Tényleg miért is? Miért emlegetik folyton Izraelt a „Közel-Kelet egyetlen demokráciája” eposzi jelzővel? Miért része az európai kultúrkörnek?…
Két fogós kérdés, de a válasz készen áll mindkettőre, ha felidézzük az elmúlt negyedszázad politikai eseményeit. Rossz hírem van azok számára, akik demokratikus mintaállamot vizionálnak a Szentföldre, és csakis oda. A demokrácia időközben ugyanis beütött Irakban és Afganisztánban, ha jól értem a Fehér Ház nyilatkozatait. Izrael népe így már nincs egyedül a demokráciáért folytatott világméretű küzdelemben, és nagyon jó érzés arra gondolni, hogy iraki síitákban, pastu pásztorokban és kurd pesmergákban őszinte, demokratikus értelemben vett társakra leltek. Igaz, amióta az amerikai hadsereg elvitte a szabadság őrlángját, időközben bozóttűz támadt, de azért van Washington, a demokratikus tűzoltó, hogy megoldja az ilyesfajta csekély problémákat.
Jobban izgat bennünket, hogy Izrael mennyiben részese az európai kultúrkörnek, miért indulnak focistái az európai kupákban, és miért nem arab szomszédai irányába tájékozódik mindenféle értelemben az európai–amerikai kapcsolat helyett?
Izrael barátai mindig azt mondják erre, hogy elsősorban azért, mert az ország lakosságának nagy része európai származású. Ebben van valami, de én azért megkérdezném a szefárdokat is, fanfároznak-e Izrael európai jellegének? Arról nem is beszélve, hogy ma már másod- és harmadgenerációsok az Európából elment családok, akiknek középkorú és fiatal tagjai jellemzően egy kukkot sem tudnak magyarul, lengyelül, románul, olaszul, franciául. És az is megfordul az ember fejében, hogy a választás az választás: az ausztráliai magyar focicsapat sem nevezhet a magyar bajnokságba, mert ha a tisztelt ősök elhagyták Európát, akkor ott kéne a labdát űzni, ahol élni tetszenek. Ábrahám népe azonban nem ismer lehetetlent, ők változatlanul Európában fociznak – mindenféle értelemben.
Én azt mondom, focizzon ott Libanon és Szíria is. Valamint Egyiptom. És van még ötletem.
Libanonban csak az utóbbi esztendők népvándorlása borította fel az arányokat, de annak előtte a keresztények majdnem a felét tették ki a négy és fél milliós államnak. És még ma is majdnem kétmillióan vannak. A keresztes háborúk óta ez a terület legalább annyira a keresztény kultúrkör része, mint az iszlámé. Nagy kár, hogy az Európai Uniónak nincs mondanivalója a libanoni keresztényeknek, mint ahogyan az Irakból hozzájuk menekült keresztényekről is csak a legritkább esetben esik szó.
Ők tehát nem fociznak Európában.
Mint ahogyan a szíriai keresztények sem, akiket szó szerint megsemmisíthet a mostani polgárháború. Pedig ezen a tájon már akkor Krisztust követték, amikor Európa népeinek többsége még nem. A szír ortodoxok és katolikusok hangját azonban nem hallja a nagyvilág. És az Európai Unió természetesen tudomást sem vesz arról az erős kapocsról, amellyel ezek az emberek Európához kötődnek.
Ők sem fociznak Európában.
Mint ahogyan az egyiptomi koptok sem. Akiket időtlen idők óta háborgatnak muszlim szomszédaik, de védelmet nem remélhetnek. Sőt, Mubarak bukása óta megszaporodtak a kopt templomok és papok elleni támadások, és nagyon úgy tűnik, hogy a legrosszabb még csak most következik.
Nem, az egyiptomi koptok sem fociznak Európában.
Tízezer ember sok vagy kevés? Nagyjából ennyi keresztény él Algériában. Évekkel ezelőtt állami hadjárat indult a helyi protestáns és katolikus gyülekezetek ellen. Templomaikat bezárták, a keresztények pajtákban, lakásokban gyűltek össze, ott miséztek, imádkoztak. Tízezer keresztény ki tudna adni egy futballcsapatot, ha Izlandnak sikerült, nekik miért is ne? A magyar alsóbb osztályokban simán eljátszhatnának.
Persze, ők sem fociznak Európában.
De szakadjunk csak el a futballtól egy pillanatra, hiszen Grúzia és Örményország az UEFA tagja, tehát Európában focizik. A két ország összlakossága majdnem nyolcmillió, hatalmas többségben keresztények, és akkor még nem beszéltünk a többi kaukázusi keresztényről. Brüsszelből nézve ők sem léteznek. Az a tény, hogy a közös európai kultúrkör tagjai velünk együtt, csakis az oroszok elleni feltartóztatás politikájában fontos, önmagukért nem kellenek a grúzok és az örmények sem. Ezerszer fontosabb a hódok tavaszi ürülékének felhasználására kiírt uniós eljárás, mint Grúzia vagy Örményország sorsa.
Több millió keresztény, katolikus, ortodox, kopt és protestáns él a Földközi-tenger térségében és beljebb, a Kaukázus környékén. Szorosan Európához tapadnak, és mindig is létezett kapcsolat közöttünk, politikai, kereskedelmi, hadászati ügyekben. Manapság sokuknak napi üldöztetés az osztályrészük. Ahol ők élnek, a házaik mélyén, az imahelyeiken, a bibliáikban, ott rejtőzik Európa. És addig rejtőzik, amíg rejtőzhet. Az Európai Unió számára azonban ezek az emberek nem léteznek, Vatikánból kiinduló megoldásról még csak nem is hallottunk, a nemzeti kormányoknak pedig csak annyiban számítanak, amennyiben a kétoldalú kapcsolatokban mellékesen megjelennek. Közben pedig sorvadnak, fogyatkoznak, elvándorolnak – a zsidó-keresztény kultúrkör nagyobb dicsőségére.
Mindez Izraelről jutott eszünkbe. Mert a zsidó-keresztény kultúrkörbe azok a keresztények is beletartoznak, akiknek nem olyan jó a píárjuk. Rájuk, keresztény testvéreinkre is gondoljunk, amikor Európáról szólunk, gondolkodunk.
Szentesi Zöld László forrás:http://demokrata.hu/velemeny/miert-eppen-izrael