Szerkesztőségünk aránylag sok visszajelzést kapott a témában. Ezért döntöttünk úgy, hogy ismét posztolunk egy cikket, ami még jobban rávilágít a különböző álláspontokra – amelyeknek egynéhányával a szerkesztőség sem tud egyetérteni. Legalább minden olvasónk felteheti magának a kérdést: hogyan tovább?…

A szívünk megszakad az éhező gyerekekért, a saját magzatjainkat meg simán megöljük

Lengyelországban a kormányzó Jog és Igazságosság pártja tovább szigorítaná az abortusztörvényeket, vagyis megtiltaná a terhesség megszakítását a súlyos fejlődési rendellenességben szenvedő vagy életképtelen magzatok esetében is, kivételt azok az esetek képezhetnek majd, ahol az anya egészsége vagy élete veszélyben forog.

 "Törekedni fogunk annak biztosítására, hogy még a nagyon nehéz terhességek is – amikor a gyermek biztosan meghal, vagy súlyos fejlődési rendellenessége van – szüléssel végződjenek, hogy a gyermeket meg lehessen keresztelni, el lehessen temetni és neve legyen." – mondta Jaroslaw Kaczynski, a párt elnöke. A bejelentést követően pedig felrobbant az internet. A hazai is.

 Az abortusz kérdése egyébként is kényes téma, észt osztani vagy a megmondóember szerepében tetszelegni pedig nem fogok. Inkább csak gondolkodni rajta.

 Nagy érzelmek, nagy szeretetek, nagy tettek, nagy irgalmasságok világában élünk – látszólag mindenképpen -, amit szeretünk is a nyilvánosság elé vinni, írni róla, képek formájában feltölteni ésatöbbi. Mi nők egyébként is hajlamosak vagyunk érzelmi alapon viszonyulni úgy a világhoz, mint a benne létezőkhöz. Küzdünk az állatok jogaiért és krokodilkönnyeket hullatunk, ha kedvenc házimacskánk kimúlik. Küzdünk az afrikai éhező gyerekekért – legalábbis gondolatban biztosan - és összeszorul a szívünk, ha csontsovány néger kislányok fotói köszönnek vissza egy-egy kiállításon vagy jótékonysági plakáton. Küzdünk az emberi jogokért, az egyenlő bánásmódért, a jobb élethez való jogért és megszakad a szívünk a menekültek tömegei láttán, küzdünk a brazíliai esőerdőkért, a homoszexuálisok jogaiért, a delfinek jogaiért, a medvék jogaiért, a cickányok jogaiért, a női kvótáért, a szexizmus ellen, az elnyomó férfiak ellen, a nácizmus és fasizmus ellen meg a világbékéért. Telesírjuk a párnánkat valamelyik amerikai giccsprodukció végkifejletén, szörnyülködünk a háborús borzalmakon, ha tehetnénk, minden egyes kóbor kutyát befogadnánk és kiborulunk, ha azt halljuk, hány éhező és mélyszegénységben élő gyermek van ma Magyarországon, vagy hány kutyával bánt borzasztóan a gazdája.

 Aztán fogjuk magunkat és a nem kívánt terhességet, aztán egy apró életet annyival elintézünk, hogy minden nőnek joga van dönteni a saját teste felett. Csá.

 Aztán továbblépünk.

Egy abortusz, kettő, három, négy? Kit érdekel? Az amúgy is csak véres sejtcsomó, semmi emberi formája sincs, nem néger, nem éhezik, nem menekül, nem nyávog, és nem dorombol, amúgy meg jogai sincsenek, és hát, nekem meg jogom van arra, hogy a saját testem felett döntsek. Felelősségteljes nő vagyok. Aki pedig azt mondja, hogy nem kellene széttrancsírozni azt az izét, merthogy dobogó szívvel rendelkező, Istentől kapott élet, akinek – még ha súlyosan beteg és életképtelen is - jár annyi, hogy megszüljék, elnevezzék, talán meg is kereszteljék, majd eltemessék - az egy 16. században ragadt vallási csökevény, biztosan egy perverz, elnyomásra kész férfi, aki így éli ki rejtett hatalmi vágyait, csakhogy a nőkön uralkodhasson.

 Érezzük ezt a hatalmas ambivalenciát? Nyilván fentebbi soraimat nem azokra a nőkre vonatkoztattam, akik mondjuk erőszak áldozatai lettek és úgy estek teherbe, hanem elsősorban azokra, akik az abortuszt egyfajta fogamzásgátlásként használják. Biztosan lelkileg megterhelő lehet súlyosan károsodott, halálraítélt magzatot kihordani és megszülni, na de nem ez lenne az igazi szeretet, az igazi irgalom, az igazi tett, amikor nem csak egy lefolyón lehúzható, károsodott sejtcsomóként gondolok rá, hanem életre, akinek jár annyi, hogy megszüljék, elnevezzék, talán a keresztség szentségében is részesítsék és eltemessék, hogy békében nyugodhasson? Vajon miért van az, hogy

tőlünk ezer kilométerekre élő gyerekek sorsán a végletekig elérzékenyülünk, talán még gyűjtést is szervezünk a számukra, karitatív szervezeteket támogatunk, általunk elnyomottnak gondolt csoportokért állunk ki vagy szólalunk fel, miközben semmiféle áldozatot sem vagyunk hajlandóak meghozni egy bennünk megfogant kis lényért?

 Az igazság az, és nem utolsó sorban saját tapasztalatból levont következtetés, hogy rettegünk a haláltól, menekülünk előle, miközben semmiféle felelősségtudatunk sincsen. Mindenféle csodaszerekkel késleltetjük az öregedést, teletömjük magunkat gyógyszerekkel, szépészeti beavatkozásokra járunk, milliókat vagyunk képesek áldozni arra, hogy akár csak 1-2 évvel is hosszabban éljünk. És miért?

 Mert egy ideje meg vagyunk győződve róla, hogy a halál után semmi sincsen, maximum kémiai folyamatok, meg a test bomlása és kukacok. Ettől pedig borzasztó önzőek lettünk.

 Mindent most, mindent azonnal, mindent nekem, egyszer élünk, ez az egy lehetőségünk van - mondja az egyszeri európai polgár. És, hogy ezt a borzasztó önzőséget némileg kompenzáljuk, hát küldünk egy kis pénzt mondjuk Afrikába, lehetőleg jó messzire, hogy lelkiismeretünket valamelyest nyugtassuk és hogy önzőségünk tobzódását még véletlenül se zavarja meg semmi kellemetlen tényező, vagy beledobálunk 1-2 elhasznált ruhát a Vöröskeresztes ládába. Jó így, mert közvetlenül nem látjuk a szenvedést, az éhezést, a betegséget, nem látjuk a halált.

 A magzat sem élőlény, csak egy amorf sejtcsomó, nem kell szembenézni a halállal, a felelősséggel, nem kell szembenézni a mulandósággal.

Nem kell arra gondolni, hogy vége. Mert a modern embert - bár minden egyes percben próbál nem tudomást venni róla - mégis csak ez mozgatja és rettentően szenved miatta. Kémiai folyamatok, bomló test, kukacok, föld és a semmi. Félelmetes kilátások.

 „Jogom van rendelkezni a saját testem felett” - mondjuk el ezredszerre, majd kényelmesen hátradőlünk a fotelban és arra gondolunk, ha egyszer meg kell halnunk, hát inkább sosem halunk meg. Mert akkor vége. Mindennek. Maradnak a kukacok meg a semmi.

 Molnár Réka
Forrás: http://jobbegyenes.blog.hu/2016/10/14/a_szivunk_megszakad_az_ehezo_gyererekert_a_sajat_magzatjainkat_meg_siman_megoljuk?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201610