Amennyiben utópiaként fogom fel az Európai Egyesült Államok elképzelését, érdeklődés tölt el, vajon miben különbözik a kétezer év alatt időnként felbukkanó tervezetektől. Az állatvilágban mindenütt jelen lévő territoriális ösztön az emberre is jellemző: kijelöli élőhelye határait, és ha nem ütközik ellenállásba, állandóan bővíti is azokat. 

 A birodalmi elv a Római, majd a Német–Római Birodalomban is állandó területgyarapítást írt elő, a legújabb korban pedig Napóleon, Hitler és Sztálin is egy nagy európai birodalmat szeretett volna létrehozni, természetesen a saját vezetése alatt.

Ezzel a törekvéssel együtt jártak a függetlenségi háborúk, amelyek során a birodalmak széthulltak, és helyreállt az előző állapot. Az érdek- és értékalapú államszövetségek is rendre felbomlottak, mert az etnikai, nyelvi, vallási és fejlődésbeli különbségek csak erőszak hatására tűrik a homogenizálást, és a birodalom központja mindig aránytalanul több erőforrást von el a perifériától, mint az tűrhető lenne. Az Európai Unió, bárhogyan is szépítsük a dolgot, mára a birodalmi logika foglya lett, az a negyvenezer ember, aki Brüsszelben az unió ügyeit intézi, elszakadt a valóságtól, az általa elképzelt demokráciát mint legfőbb istenséget szavakban ugyan tiszteli, de maga a kiválasztási és ügykezelési rendszer mélységesen antidemokratikus, elképesztően bürokratikus, bizonytalan és lassú. Bár összetételében baloldali, liberális és zöld többségű, ennek a ténynek csak politikai jelentése van, mert alapvetően maradi, önjáró és önlejárató, csak saját létének fenntartására és igazolására alkalmas. A jelenlegi Európa gyenge, gazdasági, erkölcsi és demográfiai válságban van, ennek okait ismerjük. Valószínűleg túl korán jött létre az unió – vagy túl későn, ez már filozófiai probléma. Egyszer biztosan lesz Európai Egyesült Államok, sőt világállam is, ha „örök békét” szeretne az emberiség, és nem állandó háborút a fogyatkozó erőforrások birtoklásáért. A Szent Szerződések Őrzőinek farizeusi magatartása azonban semmiféle garanciát nem nyújt a jövőre nézve, és – mint minden utópia esetében – a legfőbb probléma megválaszolatlan: ki őrzi az őrzőket? A birodalmi hanyatlás időszakára mindig jellemző, hogy a határok kijjebb tolásával védekezik az elkerülhetetlen belső reformok ellen, s ezzel ugyan késlelteti, ám valójában súlyosbítja az összeomlás várható veszteségeit. Csekély vigasz, hogy ebbe a folyamatba a periférián élők ritkán szólhatnak bele, mert többnyire az egymással vetélkedő „magállamok” mondják fel az örök, megbonthatatlan és szent szövetséget. Megjegyzem, minden utópia addig gyönyörű, amíg a megvalósításával nem próbálkoznak.

Szentmihályi Szabó Péter, 2013. 7. 12., MH OL