A folyamatos magyarellenes packázások, a Malina Hedvig-ügy kezelése, a dunaszerdahelyi szurkolóverés, a magyar kifogásokra foghegyről válaszolgatás miatt bőven lenne okunk örülni a dicstelen bukásának. De tényleg jó lenne ez összmagyar szempontból?
Fico belpolitikai szempontból majdnem olyan erős helyzetben van, mint Orbán Viktor Magyarországon, ezért az elmozdítása is hasonlóan nehéznek látszik. De más okból sem véletlen, hogy ők ketten máris egy mondatba kerültek. Magyarország a 2010-ben elkezdett, és azóta fokozatosan véghezvitt rendszer-átalakítás szinte minden intézkedése miatt nyugati pellengérre került, hiszen a termelésre és a hazai érdekeltségek helyzetbe hozására támaszkodó elgondolás alapjaiban sérti a nyugati üzleti körök magyarországi gazdasági érdekeit. Még az olyan, nem gazdasági jellegű változtatásokat, mint az új alaptörvény vagy a médiatörvény, is erősen bírálták elsősorban a szocialista, liberális és zöldpárti EP-képviselők, majd többükről kiderült, hogy mégcsak nem is olvasták, amit bírálnak.
Szlovákia viszont sem a bevezetőben említett súlyos jogsértések, sem az azóta elkövetett magyarellenes intézkedések miatt nem szembesült komoly nyugati kritikákkal, nem beszélve a sajtóvisszhangról. Az Európai Uniót, az Amerikai Egyesült Államokat, a különböző jogvédő szervezeteket és a nyugati sajtót kevésbé aggasztja például a szlovákiai kisebbségi bizottságon belüli szavazási diszkrimináció, mint a magyar alaptörvényben meghatározó értékként rögzített kereszténység. Szlovákiától ugyanis mindemellett megszokták, hogy jófiú; nem bolygatja a neoliberális gazdasági és társadalmi dogmákat, és főleg nem megy szembe velük, nem vonja kétségbe a központi válságkezelés módszereit és hatékonyságát, nem vezet be a hangadó nyugati államok, gazdasági, politikai szervezetek által nem láttamozott, sajátutas elvrendszert. Szlovákia azonban Magyarországhoz hasonlóan két tűz közé került.
Az Egyesült Államok és Oroszország között lassan újabb hidegháborúvá élesedő olaj- és gázjátszmában egyre nehezebb egyik oldalra sem állni. Magyarország mind erősebben tapasztalja, hogy milyen élmény fasírtban lenni a liberális demokrácia eszméjének amúgy vele közös szövetségi rendszerben lévő őrzőivel és terjesztőivel, így szüksége van minden szóba jöhető nagyhatalomra, amely ellensúlyozhatja az egyoldalú brüsszeli és hovatovább washingtoni nyomást. Ez magyarázhatja az elmúlt évek szembetűnő közeledését Kínával, és alighanem a történelmünkben nem éppen jóbarátként emlékezetes Oroszország szerepe is hasonló a magyar külpolitikában.
Az orbáni diktatúra- és putyinrajongást firtató, gyalázkodó vagy rosszindulatúan hangulatkeltő szövegeket bátran megmosolyoghatjuk, ugyanis az országok közti külpolitikai viszonyokat amióta világ a világ, nem a vezetők közti személyes kapcsolatok, rokonszenvek, ellenszenvek határozzák meg, hanem az adott országok mindenkori világos érdekei. Ennek tudatában például a paksi atomerőmű-bővítés legalább olyan fontos eleme, hogy nem az amerikaiak csinálhatják, mint az, hogy az oroszok kapták a megbízást, arról pedig csak halvány sejtésünk lehet, hogy a titkosított szerződésben milyen egyéb pontok vannak, amelyek így vagy úgy növelhetik a magyar külpolitika súlyát és mozgásterét. Az amerikai aktivitást elnézve jogosnak tűnik az efféle sejtés.
Rövidebben szólva – az Európai Uniót és benne Magyarországot is hatókörében tudó Egyesült Államok az engedetlenkedő kis szövetséges gazdasági kiszolgáltatottságának fenntartásával igyekszik elejét venni a különutas magatartásnak és az esetleg ragadós példának. Az USA egyébként sem szereti, ha a gazdasági érdekei valahol nem érvényesülnek maradéktalanul, arra pedig különösen érzékeny, ha nem az ő cége kapja alanyi jogon az atomerőmű-tendereket.
Utóbbiról Petr Nečas, tavaly puccsal megbuktatott cseh kormányfő mesélhetne, előbbiből pedig Mexikót, Brazíliát és Argentínát is beleértve szinte az összes amerikai és jópár afrikai ország, továbbá például Irán, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Vietnam, Kambodzsa, Libanon, Irak, Szerbia, Szíria és Ukrajna is kapott már kiadós ízelítőt.
És hogy jön mindehhez Fico? A szlovákok általános oroszbarátsága talán csak a szerbekéhez mérhető a térségben, így Ficónak nincs könnyű dolga, ha egyszerre akar megfelelni a nép érzelmeinek és az amerikai szövetséges jól artikulált elvárásának, miszerint mindenkinek részt kell vennie az Oroszország elszigetelését célzó egységfrontban. A szlovák miniszterelnök – Orbán Viktorhoz hasonlóan – több ízben ellenezte az Oroszország elleni gazdasági szankciókat, amelyek természetesen nemcsak a népi rokonszenvvel ellentétesek, de gazdaságilag ugyanúgy kellemetlenek Szlovákiának, mint az Unió legtöbb államának.
Amiben Orbán és Fico különbözik a többi ország vezetőitől, hogy hangot is adnak ennek. Tudjuk, hogy Orbán Viktor külső segítséggel történő megbuktatása napirenden van, a Fico-kormány megszorulása azonban újabb fejlemény. Különösebben persze senki sem lepődik meg azon, hogy egy meglehetősen korrupt társaságról van szó, az viszont mégiscsak furcsa, hogy miután még a Gorilla-ügyből is jól jöttek ki, az ellenzék éppen akkor tudott korrupciós jobbhorgot bevinni nekik, amikor Ficónak volt pár, amerikai szempontból nem előnyös elszólása, valamint közeledett az önkormányzati választás és ’89 évfordulója, és sokkal könnyebb volt utcára vinni a nosztalgiától, illetve elégedetlenségtől átitatott embereket.
Eleinte úgy tűnhetett, hogy az erős Smer-hatalom a tőle megszokott arroganciával pattintja le az újabb támadást, aztán Pavol Paška mégiscsak megbukott, és minden bizonnyal azt sem jószántából találta ki, hogy ezt jelképesen éppen a választási éjszakán tegye. Az ügy eredménye meg is lett a Smer választási eredménytelenségével, ezt azonban a jelek szerint az ellenzéki Új Többség elnöke és a Ficót pizsamában kileső drón gazdája egyaránt kevesli. Feltehetően két lehetőség áll Robert Fico előtt. Kiáll az eddigi álláspontja mellett, ezzel kockáztatva az amerikai diplomácia és titkosszolgálatok nem veszélytelen haragját, vagy a színfalak mögött fárasztó bocsánatkérő szeánszon esik át még egy esély reményében, de ha utóbbit is választja, bizonyára nem ússza meg elkenődött smink nélkül.
Ebből persze mi itt, a háttéralkukat nem ismerve, vajmi keveset fogunk észlelni, de addig is elgondolkodhatunk azon, hogy a felvidéki magyarokra stratégiai ellenségként tekintő Fico vagy az Európai Uniót és főleg annak keleti, újabb bővítményállamait hűbéresként kezelő Egyesült Államok a valódi rosszfiú ebben a történetben.
Vésey Kovács László (forrás: Körkép, Pravda)