Hogy igazából megérthessük a mai USA-t, Gazdag István kitűnő, elemző cikkét posztoljuk, amelyben bemutatja a cionista Amerika és az anticionista Soros-birodalom együttélését. Aki nem szereti a hosszú (de tartalmas és szakmailag jó) elemzéseket, az el se kezdje olvasni…/szerk.

- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – -
Az Egyesült Államok és Izrael közötti különleges kapcsolatok ténye egyáltalán nem szorul bizonyításra, annyira állandó és közismert eleme az utóbbi hét évtized történelmének. E kapcsolatok tényleges jellegét illetően azonban megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint Izrael csupán az amerikai imperializmus közel-keleti előretolt helyőrsége, az USA „kliensállama” vagy „stratégiai birtoka” (Noam Chomsky), mások szerint viszont az Egyesült Államok a zsidó állam által képviselt expanzionista cionizmus engedelmes eszköze.

Akár a farok csóválja a kutyát, akár fordítva, e téren a Fehér Ház mindenkori lakójának aligha van személyes mozgástere, amint azt – a sokak által e téren is formabontónak remélt – Donald Trump szánalmas téblábolása is ékesen bizonyította. Amiről sokáig csak diszkréten, „fű alatt” illett beszélni még a szólás szabadságát egyébként a legfontosabb állampolgári alapjognak tekintő Egyesült Államokban is, az az utóbbi időben, különösen John Mearsheimer és Stephen Walt nagy port felvert tanulmánya, illetve könyve (The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy, 2007) óta egyre inkább betüremkedik a közbeszédbe, és immár nem csak Amerikában. Nevezetesen, hogy az amerikai–izraeli különleges kapcsolatok fő tartópillére az USA-ban tevékenykedő izraeli vagy cionista lobbi. Adott esetben a lobbi nem a maffia vagy a titkos társaság szinonimájaként értendő, Amerikában ugyanis a lobbitevékenység a politikai-közéleti színtér bevált gyakorlata, maguk a lobbik pedig irodahelyiségekkel, vezetőkkel és személyzettel rendelkező, hivatalosan elismert nyomásgyakorló csoportok, egyfajta sajátos vállalkozások, amelyeknek a választópolgárokhoz hasonlóan joguk van véleményt nyilvánítani bármilyen – különösen a kormány és az államigazgatás tevékenységét érintő – témában.

Történelmi okokból az USA alkotmányos felépítését eleve olyanra tervezték, hogy az állam erőtlen, a politikai osztály ingatag, az igazságszolgáltatási hatalom pedig (a bírói tisztség választás útján történő betöltése miatt) gyönge legyen, és hogy a kormány politikája a különböző lobbik érdekeit tükrözze, már csak azért is, mert a lobbik viszont erősek, stabilak és gazdagok. Ily módon az amerikai választási kampányok lényegében a vagyonos magánemberek és a mindenható lobbik körében végzett nyilvános pénztarhálás az adományozók érdekeinek érvényesítésére vonatkozó kötelezettségvállalásokért cserébe. Éppen ezért az amerikai „demokrácia” valódi természetét tekintve plutokrácia, vagyis nem a nép, hanem a vagyonosok uralma, egy olyan rendszer, amelyben a korrupció normális és törvényes, mert mi másnak lehet nevezni azt, hogy egy lobbi teljesen nyíltan és hivatalosan megvesz és eltart egy vagy több szenátort, képviselőt, sőt adott esetben egy egész kormányt.

Ebben a kontextusban kell tehát értékelni az amerikai cionista lobbi működését is, amelyet egyébként gyakran egyszerűen csak „a lobbi” néven említenek, mert a legaktívabb és legjobban szervezett lévén maga a lobbi archetípusa. A helyi megfigyelők szerint hatalmát tekintve legfeljebb csak a nyugdíjasok lobbija múlja felül, de értelemszerűen ez utóbbinak kevesebb befolyása van az Egyesült Államok külpolitikájára. Egyébként a „zsidó lobbi” némileg pontatlan minősítés, mert az USA hatmillió zsidó állampolgárából mértékadó becslések szerint csak minden harmadik vesz részt a tevékenységében. Rögtön adódik a kérdés: hogyan lehetséges, hogy egy (létszámát tekintve legalábbis) ilyen kicsiny lobbi mégis döntő befolyást képes gyakorolni egy 320 milliós országra, a világ (jelenleg még) vezető gazdasági-katonai hatalmára.

 Ennek számtalan oka van. Az egyik az, hogy ez a kisebbség politikailag hiperaktív egy olyan országban, amelynek legjellemzőbb vonása a tömegek közéleti passzivitása és politikai tudatlansága. Az előbbit még bátorítja is a politikai osztály, amely rendkívüli kegyetlenségre képes és gátlástalanul gyilkol, ha uralmát időnként lázadások fenyegetik a nép részéről, amelynek „szinten tartása” a különösképpen elbutító amerikai iskola- és médiarendszerre hárul. Ez utóbbi – legalábbis a vezetők szempontjából – áldásos ténykedését az a felmérés is jól példázza, amelyet a National Geographic magazin kezdeményezésére készítettek kilenc ország (Kanada, Németország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia, Mexikó, Japán, Svédország, Egyesült Államok) háromezer egyetemistája körében.

 Ebből egyértelműen kiderül, hogy földrajzi ismereteik tekintetében az amerikai diákok csaknem analfabéták. 11 százalékuk a saját országát sem volt képes megjelölni a térképen, 29 százalékuk nem lelte meg a Csendes-óceánt. 58 százalékuk nem tudta, hogy hol található Japán, 65 százalékuk, hogy hol van Franciaország, 68 százalékuk, hogy hol van Anglia. Noha 58 százalékuk már hallott róla, hogy a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban, csupán 17 százalékuk tudta, hogy a világ melyik részén található ez az ország. Mellesleg majdnem egyharmaduk vélekedett úgy, hogy az USA lakossága egy és kétmilliárd között van (a helyes válasz akkor 289 millió lett volna). Globálisan a legjobb eredményeket a német, a svéd és az olasz egyetemisták érték el, a legrosszabbakat pedig az amerikaiak és a mexikóiak (National Geographic Today, 2002. november 20.).

 Ilyen intellektuális környezetben nem meglepő, hogy a cionista lobbi és általában is a zsidók „hipertrofikus aktivitása” (Szonja Margolina) – hiszen Mitchell Bard (American-Israeli Cooperative Enterprise) szerint „a zsidók szinte vallásos hévvel vetik bele magukat a politikába” – nagyon is kézzelfogható eredményekkel jár. Mint arról hosszú távon meggyőződhetünk, az Egyesült Államok Kongresszusában (szenátus és képviselőház) minden olyan előterjesztés, amely Izrael katonai vagy anyagi kedvezményekben való részesítését célozza, a száz szenátorból 99, a 435 képviselőből pedig legalább 400 támogatására számíthat. Jeffrey Blankfort ismert anticionista – és egyébként maga is zsidó – újságíró szerint az amerikai nép képviselői e tekintetben úgy viselkednek, mint a „beidomított cirkuszi állatok” (The Influence of Israel and it’s American Lobby over US Middle East Policy).

A cionista lobbi által az amerikai politika fölött gyakorolt ellenőrzés annyira totális, hogy maga az elnök sem kezdeményezhetne olyan intézkedést, amelyet az előbbi károsnak tartana Izrael érdekeire nézve, ellenben a zsidó államnak kedvező javaslatait a kongresszus gyakran „megfejeli”. Ami a konkrét anyagi támogatást illeti, az USA az utóbbi két évtizedben több mint százmilliárd dollárt adott közpénzből dédelgetett kedvencének. Ez a segély sohasem apad el, és sohasem csökken, még akkor sem, ha az amerikai államháztartás súlyosan deficites, mint manapság.

 A lobbi valójában egy egész rendszer. Középpontjában az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) található, amely közvetlenül beavatkozik a washingtoni Kongresszusban és annak tagjainál. Székhelye Washingtonban van, és mivel nemzeti lobbiként regisztrálták, nem tekintik idegen országot támogató szervezetnek. Ha annak tekintenék – merthogy az USA-ban nem nemzeti lobbik is létezhetnek –, akkor sokkal távolabb tartanák a Kongresszus döntéshozatali mechanizmusától. Nemzeti lobbiként viszont joga van részt venni a parlamenti bizottságok munkájában, határozattervezetet vagy törvényjavaslatot kidolgozni és megszavaztatni, tagjait választott testületekbe kineveztetni. A szenátoroknak és a képviselőknek lehetőségük van arra is, hogy hivatalosan az AIPAC alkalmazottai közül választhassák legközelebbi munkatársaikat, akik a választási időszakban a népképviselők újraválasztásához szükséges anyagi támogatás felhajtásából is alaposan kiveszik a részüket, természetesen annak függvényében, hogy a kérdéses népképviselő mennyiben tartja magát a legszigorúbb procionista ortodoxiához. Kongresszusi jelenléte lehetővé teszi az AIPAC számára azt is, hogy bármikor mozgósíthassa a szenátorokat és a képviselőket, képessé téve arra, hogy akár 70 szenátor azonnali támogatását is megszerezze (a százból) abban az esetben, ha az elnök netán olyan intézkedésen törné a fejét, amely nem szolgálná Izrael érdekeit.

 Ezzel a Fehér Ház is tisztában van, ezért aztán ilyen eset csak elvétve fordul elő. A legismertebb még Gerald Ford elnökségének idejére esik, aki 1976-ban arra készült, hogy nyilvánosan az 1967-es határok tiszteletben tartására szólítsa fel Izraelt, a szenátorok sebtében megfogalmazott levele azonban csírájában elfojtotta ötletét. Magától értetődő módon Izrael legutóbbi Libanon elleni agressziója is haladéktalanul aktivizálta a lobbit. Ennek eredményeként az amerikai képviselőház 410 szavazattal 8 ellenében már az izraeli támadás kezdetén elfogadott egy határozatot, amely „elítéli a zsidó állam ellenségeit”. Az AIPAC, amely valószínűleg a határozattervezetet is megfogalmazta, 2006. július 20-án azonnal azt hangoztatta, hogy „az amerikai nép elsöprő többsége támogatja Izrael háborúját a terrorizmus ellen, és megérti, hogy ebben a válságos időszakban a legközelebbi szövetségesünk mellett kell állnunk”. A „népnek” ugyan nyikkanni sem volt ideje, de az AIPAC azért megnyilvánult a nevében…

 Lobbizásában az AIPAC az 50 legfontosabb amerikai zsidó szervezet elnökét tömörítő grémiumra (CoP) támaszkodik, amelyek mindegyikének azonos a célja: egyrészt Izrael feltétlen támogatása, másrészt az izraeli politika ellenzőinek megbélyegzése és megfélemlítése. E gyülekezet két oszlopos tagja az ún. Rágalmazásellenes Liga (ADL) és az Amerikai Zsidókongresszus (AJC). Az előbbit 1949-ben hozta létre a B’nai B’rith nevű szegregált (ti. csak zsidó tagokat befogadó) szabadkőműves páholy eredetileg az antiszemitizmus elleni küzdelemre. Mára az ADL a politikai cionizmus élgárdájává vált, amely Izrael bírálóinak a szemmel tartására és adott esetben jogi eljárásokkal és médiakampányokkal végrehajtott tönkretételére szakosodott.

 Az 1906-ban a Németországból érkező zsidók jogainak védelmére alakult és kezdetben anticionista AJC a második világháborút követően átváltott a militáns cionizmusra, és újabban különösen a lobbi külügyeivel foglalkozik. 2004-ben érdekképviseleti irodát nyitott Brüsszelben, hogy hatásosabban gyakorolhasson nyomást a palesztinok problémái iránt szerinte „túlzott érzékenységet” tanúsító Európai Unióra. Ezekhez a nagy országos szervezetekhez a helyi szinten ténykedő Izrael-barát politikai akcióbizottságok (PACs) hálózata kapcsolódik, amelyek ugyanazt művelik vidéken, mint a lobbik a fővárosban: a közvéleményt megpuhító kampányokat, a népképviselőket célzó nyomásgyakorlást, a választási támogatások megszervezését stb.

Különösen a helyi és országos választási kampányokban játszanak kulcsszerepet. Mivel nagyon aktívak és országos szinten is jól szervezettek, a republikánus és a demokrata szavazatok szortírozása révén már az elektori voksokról döntő előválasztásokon képesek útját állni minden olyan jelöltnek, aki nem felel meg az elvárásaiknak, ugyanakkor pedig jelentős anyagi támogatást nyújtani az ellenfelének. Ráadásul az összes etnikai csoport közül százalékosan a zsidók tanúsítják a legmagasabb választási hajlandóságot, és csaknem 90 százalékuk az elektori szavazatokat tekintve abban a tíz kulcsállamban él, amelyek önmagukban is elég elektori szavazattal rendelkeznek az elnök megválasztásához. „Ha ehhez hozzáadjuk a közvélemény-kutatások szerint a zsidókhoz hasonlóan Izrael-barát nem zsidó szavazókat, világossá válik, hogy az országban Izrael rendelkezik az egyik legnagyobb vétócsoport támogatásával” (Mitchell Bard, Congress & the Middle East: The Pro-Israeli and Pro-Arab Lobbies, jewishvirtuallibrary.org). Ugyanakkor a terepen végzett cionista aktivizmushoz olyan neves agytrösztök (think tanks) szolgáltatják az ideológiai muníciót, mint az Amerikai Vállalkozás Intézete (AEI), a Biztonságpolitikai Központ (CSP), a Külpolitikai Kutatóintézet (FPRI), a Hudson Intézet és a Nemzetbiztonsági Ügyek Zsidó Intézete (JINSA). Mindezek a szervezetek elsősorban a keleti és nyugati part nagyvárosaiban ténykednek, ahol az amerikai zsidóság is összpontosul, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a „hátország” ne lenne fogékony a befolyásukra. A lobbi állásfoglalásait ugyanis egyre inkább magáévá teszi az ún. vallásos jobboldal derékhadát képező pünkösdista (evangelikál) protestánsok több tízmilliós tábora. Ez azonban már egy másik történet.

Gazdag István
forrás:http://demokrata.hu/velemeny