Tőzsér Árpád Kossuth-díjas írót és irodalomesztétát Csáky Pál kérdezte…

Furcsa, durvuló világban élünk. Ez a 21. század mintha meg akarna fricskázni bennünket, újabb és újabb kihívásokat állít elénk. Merre megy szerinted a világ? Van esélye egy ilyen világban az esztétikumnak?

– A világ körben halad, vagy inkább spirálban, ahogy azt már annyi tudós megfogalmazta. Hegel és az ún. dialektikus materializmus hirdetői pillanatnyilag egyedül vannak az egyenes vonalú fejlődéselméletükkel. Hitelük meggyengült, ma már senki sem hiszi, hogy az európai civilizáció magasabb erkölcsi minőséget képvisel, mint amilyet mondjuk, az antik görög demokrácia képviselt. Körkörösen haladunk hát, ismételjük a történelmet, s araszolunk a spirális csúcsa felé. S ki ne tudná, hogy a spirál alapkörének középpontja és a csúcsa pontosan fedi egymást, egybeesik, azaz a csúcsra érő civilizáció ott találja magát, ahonnan elindult, képletesen szólva: a bunkónál, a kőbaltánál. John Lukács Amerikában élő magyar származású történész nemrég ezt úgy fogalmazta meg, hogy vége az újkornak, egyfajta új barbárság van kialakulóban. Barbárság, a civilizáció vívmányaival „tökéletesítve”, teszem hozzá én. Auschwitz volt a kezdet, s a gépesített genocídiumok kora csak a civilizációnk teljes öszszeomlásával ér majd véget. Az európai civilizációt az iszlám már Nagy Károly idejében próbálta megdönteni (erről szól a Roland-ének c. középkori eposz), akkor (fegyverrel) nem sikerült neki. Talán az egykori tanulságból kiindulva most más eszközökkel (s meg kell mondanunk, hatásosabban) támad, de a célja valószínűleg most sem sikerülne neki. Ha Európa esetleg mégis iszlamizálódni fog, azt akkor elsősorban magának köszönheti: feladja magát (lásd a kölni eseményeket, s egyáltalán a migráns ügy „uniós” kezelését), önként fog visszabarbárosodni. Ami persze, azt is jelentheti, hogy a 8-9. században Európa északi (pogány) részét Nagy Károly (az „egyház kardja”) csak felületesen krisztianizálta, szívét pogánynak hagyta, ahogy Erich Fromm írja valahol.

Látjuk, hogy a világot elárasztotta az értéktelen információk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez vezetni?

– A kérdés választ is sugall: a jelek szerint az „értékes információ” s „maga az irodalom is” elveszni látszik az „értéktelen információk” tömegében. Az internet az irodalom számára maga a posvány. Az irodalom s benne a műfajok felhígulnak, elmocsarasodnak. A középkorban a régi pergamenekről lekaparták az antik szövegeket, s keresztény szövegeket írtak rá. Ezek voltak a palimpszesztek. A mai palimpszesztek jobbik esetben Homérosz, Goethe, Tolsztoj, Arany János, József Attila „felülírásai”, felhígításai, rosszabbik esetben ugyanezen szerzők lerövidített kivonatai, népszerűsítő átiratai. De van az éremnek más oldala is. Hamvas Béla annak idején azt mondta és le is írta, hogy a költészetet nem popularizálni, népszerűsíteni, „tömegesíteni” kell, hanem éppen fordítva, meg kell menteni a tömegtől. Nem kell tehát nagyon megijedni a dilettáns szövegek mocsarától, a jó költészet s általában a jó irodalom mindig is a kevesek műfaja volt, ha a sokaság kezébe került, akkor elszínvonaltalanodott. (Lásd például a hanyatló Róma költészetét.) S azt hiszem, ma pontosan itt tartunk: az internet a költészet számára igénytelenség, de a „kevesek” azért őrzik az igényt, s biztosítják a túlélését, az értékek átmentését. (Az persze más kérdés, hogy lesz-e még kinek átadni, lesz-e még „túlsó part”.)

Az ember napjainkra sokkal kiszolgáltatottabbá vált, mint volt eddig bármikor is. A pénz, a biznisz szerepe mindent áthat. Létezik kitörés ebből a bűvös körből?

 

–  Nem vagyok pénzszakember, a válaszom a laikusé: mikor az ókori zsidók Mózes távollétében aranyborjút öntöttek maguknak s azt imádták (értékénél fogva ezt az aranyszobrot a későbbi korok a Mammon jelképének tartják), jött Mózes, és összetörte a bálványt. (Legalábbis Kodolányi János Az égő csipkebokor című regényében így írja le Mózes visszatértét a Sínai hegyről. S összetörte persze a tízparancsolat kőtábláit is, de most másról van szó.) Mi pedig, mit mondjak: várjuk az újkori Mózest.

Napjainkban a jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb kontinens. Fel lehet szellemileg emelni Európát?

–  Válaszomat még egyszer a spirál középpontjánál kezdem. Az abszolút szabadság eszméjének a hívei úgy vélik, az ember már eléggé érett a semmitől sem korlátozott akaratra, mi több, az akarat maga elégséges ok és igazolás a bármilyen cselekvésre. Ezzel szemben a XX. század nagyon is kézzelfoghatóan bizonyította be, hogy a szabadjára engedett emberi akarat és értelem milyen embertelenségekre képes. A felvilágosodás eszméi közül több megbukott, mint amennyi életpártinak bizonyult. S ha Platon azt mondta egykor, hogy az ember tollatlan állat, nem a levegőbe beszélt: az ember „középpontjában” (amelyről nem tudjuk ugyan, hol van: az agyban, a szívben vagy a genitáliákban) mindig is marad valami az állatból. S az ember csak annyira ember, amennyire ezt az állatot féken tudja magában tartani. Nos, a XXI. század eseményei is azt bizonyítják, hogy ez az „állat” a liberalizmus őserdejében nagyon jól érzi magát. S megismétlem, az európai civilizációt a barbárság, az erőszak nem kívülről fogja elpusztítani, hanem belülről. És ezzel a belülről támadó kórral szemben Európa valóban tanácstalannak bizonyul. Nincsenek új filozófiáink, amelyek a felvilágosodás eszméit, főleg az értelmet és az akaratot úgy tennék helyre, hogy az ne veszélyeztesse saját vehiculumát, az emberi életet.

Kinek írnak ma az írók? A könyvkiadás nem igazi probléma napjainkban, a könyvterjesztés annál inkább. De a legnagyobb bizonyára a minőségi olvasás visszaszorulása. Hogy látod ezt a problémakört?

–  Sajnos, azzal az állítással, hogy a „könyvkiadás nem igazi probléma napjainkban”, vitatkozni vagyok kénytelen. Lehet, hogy a közelmúltban könyvet megjelentetni még egyszerű dolog volt, de mára a kiadók sorra zárnak be. A pozsonyi Madáchról nem lehet tudni, hogy létezik-e vagy sem, a Kalligram is rosszul áll anyagilag, a magyarországi kisebb kiadók pedig betagozódnak a nagyobb kiadókba, s így hatalmas „kereskedelmi kiadók” születnek (lásd a Librit és az Alexandrát!), amelyek aztán csak nyereséges könyveket hajlandók kiadni. Ami pedig az olvasókat és az olvasást illeti: egyik jelentős írónk azt szokta mondani, hogyan is lehetnének nagy íróink, ha nincsenek nagy olvasóink. Az alkotás és a művek befogadása a jövőben, úgy tűnik, valóban egyre inkább interaktív tevékenység lesz (akárcsak az interaktív tévézés), egyre gyakrabban hallani „közös regényírásról” (négy-öt író „összedob” egy regényt!), ahol kritikusok (mint olvasók) adják meg a témát – s mindez bizony az alkotó, a minőségi irodalom halála lehet. Az irodalmi alkotásnak ugyanis, ahogy minden művészi alkotásnak, éppen az individualitás, a sajátos, az egyszeri látás a meghatározója, s nem az általános, a közös, a mindenki által érzett és tudott ismeret. Márpedig egy „alkotó” közösség csak az általánosban, a közösben tud megegyezni. Azaz az olvasónak az a dolga, hogy olvasson, de tájékozottan olvasson (a befogadás esztétika ismeri és használja az ún. „tájékozott olvasó” fogalmát), az olvasó olvasottsága, igényessége ugyanis valamiképpen mégiscsak határt szab a féktelen alkotói „nyitottságnak”, a „parttalanságnak” és az esetleges igénytelenségnek. (Emlékszünk még a hatvanas évek szenzációjára, Roger Garaudy Parttalan realizmus? tanulmányára!) Nos, ez a bizonyos „tájékozott olvasó” hiányzik az irodalmunkból. S ennek a kinevelése elsősorban az iskola és a napi kritika feladata lenne, de hogy úgy mondjam, egyik sincs a helyzet magaslatán.

 Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapasztalataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet? Melyek voltak életed meghatározó élményei?

- Ó, a mi nemzedékünk „meghatározó élményekben“ aztán igazán bővelkedik. Megéltünk egy világháborút és a kommunista totalitarizmus negyven évét, részesei voltunk egy forradalomnak (1956) és két forradalomfélének (1968, 1989), megéltük az 1946-os, 47-es csehszlovákiai magyarüldözéseket és kitelepítéseket, s ezek a történelmi kataklizmák aztán a jaspersi „határtapasztalatokként“ (halálközeli élményekként) rakódtak le bennünk. De azt kell mondanom, hogy míg a nagy nemzeti közösségek, társadalmak kollektívumgyakorlata és -felfogása már nem ad igazi megrendülést, addig a kisebbségi lét annyira szűkös, annyira szorító és nemegyszer egyenesen végzetes (lásd a mi 1947-es kálváriánkat), hogy maga is teljes egészében határtapasztalattá válik.
Ami az én személyes meghatározó élményeimet illeti: egy testvérbátyám a háborúban halt meg, a másik is fiatalon, tragikus körülmények között pusztult el, apám, anyám korán eltávozott az élők sorából – néhány év leforgása alatt az egész családom kipusztult, s én megismertem a magány pusztító pszichózisát, az egzisztencialisták szorongását. Ez olyan iskola volt számomra, amely majdnem az életembe került, de közben megtanultam az önállóságot s az alkotáshoz szükséges individualizmust. Újabban pedig a hosszú életem, a magas életkorom jelent számomra sajátos és meghatározó élményt. S mint írót izgat a Kertész Imre által felvetett probléma is: van-e az öregkornak sajátos stílusa?
Persze, annak idején mint minden nemzedék, mi is úgy éreztük, hogy mi vagyunk az irodalmunk eleje, s ami tájainkon előttünk volt, az tömény selejt, szocialista sematizmus, azaz dilettantizmus. Cselényi László a Juhász Ferenc-i szürrealizmus, Zs. Nagy Lajos a kassáki szabad versbe oltott irónia, Simkó Tibor a nyugatos formakultusz, míg én magam az Illyésbe oltott Szabó Lőrinc, azaz egyfajta „népi” gondolatlíra oldaláról próbáltam az előttünk járók irodalmát megújítani. Hogy egymásra menynyire hatottunk, annak a megállapítása nem az én tisztem, erről egy külön tanulmányt lehetne – s talán kellene  írni.

Ha már felhoztad: a múltkor, amikor személyesen találkoztunk, megejtően lírai módon emlékeztél vissza generációd pozsonyi pályakezdésére. A Hét akkori szerkesztőségére, amely valódi műhely, pályaívre emelő szellemi fészek volt…

– Hát igen, mi még hagyományos körülmények között nevelődtünk írókká, nem modern szerkesztőségekben. Az 1956-ban alakult pozsonyi A Hét műhelye még nem elektronikus gépcsodákkal felszerelt fényes hivatal volt, mint a későbbi szerkesztőségek, hanem hagyományos redakció, tintafoltos, súlyos asztalokkal, sűrűn gomolygó cigarettafüsttel, géppuskaként ropogó írógépekkel, örök sürgés-forgással. A nyomdánk a szomszédos Pravda Kiadóban volt, a festék szagú korrektúrákat, „kutyanyelveket” egyenesen a nyomdagépből hoztuk át javításra, korrigálásra. S ez a „Jesensky utca 7.” nemcsak a munkahelyünk, hanem szinte a lakásunk is volt. (Most, ha jól tudom, utazási iroda van azokban a helyiségekben.) Egyenesen az utcáról lehetett belépni, a szerkesztőknek saját kulcsuk volt, nemegyszer megtörtént, hogy éjszaka azokon az asztalokon aludtunk, amelyeken napközben írtunk. S a szerkesztők szinte kivétel nélkül írók is voltak. Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Mács József, Duba Gyula, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos s jómagam – mindnyájan ott nevelődtünk írókká. Első főszerkesztőnk a még 19. században született prózaíró Egri Viktor volt. A lapnak, Fórum címmel, irodalmi melléklete is volt (Ozsvald Árpád szerkesztette), s az nem akármilyen fóruma volt az irodalmunknak. Ott jelent meg az az emlékezetes írás is (Egy szemlélet ellen címmel), amelyből az akkori irodalmunkat megújító ún. sematizmus-vita kibontakozott. Szóval pontos a kérdésedben megfogalmazott látlelet: az A Hét a fennállásának első évtizedében valóban „műhely, pályaívre emelő szellemi fészek volt…”. A Jesenky utca 7., a „fészeknek” helyet adó egykori szerkesztőségi helyiségek megérdemelnének az utókortól egy emléktáblát.

 Vissza az eredeti gondolatmenethez: szerinted mi, magyarok, miben voltunk jók, és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadokban? Ki tudtuk használni a kínálkozó helyzeteket, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történelmünkben?

– A magyarok európai fennmaradása és története annyira sajátos, hogy mint valami egzotikus állatfajt, e nép lelki-fizikai adottságait tudósoknak kellene tanulmányozni, s nem kinézni (hogy ne mondjam: kiutálni) őket Európából. Mert, sajnos, ez van. A magyarokra nemcsak a szomszédjaik néznek úgy, mint betolakodókra, hanem a kalandozó magyarok esetei óta („Magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”) a nyugati népek is rablókat látnak bennük. (Az egykori népvándorlási szituáció vizsgálata most, egy újabb népvándorlási hullám előtt, sőt benne, fokozottan aktuális lenne.) S a magyarokat övező általános ellenszenv ellenére ez a nép nemcsak hogy ezer éven át fennmarad (ráadásul a kontinens leghuzatosabb helyén), hanem létrehozott egy közép-európai jelentőségű birodalmat is. De valami a nép harci erején túl is segíthette a magyarokat, mert a környező népek közül ők olvasztották magukba a legtöbb néptöredéket úgy, hogy ők maguk közben megtartották népi-nemzeti sajátosságaikat. S mindez inkább már a szellemi-nyelvi vonzásokkal-vonzódásokkal függ össze. Érdekes például, hogy milyen sok horvát, szlovák, német származású írónk van. De ki kényszerítette Zrínyit, Petőfit, Toldy Ferencet, hogy magyar író legyen? Senki. S vajon ha horvátul, szlovákul vagy németül írtak volna, ugyanaz lett volna a géniuszuk, mint amit a magyar nyelv és szellem felszabadított, kialakított bennük? Sokszor mondom szlovák barátaimnak: szép dolog, hogy magukénak tartják Petőfit, de mit ismernek az életművéből? (Kiderül, hogy a legtöbbször semmit. Pedig léteznek kitűnő Petőfi-fordítások, a nyelv tehát nem lenne akadály.) Egy költőt, írót csak az életművével együtt lehet elsajátítani, egyébként az elsajátítás inkább kisajátítás. Arról nem is beszélve, hogy egy alkotó oeuvre-jéhez szervesen hozzátartozik az a kultusz is, amelyet olvasói alakítottak ki körülötte, ha Petőfi szlovákul ír, ma egészen más a Petőfi-kép az irodalomtörténetekben, s a világirodalomban valószínűleg hiába keresnénk.

Népi-nemzeti sajátosságok tehát léteznek! Egyébként mi vonzaná az egyik nép fiát a másik nyelvéhez, karakteréhez? (S létezik, persze, erőszakos asszimiláció is, de az már más fejezet.)

S hogy hol hibáztunk és mit tettünk jól a huszadik században? Az egész középkort és újkort végigcsatáztuk a németekkel (nem velük persze, hanem ellenük), s erre a huszadik században kétszer is a németek mellé állunk, és mind a kétszer vesztettünk. Van ebben valami végzetszerű, valami nem természetes. Viszont valószínűleg nem véletlenül vontak a reformáció idején s azóta is annyian párhuzamot a magyar és zsidó nép története között. Ez utóbbiak történelme Jeruzsálem 70-73-as bukása óta a vereségek, bukások, meghurcoltatások sorozata, de a zsidó nép a vereségeiből is mindig ki tudott bizonyos előnyöket csikarni. A magyarok is többször megpróbáltak a vereségeikből profitálni, néha sikerrel. Így például a Trianon utáni Magyarországon, a Horthy-korszakban az addig nálunk uralkodó analfabetizmust Klebelsberg Kúnóék szinte teljesen felszámolták, s a paraszti tömegek először jutottak az általános műveltség alapjaihoz, s hallatták hangjukat (főleg a népi íróknak köszönhetően) a nyilvánosság előtt mint közösség, mint osztály. Vagy ott volt például a Kádár-rendszer. Kádár véreskezű gyilkos volt (az 56-ot követő megtorlásokra gondolok), de nem lehet letagadni, hogy a hetvenes évek Kádár-rendszere egyrészt a gazdasági reformoknak, másrészt a második Marshal-tervvel felérő nyugati kölcsönöknek köszönhetően valóban valamiféle „gulyáskommunizmusként” működött. Én tehát nem féltem a magyarokat, ahogy mondani szokták: minden gödörből kimásznak, csak hagyni kell őket békében, nyugalomban dolgozni, boldogulni. Amit jobban csinálhatnának: nyelveket kellene tanulniuk. Valamikor, régen a szlávok a németeket, mivel nem értették a nyelvüket, elnevezték Nemec-eknek, azaz némáknak (máig így hívják őket). Ma a magyarok Európa némái. Nem tudják magukat kellőképpen reklámozni, eladni, mert nem beszélik (vagy csak gyengén beszélik) Európa nyelveit. (A csehek, főleg Masaryk és Benes és a román Brátianu-ék a nyelvtudásukkal nyerték meg az első világháborút. Mindenhol ott voltak, s jó francia- és angoltudásukkal elhitették a világgal, hogy a magyarok született nemzetiségfaló zsarnokok, és hogy Felső-Magyarország színszlovák, Erdély pedig színromán.) Persze, a nyelvtanulást is túlzásba lehet vinni, összetéveszteni a teljes nyelvi átállással, az asszimilációval. így például Hollandiában ma már legalább annyi angol szót hallani, mint amennyi hollandot. Benno Barnard holland író valószínűleg nem hiába írta annak idején szülőhazájáról, hogy az a globális Amerika kurvája. Magyarországot ez az állapot egyelőre még távolról sem fenyegeti, de jó, ha ebben is ismerjük a mértéket. S hogy meginoghatnak a jelenlegi európai struktúrák, s utána komoly konfliktusok keletkezhetnek az európai nemzetek között? Nem szeretnék jósolni, de mintha nemcsak Európa, hanem az egész világ struktúrái inognának. Emlékezzünk: úgy kezdtem az eszmefuttatásomat, hogy John Lukácsot, az amerikai történészt idéztem: Vége az újkornak, egyfajta új barbárság van kialakulóban. Vagy vegyünk egy másik amerikai „futuristát”: Harold Bloom, a kitűnő irodalomtörténész a Nyugati irodalom kánonja c. irodalomtörténetében korunk irodalmát a Káosz kora c. fejezetben tárgyalja. Tehát barbárság és káosz a perspektívánk, amelyre napjainkban még a migránsválság is rásegít. Ezek után még a nem hívő is csak azt mondhatja: Isten kezében vagyunk.

Íróként hogyan érzékeled a magyarországi hatásokat?

–  Mi itt, Pozsonyban, kivételes helyzetben vagyunk. Budapest közelsége miatt úgy vehetünk részt a magyar irodalmi életben, hogy a nézői státusunkat azért többé-kevésbé megtarthatjuk, azaz a magyarországi politikai és irodalmi „törekvéseknek” nem kell, hogy okvetlenül szenvedő alanyai legyünk. Én egyébként soha nem tolakodtam sehová, semmilyen iskolába vagy szekértáborba, akik olvastak s úgy gondolták, hogy személyemben is lehetek érdekes a számukra, azok megkerestek. Aztán vagy elfogadtam a megkeresést, vagy nem. Ez már más kérdés. A summa summárum meg ennyi: az alkotó művésznek, legyen bár akármennyire is szuverén egyéniség, bele kell törődnie, hogy bizonyos értelemben „használják”. Ez ellen a „használat” ellen ugyan, míg él, tiltakozhat, de ez alig változtat a dolgokon, mert halála után a művét úgyis a korok ízlése szerint dobják el vagy avatják az éppen érvényes művészeti és politikai kommunikáció részévé.

Elégedett vagy azzal, amit a ti nemzedéketek letett az asztalra? Mennyire sújtotta a megosztottság a ti generációtokat?

–  Nem tudom, mi a „mi generációnk”: a mai hatvan-, hetven-, nyolcvanévesek generációja is megosztott. Az irodalomban ajánlatosabb iskolákról, mintsem nemzedékekről beszélni. A mai hatvan- és hetvenévesek irodalmi iskoláinak (ha nevesíteni akarjuk a dolgot: Cselényiéknek és Grendeléknek) egy dolgot biztosan köszönhet a szlovákiai magyar társadalom: a legjobb írói betagolódtak az egyetemes magyar irodalomba, s a felvidéki magyar irodalom „struktúraként” is egyenjogúsíttatott. Ma az irodalomtörténetek már nem tárgyalják a „szlovákiai magyar” irodalmat külön fejezetben, függelékben, következésképpen nem tárgyalnak szerzőket csak azért, mert „kisebbségi magyarok”. Egyelőre persze, még nem lehet tudni, hogy vívmány-e ez vagy veszteség, hisz így nemcsak a „kisebbségi” dilettánsok előtt zárultak be a kapuk, de a kezdő, induló tehetségek is kevesebb támogatáshoz jutnak, mint ami szükséges.

Hogy látod közösségünket, létezik szlovákiai magyar társadalom, szlovákiai magyar identitás?

– A „szlovákiai magyar irodalommal” szemben a „szlovákiai magyar társadalom” tagadhatatlanul létező entitás, saját intézményekkel, iskolákkal, szervezetekkel, s következésképpen megilletné, ha nem is „autonómia” (az 1919-20-as párizsi békekonferencia és az ENSZ dokumentációja ugyanis ezt a kifejezést állítólag nem használja), de az önrendelkezés minden egyéb formája (ami végső soron mégiscsak egyfajta autonómia).

S végezetül: mit üzennél az utánatok sorakozóknak?

– Hogy mit üzenünk a középgenerációnak és a fiataloknak? Én személy szerint azt, amit a régi rómaiak fogalmaztak meg, így: Ars longa, vita brevis. Érdemes a művészeteket művelni, mert azok végtelenek, az élet viszont valóban nagyon rövid. Én, nyolcvanévesen ezt tapasztalatból állíthatom.

Forrás: csakypal.eu (foto: www.hirek.sk)