Nemzetpolitikai alapvetés, hogy az elszakított országrészek magyar közösségeinek jövőjét csakis a széles körű önrendelkezés biztosíthatja. Az autonomista törekvések azonban zsákutcába jutottak, képviselői tehetetlenek a trianoni utódállamok etnikai soviniszta önkényével szemben…

Bár a Magyarország testéből hízott szomszédos államokkal fennálló nézeteltérésekben „pozitív csend” állt be, ahogy a szlovák állam vonatkozásában Németh Zsolt volt külügyi államtitkár fogalmazott mintegy másfél évvel ezelőtt, történelmi megbékélésről, pláne az idegen uralom alá került magyar nemzetrészek sorsának megnyugtató rendezéséről szó sincs. Csupán annyi változás történt, hogy a látványos egymásnak feszülés helyett a kétoldalú kapcsolatokban a magyar fél szemérmesen kerüli a jogos magyar igények fölvetését, mondván, azokat az ügyeket kell napirenden tartani, amelyekben egyetértés mutatkozik. Ebben kétségtelenül van logika, de az sajnálatos, hogy a cseh és a szlovák jogrendben ma is hatályos rasszista Beneš-dekrétumokat az Európai Parlament napirendjére sikerrel felvétető Bagó Zoltán volt fideszes EP-képviselő tavaly már nem szerepelt a Fidesz–KDNP EP-listáján, s így eredményes tevékenységét nem folytathatta. Ugyanígy járt a tavalyi parlamenti választáson az országos listáról lehagyott kereszténydemokrata Kalmár Ferenc korábbi országgyűlési képviselő, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének egyik jelentése kifejezetten területi autonómiamegállapodásokra vonatkozó ajánlásokat fogalmazott meg. Az így beállt csend azonban nem a magyar érdekre, hanem a trianoni utódállamok mindenkori asszimilációs törekvéseire nézve pozitív.

E törekvések ugyanis nem csökkenő erővel érzékelhetők. Jól mutatják ezt a Kövér László által a felvidéki kitelepítettek emléknapján mondottakra érkező hivatalos szlovák reakciók. A Magyar Országgyűlés elnöke – a magyarokat és a németeket kollektíven bűnösnek minősítő és az 1945 után elkövetett jogfosztásokat máig érvényben tartó Benes-dekrétumokra utalva – úgy fogalmazott, „amíg az európai jogrend része a kollektív bűnösség elve, addig Európában senki sem érezheti biztonságban a szülőföldjét”. Erre az udvarias jelzésre Kövér szlovák kollégája, Peter Pellegrini a jól ismert szemforgató közhellyel válaszolt, mondván, „nem szerencsés feltépni a régi sebeket”. Csakhogy a seb gennyed, és vérmérgezéssel fenyeget. Hogyan is lehetne hát egyáltalán az autonómia igényéről beszélni a Felvidéken, ahol a magyar állampolgárságot fölvett magyarokat – egyébként alkotmányellenesen – megfosztották szlovák állampolgárságuktól, és ezzel minden hivatalos okmányuktól, szavazati joguktól, a társadalombiztosításból fakadóan járó bármilyen ellátás lehetőségétől? Sajnos e jogfosztásra Magyarország egyelőre nem tudott hatásos választ adni.

Persze hazánk nincs könnyű helyzetben, hiszen pillanatnyi és hosszú távú geopolitikai érdekeink egyaránt azt diktálják, hogy együttműködjünk a trianoni utódállamokkal. Figyelemre méltó például, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök Orbán Viktor magyar kormányfőhöz igen hasonlóan gondolkodik az Oroszország elleni uniós szankciók önsorsrontó voltáról, s ez kétségtelenül mindkét államot erősíti. Azonban az energiapolitika, a bel- és külgazdaságpolitika és általában minden irányú szakpolitika csakis a magyar nemzet megmaradása és gyarapodása eszközeként értelmezhető.

A magyar állampolgárság öt évvel ezelőtti kiterjesztése és a szavazati jog biztosítása történelmi tett volt a magyarság újraegyesítésének nagy munkájában, de mintha ezen túlmenően tanácstalan volna Magyarország. Egyfelől eddig sosem látott szívélyesség jellemzi legújabban a magyar–szerb kapcsolatokat, a gazdasági együttműködés felhőtlennek tűnik, ami felbecsülhetetlen jelentőségű például az uniós tagállamokkal szemben kivetett orosz embargó okozta gondok – fogalmazzunk diplomatikusan – megoldásában. Az is igaz, hogy Tomislav Nikolić szeb államfő és Áder János magyar köztársasági elnök közösen hajtott fejet a délvidéki Csúrogon az 1944–45-ben ott és Délvidék-szerte lemészárolt több tízezer magyar, illetve a Magyar Királyi Honvédség és a csendőrség Újvidéken és környékén 1942 januárjában végrehajtott terroristaellenes razziája alatt elkövetett túlkapások során meggyilkolt ártatlan szerb, zsidó és magyar áldozat emléke előtt, sőt, a szerb parlament törvényben hirdette ki a Sajkás-vidék magyarjaira korábban kimondott kollektív háborús bűnösség eltörlését, ami kétségtelenül nagy előrelépés. Csakhogy Magyarország már 1943-ban felelősségre vonta a túlkapások felelőseit, így Áder Jánosnak a belgrádi parlamentben elmondott bocsánatkérő szavai tulajdonképpen a 70 évvel korábbi eljárás egyfajta megerősítésének tekinthetők – miközben a szerb államfő hasonló gesztusa a budapesti parlamentben még várat magára…

A történelmi közeledés mindenesetre üdvözlendő, de a hangulatot jelentősen rontja, hogy ugyanakkor a belgrádi alkotmánybíróság tavaly jelentősen csonkította a szerb közigazgatásban Vajdaság tartományként ismert Délvidék nemzeti közösségeinek kulturális kvázi-autonómiatestületei, a nemzeti tanácsok jogosítványait, a gyakorlatban tulajdonképpen kiüresítve, formálissá téve azokat. A belgrádi verdikt szerint például a testületek, így a Magyar Nemzeti Tanács nem vehet át alapítói jogokat az anyanyelvű közösségi tájékoztatás terén, vagyis nem dönthet a magyar nyelvű médiumok vezetőiről, de kiemelt jelentőségű oktatási intézményt sem alapíthat, és ezek vezetőire sem tehet javaslatot. Emellett a nemzeti tanácsok nem működhetnek együtt anyaországaik állami szerveivel. Ez nem egyéb, mint a nagy nehezen megszerzett, egyébként is szerény jogok elvonása, ami, akárhogy nézzük, nem a barátság és a jóindulat jele. És persze azt sem tudhatjuk, meddig tart a hirtelen támadt szívélyesség – a közös magyar–szerb történelem tele van drámai és véres csalódásokkal…

Véres dráma zajlik Kárpátalján is, melynek magyar férfilakosságát olyan megnyerhetetlen háborúba kényszerítik, amihez semmi köze – sőt épp azon, puccsal hatalomra került ukrán államért küldik a harctérre, amely első teendői között a mégoly szerény nyelvi jogaitól is megfosztotta magyarjainkat, s amelynek nem egy képviselője Ukrajna etnikai megtisztításának és homogenizációjának kinyilvánított elkötelezettje. Ennek ismeretében bosszantó, amikor Németh Zsolt volt külügyi államtitkár a „közös demokratikus értékek” jegyében rendre elítéli „Oroszország Ukrajna elleni agresszióját”, ahelyett, hogy az ukrán államnak a kárpátaljai magyarságot fizikai létében veszélyeztető kardcsörtetését tenné szóvá, és azt a szemforgató magatartást, amellyel súlyos következményekkel fenyegeti a más országok állampolgárságát fölvevő polgárait az a kijevi hatalom, melynek számos képviselője, köztük kormánytagok is két vagy akár több állam útlevelét is a zsebükben hordják.

Ha van igazán időszerű és égető nemzetpolitikai kihívás, hát az most Kárpátalja megsegítése, ezért üdvös Orbán Viktor miniszterelnök azon felhívása, hogy minden megyei jogú város vállalja el egy vagy akár több kárpátaljai település mentorálását. E kezdeményezés, illetve a kormány által Kárpátaljának szánt 650 millió forintos segítség ugyan nagyobbrészt jelképértékű, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen fontos szóval és tettel is megtörni azt a bizonyos csendet.

Persze nem mindenütt van fülsiketítő csend. Erdélyben nagyon is harsány a soviniszta bukaresti kormány. Victor Ponta miniszterelnök 2012-es hatalomra kerülése óta elszánt hadjáratot folytat az erdélyi magyarság ellen, és ezt sajnos meglehetősen eredményesen teszi. A román állam az elmúlt években szerzett jogok egész sorától fosztotta már meg honfitársainkat, kezdve a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak az állami finanszírozású helyekről való kiszorításától, folytatva az olyan jelképes, de irritálóan arrogáns lépésekkel, mint például az, hogy a román egészségügyi tárca a kovásznai Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórházat Teculescu–Benedek Kórházra keresztelte. (Nicolae Teculescu román orvos volt, akinek azonban semmi köze az intézményhez, sohasem dolgozott ott.)

A román etnikai térhódítás azonban nem riad vissza a Ceauşescu-rendszert idéző fenyegető húzásoktól sem. Két évvel ezelőtt Borboly Csabát, Hargita megye tanácsának elnökét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szövetségi elnökségének tagját 24 órára őrizetbe vették, majd eljárást indítottak ellene azzal a váddal, hogy indokolatlanul fizetett ki mintegy 1,8 millió lejt (nagyjából 120 millió forintot) megyei útjavításokra. Az eljárás ma is tart, a cél – gondoljunk egyébként bármit is úgy általában az RMDSZ-ről – egy helyben eredményes magyar politikus folyamatos félelemben tartása. Ugyanez lehet a motiváció Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester januári őrizetbe vétele, majd előzetes letartóztatása mögött. A Magyar Polgári Párt (MPP) Székelyföld-szerte közismert autonomista politikusát azzal vádolják, hogy jogtalanul adott el egy vállalkozónak egy másik cég törzstőkéjét képező telket, noha a kérdéses területet a korábbi gyergyószentmiklósi képviselő-testület Mezei polgármestersége előtt – társtulajdonosként – kivette az érintett cégből, és bérbe adta a most tulajdonossá lett új bérlőnek, így az ügylet jogszerű volt. Ennek ellenére Mezei János hónapok óta börtönben várja az eljárás végét.

Börtönbe került volna Markó Attila RMDSZ-es politikus is (csak névrokona a szervezet volt elnökének, Markó Bélának), aki lemondott parlamenti mandátumáról, és Magyarországon keresett menedéket, miután a kommunizmus idején államosított ingatlanokat visszaszolgáltató restitúciós hatóság kártérítési bizottságának tagjaként részt vett az egyik legjelentősebb székelyföldi református intézmény, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaadásának folyamatában. A román hatalom visszaállamosította a kollégiumot, és a restitúciós ügyben felfüggesztett börtönre ítélte Markó Attilát, akit újabb ügyben is meggyanúsítottak, mondván, a piaci értéknél nagyobb összegű kártérítéseket ítélt meg bizottsági társaival közösen a kommunizmus idején elkobzott ingatlanokért. Elrendelték előzetes letartóztatását, amit nem várt meg, és Magyarországon telepedett le. A román igazságügyi miniszter azonban fenyegetően úgy nyilatkozott, „csak idő kérdése, hogy egy jogi eljárás érdekében hazahozzunk valakit, aki az Európai Unió területén tartózkodik”.

Az üzenet egyértelmű és világos: aki a közösség érdekében cselekszik, az bármikor megütheti a bokáját bármilyen mondvacsinált ürüggyel.

A román hatalom tehát szemlátomást elszánta magát, hogy példát statuál a magyarsággal szemben, s ezt teheti a nemzetközi közvélemény legteljesebb közönye mellett. Marosvásárhely polgármestere (!) következmények nélkül betilthatta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), autonomista felvonulását, s az SZNT, de más erdélyi magyar szervezet sem tudott hatékony ellenszert találni az alapvető jogokat két lábbal tipró önkényes tilalommal szemben. Sajnos, a magyar diplomácia sem jeleskedett a nyilvánvaló jogsértés nemzetközi felhangosításában. Talán ezért is bátorodott fel a bukaresti hatalom, olyannyira, hogy a román belügyminisztérium 2015-től 2020-ig terjedő közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája a polgárok biztonságát fenyegető veszélyek sorában első helyen említi „a rasszizmust, idegengyűlöletet, szélsőségességet és az intolerancia minden más formáját, amely etnikai autonómia elérését célozza egyes térségek vagy régiók számára”.

Ne legyenek illúzióink, ez azt jelenti, hogy a román állam bekeményít, és nemhogy tárgyalni sem hajlandó semmiféle önrendelkezésről, hanem az Európai Unió kellős közepén jó eséllyel rendőrhatóságilag fogja üldözni az autonomista magyarokat.

A valódi autonómia sajnos Kárpát-medence-szerte hirtelen nagyon messzire került a valóságtól, és egyelőre nem látszik az átütő erő, amely ezt az ügyet, a magyar megmaradás létfontosságú zálogát sikerre tudná vinni. A magyar újraegyesítés mégoly fontos szimbolikus gesztusain túl ezért ideje végre komoly stratégiát alkotni, majd szükség esetén konfliktusokat is vállalni e megkerülhetetlen sorskérdés megoldására.

 

Ágoston Balázs

forrás: http://demokrata.hu/velemeny/tavol-az-autonomiatol