A közel-keleti ügyekbe nem jó belegabalyodni. Síiták civakodnak a szunnitákkal, iszlamisták a szekularistákkal, zsidók az arabokkal, orosz bábok az amerikai láncos kutyákkal – nincs ember, aki kiismerné magát…
Normális esetben egy olyan ország, amelynek eddig nem sok köze volt a térséghez, nem is nagyon szeretne közel kerülni hozzá – Kínáé azonban nem normális eset. A távol-keleti nagyhatalom éppen az utóbbi években kezdett – egyre gyorsuló ütemben – szereplőjévé válni a közel-keleti eseményeknek.
Ötvenegy százalék – ekkora része származik a kínai nyersolaj-behozatalnak a Közel-Keletről, s mivel az ország a világ legnagyobb olajimportőre, ez azt is jelenti, hogy ha valami nagyobb baj támad a Perzsa-öböl környékén, és akadozni kezd az utánpótlás, akkor nem lesz mi fűtse a kínai gazdaságot. Kína tehát ki van szolgáltatva az arab és perzsa olajnak.
Hosszú távon és elfogadható áron nem úgy lehet olajat venni, hogy az ember kimegy a piacra, és vesz néhány millió hordóval a szebbikből; hanem úgy, hogy a pénzes vásárló közös vállalkozásokba kezd az exportőrökkel. Feltárásokban vesz részt, olajkutakat fúr, finomítókat gründol, vagyis szorosan együttműködik a forrásországokkal. Ehhez viszont ott kell lenni a terepen, s Kína ott is van. Például az amerikaiak által legyalult Irakban évek óta Kína a legnagyobb befektető, s Kína az ország legnagyobb kereskedelmi partnere is.
Emiatt azonban Pekingnek egy csomó gondja lesz. Például a kínai külpolitika legfontosabb és leggyakrabban hangoztatott alapelve a be nem avatkozás, vagyis az, hogy Kína semmilyen módon nem szól bele más országok belügyeibe. Ez szépen hangzik, viszont mi van, ha valamelyik terrorista csoport elkezdi gyújtogatni a kínai olajkutakat? Vagy ha a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia – a kínai olajbehozatal két legfontosabb forrása – egymásnak esik? Vagy ha elrabolják egy építkezés kínai munkásait? Vagy az Iszlám Állam kínai állampolgárságú terroristákat képez ki?
Ezek nem elméleti kérdések. A kínai érdekeltségeket egyre több veszély fenyegeti, s a muszlim vallású ujgur kisebbségét érő sérelmek miatt Kínát korántsem övezi általános szeretet az iszlám világban. Ha beüt a ménkű, Pekingnek a saját érdekeltségei védelmében valamilyen módon be kell avatkoznia; egy idő után túl soványka megoldás lesz csupán kimenekítenie állampolgárait, ahogy Líbia és Jemen esetében történt. Közvéleményének nyomása is arra fogja sarkallni a pekingi vezetést, hogy védje meg polgárait, ez pedig nem fog menni a szokásos udvariaskodással. Tavaly szépen el is fogadtak egy törvényt, mely szerint a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg külföldön is részt vehet terrorellenes akciókban – ez pedig, akárhogy szépítjük, eltáncolás a be nem avatkozás elvétől.
A másik ellentmondás, hogy bár sokkal jobban függ a Közel-Kelettől, mint bármely más nagyhatalom, Kína térségbeli befolyása, helyismerete, tapasztalata meg sem közelíti vetélytársaiét. Az Egyesült Államok, Oroszország és néhány nyugat-európai állam sokszor csak megszokásból meg nagyhatalmi kivagyiságból kavar, de még mindig jobban csinálják, mint a későn érkező Kína. Emiatt Peking érdekérvényesítő képessége meglehetősen korlátozott.
Persze ez nem lesz mindig így: Kína gőzerővel építi kapcsolatrendszerét és ezzel befolyási övezetét. Ám ez sem egyszerű, hiszen Peking igyekszik mindenkivel jóban lenni, ami viszont egy olyan térségben, ahol mindenki gyűlöl mindenkit, elképesztő egyensúlyozó mutatványokra kényszeríti.
A kínaiak azt mondják: az általuk kitalált új Selyemút, amelynek szárazföldi és tengeri ága épp a Közel-Keleten találkozik, olyan gazdasági felemelkedést fog hozni, hogy senkinek sem lesz kedve gazdagodás helyett háborúzni. A dolog legalábbis kétesélyes: lehet, hogy valóban Kína fogja elhozni a békét, de az is elképzelhető, hogy minden fogadkozás ellenére nem lesz több, mint egy újabb nagyhatalom, amely a zavarosban halászik.
Salát Gergely http://valasz.hu/publi/kina-a-kozel-keleti-zavarosban-halaszik-122128