Háború tombol a Közel-Kelet legtöbb országában, de a "felmentősereg" szövetségeseinek kettős játszmái egy kiterjedt nemzetközi hadjáratot is könnyedén rossz útra terelhetnek…
De a rossz politikai húzásoknál sokkal veszélyesebb a következetlen stratégia, mely hat hónap alatt ellehetetlenítette az Egyesült Államokat az egész régióban, s a háború sújtotta országok inkább olyan szövetségesek felé fordulnak, akiknek szintén van vesztenivalójuk.
A közel-keleti erőszak eszkalációja nem írható fel az Obama-adminisztráció számlájára, de a régióban folytatott politikájuk egyértelműen kudarcba fulladt: a második világháború óra először Líbiától Afganisztánig szinte minden ország részt vesz a katonai konfliktusban. De nem csak a harcoló országok száma megdöbbentő. A káosz valódi nagysága, a bizonytalanság, a szövetségesek közötti komplex, sokszor paradox viszony és a zsigeri gyűlölet egyedülálló helyzetet teremtett a régióban: Amerika és szövetségesei Irán mögött állnak az Iszlám Állam elleni hadviselésben, de közös támadást indítottak az Arab Liga államaival a síita húszi lázadók ellen Jemenben, akik köztudottan iráni érdekeltségűek. Izrael és Szaúd-Arábia Iránért "aggódnak", de a köztük levő történelmi viszály fikarcnyit sem változott. Irán még mindig támogatja a szíriai kormányt, míg az Egyesült Államok nyugati szövetségeseivel együtt elítélik Aszad elnök politikáját. Mindeközben a szíriai lázadók egyes csoportjai beálltak a dzsihadisták mögé Aszad leváltásának céljából.
Ezt a káoszt nevezik a külpolitikai zsargonban clusterf**knak, amit mi finomabban "össznépi elbaltázásnak" hívhatunk. Vagy használhatjuk a hadsereg gyorsírással és saját fonetikai ábécéjével kifejlesztett kifejezését, melyet Charlie Foxtrotnak neveznek. Ezután nem is csoda, hogy az amerikaiak többsége rükvercbe váltana, s minél gyorsabban kihátrálna a régióból, ahol hosszútávú sikereket eddig még nem tudnak elérni. A közel-keleti viszályok ősi eredetűek (főleg az Egyesült Államok múltjához mérve), s a mai napig nem sikerült lényegre törően elmagyarázni az amerikai embereknek, hogy miben lesz jobb az életük attól, ha országuk csapatokat küld harcolni Afganisztánba vagy Irakba. Az Egyesült Államok nem győzi hangoztatni, hogy a közel-keleti államoknak ki kell állniuk saját érdekeikért, – Líbia esetében ezt már kevésbé gondolják így – de egy ország leginkább akkor érezheti magát biztonságban, ha "nyugati bólintást" kap egy nagyobb rendű váltás előtt.
A szunnita-síita megosztottságból adódó konfliktusokat sem írhatjuk számlájukra, a Brit Birodalom arrogáns nemzetkreáló politikája pedig a probléma másik dimenzióját alkotja, de a Sykes-Picot-féle mesterséges stabilizációs kísérletek Bush iraki inváziójával kiegészítve az önmegsemmisítés felé vezető útra terelték az amerikai beavatkozásokat. Netanjahu pedig csak olaj a tűzre.
Akkor miért nem elég az, ha külső szemlélőként asszisztálnának a közel-keleti harcokhoz? Nem ezért választották meg Barack Obamát?- kérdik sokan. Az amerikai elnök egyik kampányígérete valóban az iraki és afganisztáni háború lezárása és a csapatok visszarendelése volt, de emellett küldetésének tekintette a régió stabilitását fenyegetők veszélyek elhárítását.
Az olaj még mindig fontos tényezőnek számít, de az Egyesült Államoknak már nincs akkora szüksége a közel-keleti országokra készleteik feltöltéséhez, mint egykor. Bár a regionális konfliktus eszkalációjával az ingadozások és a kockázati megítélés komoly befolyással lehetnek az tengerentúli olajárakra is.
A síita-szunnita háború kiszélesedhet. Az Iszlám Államhoz hasonlóan az al-Kaida, az an-Nuszra Front, a Líbiai Hajnal vagy a Hamász is megpróbálja majd kihasználni a káosz nyújtotta lehetőségeket. Líbia lehet a következő Jemen, és kis idő elteltével regionális beavatkozásra kerület sor a szaúdi csapatok vezetésével. Irak, Szíria, Líbia és Jemen szétszakadásával a szélsőségesek melegágyává válhat a régió, s a dzsihadista kalifátus megszületése utópiából rémisztő valósággá válhat.
De a közelmúlt terrortámadásai után nem lehet csupán regionális konfliktusnak nevezni a közel-keleti problémát. Az al-Kaida befészkelte magát az Arab-félszigetre, az Iszlám Állam betört Afganisztánba, és a Boko Haram is nagyot ugrott a terroristák ranglétráján az IÁ-val való "egyesülésük" után. A dzsihadisták Amerikából és Európából szerzik újoncaikat, akik - ha nem vesznek oda a csatamezőkön - hazatérve még veszélyesebb fenyegetést jelenthetnek. Izraeltől Jordániáig egyre nő a mozgolódás veszélye, s ha egy "különlegesnek ítélt" ország kerül a veszély középpontjába, az amerikai csapatok az eddigi válaszlépésekkel ellentétben villámgyorsan cselekedni fognak a régió stabilitásának érdekében.
Mikor egy állam befolyása csökken, rögtön helyére ugrik egy másik hatalom, hisz ami jelenleg lényegtelen problémának tűnhet, hosszútávon stratégiai befolyást jelenthet a legfontosabb játékosok hatalmi játszmájában, s a 21. század spontán kihívásai közepette ezt a lehetőséget kevesen adnák ki önként a markukból.
De a geopolitikai tényezőket sem lehet figyelmen kívül hagyni: az eddig is kristálytiszta volt, hogy a káosz sújtotta, meggyengült országokat megosztottságuk miatt nem lehet hatásos módon befolyásolni, de hosszútávon az jelenti majd az igazi előnyt, ha egy külső hatalom jó hírnévre tesz szert a válság sújtotta közel-keleti kormányoknál. S lehet-e jobb idő a bizonyításra, mint egy regionális háború? A háború végén a megújult nemzetek az őket támogató hatalmakhoz fognak fordulni. Ezért is nem ért senkit meglepetésszerűen az amerikai aktivitás növelése a Jemenben romboló és gyilkoló húszi lázadók ellen az Arab Liga tagállamainak közös hadjáratában.
Ezért is kizárt, hogy az Egyesült Államok bármikor is kiszállna a közel-keleti konfliktusból. Következetlenül és hatástalanul avatkoznak bele a problémákba, de mindenképpen jelen szeretnének lenni ők is, mikor a megújult vagy új hatalmak új lapokat osztanak (vagy kapnak) a régióban.
A meghátrálás nem tűnik hasznos lehetőségnek, félgőzzel elindított missziókat nem fogad el a kongresszus, s az improvizált, cél nélküli akciók nemcsak hatástalanok, de pénzügyileg is hátrányosak. Amerikának a legnagyobb problémája az, hogy a Fehér Házat eddig csak ezek az opciók foglalkoztatták.
Qassem SuleimaniQassem Suleimani, az istenített iraki parancsnokAmerika kapcsolata az elmúlt hónapokban - Irán kivételével - az összes közel-keleti országgal megromlott, de a kettős játszmák és félrekezelt külkapcsolatok mellett sokkal fontosabb kiemelni, hogy a sikertelen külpolitikájuk nem a rossz döntéseken alapul, hanem következetlen stratégiájukon.
Köztudott, hogy az Egyesült Államok légi támogatást nyújt a Irán vezette, síita fegyveresekből álló, iraki támogatást élvező erőknek az Iszlám Állam elleni hadviselésben. A nemzetközi koalíciónak is köszönhetően egyre nő Irán befolyása Szíriában, s ehhez csupán egyetlen lépést kellett megtenniük: katonákat küldtek a veszélyeztetett területekre. A térségben nem az amerikai parancsnokokat éltetik, hanem Qassem Suleimanit, a Qods Force parancsnokát, akit hősként tisztelnek Irakban, s ami még fontosabb, a kurd területeken is komoly támogatottságra tett szert. A parancsnok növekvő hatalma pedig bizalmatlanságot okoz Washingtonban, s az amerikai vezetők minden bizonnyal "sajátjaik" ellen fordulnak majd a jemeni konfliktus további fejezeteiben, hogy csökkentsék Irak veszélyes népszerűségét és befolyását a régióban. Bár Washington még mindig támogatja a húszi lázadók elleni hadjáratot, kellő távolságot tart az iraki és az iráni csapatoktól is.
Eközben az iráni atomtárgyalások újabb csapást jelentettek az amerikai külpolitikára nézve: az amerikai-izraeli kapcsolatok megromlottak, s míg köztudott, hogy Benjamin Netanjahu "nem a legsimulékonyabb tárgyalópartner", az is tagadhatatlan, hogy az amerikai vezetők komoly akadályokat görgettek a két nemzet közti együttműködés útjába. Szinte mindegy, mit hoz az elkövetkezendő huszonegy hónap, a kapcsolatok a mélyponton stagnálnak. S bár nem az Egyesült Államok az összes közel-keleti probléma okozója, sokatmondó az Obama-adminisztráció megromlott kapcsolata a régió összes országával (persze Irán kivételt képez).
A rossz döntések sorozata, a pontatlanság és a diplomáciai kudarcok nem a legnagyobb hibák. Sokszor úgy tűnik, az amerikai kormánynak ötlete sincs, mit kellene tennie egy közel-keleti misszió indítása esetén, s a "majd ha odaérnek a katonáink, kitalálják" és a "nem fogunk meggondolatlanul cselekedni"-féle kommenteket nem lehet elfogadni stratégiának, s felmerül a gyanú, miszerint a beavatkozás kipipálása mellett nincsenek komolyabb céljaik.
Pedig a lehetőségeik végtelenek: az Egyesült Államok gazdasági és politikai befolyásának köszönhetően tőkeáthelyezéssel vagy gazdasági befektetéssel garantálhatná egyes országok stabilitását, vagy legrosszabb esetben korlátozhatná azon gazdasági erőfeszítéseit, melyek a régió problémáinak eszkalációjához vezethetnek. De amíg a beavatkozások csak reakcióként jönnek létre, az irántuk tanúsított bizalom csökkenésével a közel-kelet országok egyre inkább a Kelet felé orientálódnak. Egyiptommal és Izraellel az élen a régió összes állama főként Ázsiához közelít: Kína, India, Japán, s végül Oroszország irányába. Kairóban, Tel Avivban és Teheránban is megnőtt az orosz befolyás.
A jelenlegi hárosús helyzetben elkerülhetetlen a szárazföldi csapatok küldése is, hiszen azt az államot tekintik a lakosok az igazi felszabadítónak, aki rakéták helyett katonákat küld harcolni a térségbe, jelen esetben Iránt.
Agresszívabb diplomáciai törekvések nélkül veszélyesen hosszú ideig elhúzódhatnak a szíriai, jemeni, iraki és líbiai harcok, de a vérengzés megállítására leginkább egy hiteles koalícióra lenne szükség, ahol a tagok közös érdekből cselekszenek, kettős játszmák és "gazdasági kivételek" pedig nem fordulhatnak elő. A missziók csak akkor lesznek hatásosak, ha a diplomáciát nem akadályozzák mesterséges határidők és egyéni érdekek. A közel-keleti háborúk az egész világot destabilizálhatják, a szélsőségesség és az erőszak már így is határtalanul tör előre Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában és Európában is. S ahhoz, hogy egy nemzet aktív részese legyen egy óriási háborúnak, először be kell ismernie önmaga előtt is, hogy "hol a helye", s mire is képes. Washingtonban minél előbbi önvizsgálatra lesz szükség, mert az elmúlt hat hónapnak már most visszafordíthatatlan következményei vannak.
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/21209/Totalis_kaosz_a_KozelKeleten