Utat tévesztett Európa. Elindult egy olyan irányba, amely valaha sokat ígért. Az ösvény széles volt, ki volt kövezve reményekkel, emberi jogi paragrafusok lógtak a fákról, a távolban pedig ott ragyogott az utópia, az egyesülés, Európa népeinek integrált, egyenlő, stabil állama… 

Ahol nem számít a bőrszín, a származás, érvényesülnek a jogok, mindenki annyit vesz ki a húsostálból, amennyi őt megilleti, s annyit önt bele, amennyit képességei szerint bele tud tenni. Nem lesznek határok, nem lesznek történelmi sérelmek. Mindenki boldog lesz, megnézi a pisilő kisfiút Brüsszelben, a kis hableányt Koppenhágában, Anterószt Londonban.

 Utópiák azonban csak a könyvekben vannak. Nem valósulhatnak meg. Nem fog a gödölye és az oroszlán együtt játszani. Ez nem egy könyv. Ez a mai Európa valósága. Brüsszel veszélyes hely lett. Igen, mi tettük veszélyessé, mert elfelejtettük szárazon tartani a puskaport. Mert nem hittük, hogy a széles, kikövezett ösvény rossz irányba vezet. Mert elvakított a csillogás. Mert buták és felelőtlenek voltunk. Lehet mutogatni most mindenkire, akinek szerepe volt ebben a biztonsági nonszenszben. Belgium egy éven át kormány nélkül működött, és ezt akkor vettük észre, amikor bekerült a rekordok könyvébe. Egy életképtelen, de mégis működő hivatalnokország szemüveges tisztviselői bebizonyították, hogy a józan észnél sokkal fontosabb a körítés, hogy a megfelelő rubrikába kerüljön a megfelelő szám. Könyvelők utópiájává vált Európa, és elfelejtette, hogy mi is az élet lényege.

 Párizsban megtörtént már a tömeggyilkosság, Franciaország pedig gyorsan ugrott egy nagyot, messzire a szabadságtól, az egyenlőségtől és a testvériségtől. A franciák egy emberként üdvözölték a jogok csorbítását. Párizsból a gyorsvonat két óra alatt Brüsszelben van, se nyelvi, se valóságos határon nem kell átkelni. Brüsszel és Párizs pontosan ugyanaz. Nemzetközi város, jogok seregét tömködi az emberek zsebébe, és nem vár el senkitől semmit. A törvények megszegése nem jelent már kiutasítást, hiszen senkinek sincsenek kötelességei. Valójában már minden törvénybe bele lehet kötni, mindig van jogász, aki be tudja bizonyítani, hogy a rabló joggal rabolt, a gyilkos csak végső elkeseredésében ölt, és mindig lesz olyan tévé, újság vagy hírportál, amely a gazemberek mellé áll.

 A párizsi mészárlás egyik felelőse, a szánalmasan kisstílű Salah Abdeslam sztár lehetett a maga elborzasztó módján. Élt jogaival. Kihasználta a neki adott lehetőségeket. Sokkal jobban eltűnt az aprócska Brüsszelben, mint Szíriában tudott volna. A Rue des Dauphins úgy elrejtette, hogy Belgium összes rendőre nem tudta megtalálni még francia segítséggel sem. Majd képes volt a tűzharc után elszökni a símaszkos rohamrendőrök elől, és napokon át nem találta senki Európa első számú közellenségét, aki egy tyúktolvaj szintű bűnöző, de mivel elfogták, legalábbis egy szinten kezelik Oszama bin Ladennel. Két órával elfogása után már volt ügyvédje, egy sztárjogász, ő pedig képes lesz bebizonyítani, hogy Abdeslam csak kicsi hal, más a felelős, más a bűnös, a meg nem értett fiatalember csak szeretetre vágyott, nyilván mániás depresszióban is szenved, verte az apja – és a szerecsen máris tiszta. A francia ügyésznek pedig lesz néhány rossz napja, amíg felkészül a perre.

 Brüsszelben néhány hónapja, a párizsi terrortámadások után lezárták a metrót, az utasok pedig egymástól rettegve ültek a még működő tömegközlekedési eszközökön. A járvány terjed. A metró veszélyes. A vonatok veszélyesek. Minden arab veszélyes. Minden sötét bőrű ember veszélyes. De hiszen Abdeslam is meglehetősen világos bőrű volt, ezért aztán minden ember veszélyes. Minden lépés odakinn, a lakásunk ajtaján túl kockázatos, minden járókelő a halált hordozhatja a kabátja alatt. Ide vezetett a kikövezett ösvény, ebbe a veszélyes világba, ebbe a húsdarálóba. Ez nem az az utópia, amiben mi is hittünk. A világ elment Európa mellett, megtalálta a gyenge pontját, és lecsapott. A jogszabályok hálójából pedig az öreg kontinens képtelen kikászálódni, épp azért, mert öreg, megcsontosodott, és elvakultan hisz saját felsőbbrendűségében. Megoldjuk, ahogy Angela Merkel is megígérte? Ez nem csupán akarat kérdése. Egy egész problémahalmazt kellene újragondolni, átértelmezni, felismerni az elkövetett hibákat, s kijavítani, amit lehet. A brüsszeli pokol ezer szállal kötődik a bevándorláshoz, a szociális politikához, az európai szuperállamhoz, a schengeni határtalansághoz, a biztonsági hálózat elégtelenségéhez.

 Könnyű volna most, ismét azt mondani, hogy ez volt az ébresztő, most kell, hogy végre tegyen valamit Európa. Párizs után is ezt mondtuk. London után is. Madrid után is. Mindig ezt mondjuk. Európa vezetői pedig minden alkalommal úgy döntenek a nagyszabású csúcstalálkozókon, hogy a részletek kidolgozásáig elhalasztják a döntést, s egy későbbi időpontban egy hasonlóan nagyszabású egyeztetést fognak tartani. ahol valószínűleg minden kiderül, hacsak nem maradnak kidolgozásra váró részletek.

 A brüsszeli robbantások után Schengenért egy árva eurót sem érdemes adni, amíg még létezik ez a pénznem. Az európai országok egyre gyanakvóbbak lesznek, a sosem látott konszenzus pedig minden eddiginél távolabb kerül. Közös megoldást keresni jelenleg nem lehet, csak védekezni, valahogy kibírni, túlélni. Talán meg lehet menteni az Európai Uniót. De a legtöbbet most az ima segít, mindenkiért. Az áldozatokért, Európáért, a tévútra vezetett közösségért, s az összetört álmokért.

 Sitkei Levente

forrás: http://magyaridok.hu/ahelyzet/ima-egy-haldokloert-521326/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201603