-os lehűléséért az elmúlt negyed évszázadban« – egy új jégkorszak veheti kezdetét, aminek »a mezőgazdaságra és az emberi populáció ellátására gyakorolt hatását aligha kell részletezni«. Azonban ennél is drámaibb következmények történhetnek: például »az antarktiszi jégtakaró hirtelen összeroskadása a megnövekedett tömeg hatására olyan szökőárat idézhet elő, aminek a mérete semmihez sem fogható az emberi történelemben.«” (…)

Mindezek után persze megszületett akkor is a kötelező nyílt levél, egyenesen az Egyesült Államok elnökének:

„1972. december 3-án a Brown Egyetem geológiai tudományok tanszékének vezetője, R. K. Matthews és a Csehszlovák Tudományos Akadémia munkatársa, George J. Kukla levelet írt Nixon elnöknek, a közelgő jégkorszak veszélyeire figyelmeztetve őt. »Kötelesnek érezzük magunkat tájékoztatni Önt a közelmúltban tartott tudományos konferencia eredményeiről«, írták. »A konferencia az éghajlat múltbeli és jövőbeli változásai körül forgott, és 42 vezető amerikai és európai kutató vett benne részt. A találkozó fő konklúziója, hogy az éghajlat globális rosszabbodása, sokkal hatalmasabb mértékben, mint bármi, amit a civilizált emberiség eddig megtapasztalt, egy igen valós eshetőség, és talán egyhamar be fog köszönteni.« És nem maradhatott el a levél végéből az előző bejegyzéseinkben taglalt tézisünk »füstölgő puskacsöve«: »A világ vezetőinek hatékony segítségével hatásosan megszervezhető lehet a kutatás, és talán találhatunk megoldást erre a vészre. Reméljük, hogy a kormánya döntő lépéseket fog tenni ebben az irányban, ahogyan azt a múlt komoly nemzetközi problémái esetén is tette.«”

Tényleg elmondhatjuk, hogy ötven évvel ezelőtt már csak egy svéd tinilány hiányzott a teljes sikerhez, no és persze az sem elhanyagolható, hogy akkoriban a megfagyástól kellett rettegjünk, nagyjából ugyanazon okokból kifolyólag, mint ma. A legnagyobb különbség, hogy az eljövendő özönvizet nem a sarki jégtakarók elolvadásából, hanem túlzott mértékű megvastagodásából vezették le.

Táborszki pedig felhívja figyelmünket a legfontosabb következményekre:

„A közelgő jégkorszaktól való félelem meghozta azt az eredményt, amire a kutatók vágytak és mind a mai napig vágynak: pénz, presztízs, állami kvártély. 1974. augusztus 1-jén a Fehér Ház felkérte a Kereskedelmi Minisztériumot egy klímaváltozásügyi albizottság megalakítására, négy év múlva pedig meghozták a National climate program (nemzeti klímaprogram) törvényt, szaporítva az állami támogatást és tudományos szerveket.”

És a tudomány nem állt le, sőt, rákapcsolt:

„Egy 1974. júniusi cikkben a Time Magazine azt írta: »Amikor a meteorológusok megmérik az átlaghőmérsékletet a bolygó minden táján, azt találják, hogy az atmoszféra fokozatosan lehűlt az elmúlt három évtizedben. A trend semmi jelét nem mutatja a visszafordulásnak. Bármi is legyen a lehűlés oka, rettentő komoly vagy egyenesen katasztrofális hatással járhat. A tudósok úgy vélik, hogy a Földet elérő napfény csupán egyszázalékos csökkenése is kizökkentheti az éghajlati egyensúlyt, és annyira lehűtheti a bolygót, hogy elindíthatja azt egy újabb jégkorszak útján.« (A napfénycsökkenés ezt követően jóval meghaladta az egy százalékot.) Egy hónappal később, július 31-én a Pampa Daily News napilap beszámol arról, hogy »Reid Bryson és más klimatológusok immár egészen biztosak abban, hogy az 1930 és 1960 között megtapasztalt éghajlat egy 1000 éves ciklus csúcsa volt. A világ nem fog még egy ilyen jó klímát élvezni a következő 100 éven belül.«

1978. január 5-én a New York Times egyik cikke kijelentette, hogy »egy nemzetközi szakértőcsoport szerint nem tűnik úgy, hogy véget fog érni a harmincéves lehűlés az északi félgömbön«.

1978. március 9-én a The Sunday Dispatch arról számolt be, hogy »egy új jégkorszak sújthat le a lehűlő Földre.« Ahogyan a cikk írja: »Három téllel ezelőtt havazott Miamiban. Két téllel ezelőtt halálos hidegrekordokat éltek át a Mississippi medence Nagy Tavai. Az előző télen a súlyos fagyok mellett őrületes, 140 mérföld/órás szelek sújtották New Englandet; ezek a szelek 38 halottal jártak Nyugat-Európában. Ezen a télen a nyugati partra került a sor, hogy szenvedjen. Valami furcsa dolog történik az éghajlattal a világ minden táján. Fagy és szárazság jelenik meg nem csupán itthon, hanem Európában, Afrikában, Ázsiában, Új-Zélandon és Dél-Amerikában. Még az egyenlítő környékén, a szubtrópusi Brazíliában, ahova sosem teszi be a lábát a tél, a hó és a fagy ismételten pusztítást mért a kávéültetvényekre és az egekbe emelte a kávébab árát.«”

Aztán egy rövid ideig a slágerlistára felkerült egy új dal, a savas eső. Erről ezt olvashatjuk Táborszkinál:

„A 1980-as években szárnyra kapott egy rövid életű katasztrófaelmélet a savas esők terjedéséről. Az újságíró Matt Ridley becsülendő őszinteséggel beszél a blogján arról, amikor ő maga is elhitte a savas esők narratíváját. A globális felmelegedés apropóján írja: »Egyszer már bejártuk ezt az utat. 1984-ben a savas esőzésről szólt a környezeti riogatás. Mint a The Economist tudományos újságírója, azt írtam: Az erdők katasztrofális arányban kezdenek pusztulni. Vitathatatlan, hogy immár az erdők 34 százaléka veszélyeztetett. A szakértők azt mondták nekem, hogy a teljes német tűlevelű növényzet el fog tűnni 1990-re, és a német Belügyminisztérium azt jósolta, hogy 2002-re minden erdő el fog tűnni. Francokat. A savas eső (bár egy valós jelenség) nem ölte meg az erdőket. Még csak meg sem károsította őket. A tudósok idővel elismerték, hogy az erdők kimagasló állapotban voltak Németországban, Skandináviában és Észak-Amerikában az 1980-as és 1990-es években, a savas esők ellenére. Hiszékeny idióta voltam, amiért nem vontam kérdőre azt, amivel azok etettek, akiknek önös érdekük a riogatás.«”

A mesterterv szerint az európai népességet teljesen le kell cserélni migránsok millióival.

Mint az előző részben olvashattuk, ötven évvel ezelőtt megfellebbezhetetlen tekintélyű tudósok, világhírű szakértők, politikusok, az ENSZ, no és persze őfelsége, a média halálos rettegésben tartotta a világot a klímakatasztrófa ügyében, csak akkor éppen a megfagyástól kellett (volna) rettegnünk. Hogy mennyire hasonló volt a helyzet a maihoz – mármint a jól felépített hisztéria szintjén –, álljon itt még néhány idézet, csak immár a közeli 2000-es évekből.

„2000. március 20-án a The Independent elújságolta a rettenetes hírt az olvasóinak: többé nem fog havazni Angliában. A cikk idézte dr. David Vinert, a Kelet-angliai Egyetem klímakutatóját, aki szerint a havazás »egy nagyon ritka és izgalmas esemény lesz.

A gyermekek egyszerűen nem fogják tudni, hogy mi az a hó.« Ahelyett, hogy a hó teljesen eltűnne, csupán egyszer-egyszer fog megjelenni, váratlanul lesújtva a felkészületlen lakosságra. »A hó valószínűleg káoszt fog okozni húsz éven belül«, mondta a professzor. A rákövetkező évek telén hó borította egész Britanniát, és a sziget a leghidegebb hőmérsékleteket tapasztalta 1914 óta.”

Álljon itt egy példa arra is, miképpen lehet(ett) mindezt politikai zsarolásra felhasználni. „2004. február 22-én a The Guardian beszámolt arról, hogy »Immár a Pentagon mondja Bushnak: a klímaváltozás el fog pusztítani minket.«”

A 2004-es cikk szerint „a klímaváltozás a következő 20 évben globális katasztrófával járhat, életek milliói veszhetnek oda háborúkban és természeti katasztrófákban. A The Observer megszerzett egy titkos jelentést, ami arra figyelmeztet, hogy a nagy európai városokat el fogják nyelni az emelkedő tengerek, miközben Britanniát »szibériai« éghajlat fogja sújtani 2020-ra. Nukleáris konfliktus, megaszárazságok, éhínségek és hatalmas lázongások fognak kitörni világszerte. A 2020-ra a fogyatkozó étel- és vízkészlet fölött háborúzó nemzeteket vizionáló jelentés forgatókönyvei olyannyira drámaiak, hogy kulcsfontosságú szerepet tölthetnek be az amerikai választásokban.

A demokrata jelölt John Kerryről köztudott, hogy elfogadja, hogy a klímaváltozás egy tényleges probléma. A tudósok, akik kiábrándultak Bush álláspontjából, azzal fenyegetőznek, hogy elintézik, hogy Kerry használja a Pentagon-jelentést a kampányában.”

Táborszki summázata szerint ez a sor a végtelenségig folytatható. Összegzésképpen ezt a cikket idézi: „Ahogyan dr. Pat Michaels klimatológus és dr. Ryan Maue meteorológus írták a Wall Street Journal hasábjain 2018 júniusában, »nem csupán Hansen úr az, aki tévedett. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete által megalkotott modellek általánosságban kétszer akkora melegedést jósoltak, mint az azóta megfigyelt melegedés, amióta 40 éve kezdetét vette a műholdas globális hőmérsékletmérés. […] Immár Hansen úr számos előrejelzését megítélhetjük a történelem alapján. Erősebbé váltak-e a hurrikánok, ahogyan azt Hansen úr megjósolta egy 2016-os tanulmányban? Nem. Az 1970-től kezdődő műholdas adatok ennek semmi bizonyítékát nem mutatják a globális felszíni hőmérséklettel kapcsolatban. Nagyobb károkat okoznak a viharok az Egyesült Államokban? A Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal adatai semmiféle növekedést nem mutatnak a károkban, a GNP százalékában mérve. Mi a helyzet az erősebb tornádókkal? Az igazság talán épp az ellentéte, mivel a hivatal adatai csökkenést mutatnak. A meg nem történt dolgok listája hosszú és fárasztó.«”

Hosszú és fárasztó, valóban. És ezen a ponton térünk vissza a HVG-ben meginterjúvolt Jorgen Randershez, a „klímastratégia professzorához”. A HVG már az interjú előzetesében jó érzékkel kiemeli mindazt, ami remekül igazolja a címben felvetett dilemmánkat, vagyis hogy ezek őrültek vagy gazemberek, s a kiemelés remekül és cáfolhatatlanul igazolja a dilemma feloldását is: mindkettő.

Randers szerint 2050 után a Föld népessége meredeken fog zuhanni. Lehet? Lehet. Mindenesetre ezekben az előrejelzésekben az a legjobb, hogy akik jósolják, nevezett időben már nem lesznek életben, így aztán nem kell jótállniuk a szavaikért. Van azonban, amiért igen.

„Olyat csak Ceausescu Romániájában és a mai Magyarországról olvastam, hogy a hatalom a lakosság számának emelésével akarná igazolni, milyen fantasztikus az ő országa” – jelenti ki a norvég „professzor”, s ezen kijelentés egyszerre bizonyítja, hogy őrült és hogy gazember. Ugyanis eleve két olyan dolgot mér össze és említ egy lapon, amelyek nem összemérhetők.

Ceausescu azért tiltotta az abortuszt és igyekezett növelni országa lélekszámát, hogy legyen kikkel betelepíteni Erdélyt és a Partiumot, legyen kikkel végrehajtani és befejezni az etnikai genocídiumot, a magyarság eltüntetését, beolvasztását a többségi társadalomba, kulturális nyomait pedig végképp eltörölni a föld színéről (lásd még falurombolás).

Hogy jön ez a mai magyar kormány népességszám-növelő erőfeszítéseihez, amelyek pusztán azt a célt szolgálják, hogy a magyarság ne tűnjön el a föld felszínéről? Micsoda ostoba, aljas és lelketlen gazember az, aki ezt összemossa? Igen, úgy hívják, hogy Jorgen Randers. És „professzor”. S persze van remek ötlete arra is, miképpen kell megmenteni a bolygót. Szerinte ugyanis a jólét a népsűrűség alacsonyságától függ. S miképpen lehet a népsűrűséget alacsonyan tartani? Randers szerint „meg kellene célozni az egygyerekes családmodellt, és végre azokat a nőket jutalmazni, akik nem alapítanak nagycsaládot. A gazdag világban ez még fontosabb, hisz itt a legmagasabb az egy főre jutó fogyasztás.”

A „professzor” pont olyan, mint egy náci-kommunista. A jakobinusokkal elkezdődött társadalommérnökök és embertelen ideológiák képviselője, akinek kizárólag az ember nem számít. Ellenkezőleg, éppen az emberek, életek, egzisztenciák, lelkek, családok, nemzetek, álmok és hitek elpusztítása számít, valami elmebeteg egyenlőség nevében.

És a „professzor” még korlátolt is! Ugyanis tudjuk: ahhoz, hogy egy emberi közösség egyáltalán fennmaradjon, 2,2-es termékenységi rátára van szükség. Vagyis egy társadalom kizárólag akkor képes önmaga reprodukálására, ha legalább kétgyermekes családmodellben gondolkodik. Az egygyermekes családmodell út a kihaláshoz. Ez a megkerülhetetlen tény.

Ez volna a mesterterv? Dehogy!

A mesterterv az európai népesség pótlása majd lecserélése migránsokkal. Mert ez az őrült gazember ki is mondja: a gazdagoknak tilos szaporodni, szaporodni ott vannak a feketék Afrikában meg az arabok a Közel-Keleten, azok majd idejönnek, és szép lassan átveszik a helyünket. S persze ennek a nyomorultnak az sem jut eszébe, hogy a feketék és az arabok azért jönnek ide, hogy pont annyit fogyasszanak, mint mi, ellenben nem tűnik úgy, hogy az európai fehér emberhez hasonlóan kedvük lenne kihalósdit játszani.

Vagyis idejönnek, lecserélnek bennünket, ugyanannyit fogyasztanak, és szépen szaporodnak. Bravó, „professzor”! S abban is biztos vagyok, hogy éppen Afrikában és a Közel-Keleten lenne szükséges minél előbb hozzálátni a radikális népességszabályozáshoz, mert teljességgel életellenes az a tény, hogy ma ott, ahol minden feltétel adott két-három-öt gyerek felneveléséhez, ott a népesség nem szaporodik, míg ott, ahol semmilyen feltétel nem adott ehhez, ott szaporodnak, folyamatosan hozzák világra és termelik újra a nyomort, amely nyomor és roncstársadalom pedig rászabadul a világ szaporodni nem akaró, ám gazdag felére. De ez a felvetés nyilván maga a nácizmus, legalábbis a Randers-féle őrült, lelketlen, társadalommérnök gazemberek szerint.

Emlékeznek még, mivel kezdtük ezt az írást? Egy bizonyos Paul R. Ehrlich jövendölésével. Nevezett a Stanford Egyetem népességtanulmányok professzora (!), és azt jövendölte 1968-ban, hogy a hetvenes években százmilliók fognak éhen halni, „15 éven belül” elkövetkezik a végzetes és leírhatatlan kataklizma. Nem fogják elhinni, mit javasolt akkor ez a „professzor”! Hát ezt: „Népességkontrollt kell alkalmaznunk itthon, remélhetőleg az ösztönzők és büntetések rendszerén keresztül, de kényszerrel, ha az önkéntes megoldások kudarcot vallanak.”

Ez az ember a mai napig „professzor” a Stanford Egyetemen. Jó lenne összehozni a másikkal, a norvéggal, hátha remekül el tudnának beszélgetni. „Professzorok” egymás között. Egy ápolt park mélyén álló elegáns kastélyban, ahol halkan beszélnek az ápolók, és rács van minden ablakon.

Bayer Zsolt
forrás: https://www.flagmagazin.hu/jobbegyenes/bayer-zsolt-ezek-orultek-vagy-gazemberek