Miről tárgyal ez a két titán, Angela Merkel német kancellár és Recep Tayyip Erdogan török elnök? Az európai migránsválság kezeléséről vagy a jövőbeli török tagállam rangjáról az Európa Unióban?… 

Berlin és Brüsszel csak azért ragaszkodik Törökország jogállamiságának helyreállításához/visszaállításához, hogy a vízummentesség megszerzése után ne igényeljen túl sok török állampolgár politikai menedéket Németországban vagy más EU-országban a hazai üldöztetésre hivatkozva? Vagy a nyugatiak azért verik az asztalt – kulturált keretek között, de határozottan –, mert arra számítanak, hogy a vízummentesség megadása érdekében Ankara most sok mindenben engedékenyebb lesz, mint abban az esetben, ha az EU hosszú csatlakozási tárgyalások után megtagadná a teljes tagságot, és ezzel Törökországot megszégyenítené a világ színe előtt?

Erdogan tudja, hogy Németország pont most erősebben rá van utalva Törökországra – más szóval zsarolhatóbb –, mint majd akkor lesz, amikor a német adófizető választók már kizárólag egy hatalmas pénzügyi segélyigénylőt látnak az unióba törekvő országban. A gyakorlott machiavellista Merkel és a hatalomra vágyó Erdogan pontosabban méri fel, mint a közvélemény és a média, hogy Törökország uniós tagsága elkerülhetetlen vagy azzá fog válni néhány éven belül. Merkel érzi, hogy az idő a törököknek dolgozik, és hogy Erdogan kezében van az európai közhangulat alakításának eszköze. A majdnem feledésbe merült Nicolas Sarkozy elnök bár megígérte: a franciák szavazhatnak majd Törökország felvételéről, ki tudja, hogy Párizs ki meri-e majd írni a népszavazást? Már a referendum időpontjának kitűzése is ürügy lehet az iszlamisták számára, hogy vallási diszkriminációval vádolják meg az EU-t.

Erdogan külpolitikai tanácsadójának fenyegetőzése után viszont világos: Ankara el lehet szánva arra, hogy a migrációs zsilipet önérdekből zárja vagy nyissa. Hasonlóan néhány afrikai államhoz, értésére adva a gazdag országoknak, hogy a menekülők visszafogása a segély nagyságától függ.

Ahmet Davutoglu volt török miniszterelnök csábító ajánlata a menekültügy kezelésére valóban csőbe húzta a hivatali túléléséért izguló Merkelt, aki viszont megkövetelhette másoktól, hogy ők is fogadják el a törökökkel kötött szerződést. A hirtelen miniszterelnök-csere most annak elkendőzését szolgálhatja, hogy a török vezetőség ajánlata kezdettől fogva csel volt. Leváltásakor Davutoglu a nyugat-európai kormányfők bizalmát annyira elnyerte, hogy szükség esetén mint Európa barátja visszaléphet a porondra.

Egy szép napon Törökország felvétele az EU-ba nem jogi és gazdasági alkalmasságán dőlhet el, hanem azon a kivédhetetlen kérdésen, hogy szabad-e egy muszlim ország belépését megtagadni egy olyan államközösségbe, amelynek lakossága jelentős részben iszlám vallású. Noha Erdogan mindinkább kibontja a török társadalom iszlám jellegét, az unió épp az örökös értékrendje alapján nem hangsúlyozhatja a kulturális összeférhetetlenséget.

Merkel korábban a törököknek csak a „megkülönböztetett partnerséget” ajánlotta fel, ezzel megtagadva a teljes jogú tagságot. Akkori állásfoglalása ellenére most két felismeréssel küzdhet. Az első: általa lenézett elődje, Gerhard Schröder mégiscsak reálisabb volt, mint ő, amikor kivédhetetlen sorsszerűségként kezelte a török ügyet. A második: egyedi döntésével akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy Ankara egyenrangú vetélytársa legyen Berlinnek az unión belül.

Németország jól fel van készülve mindenféle gazdasági és technológiai kihívásra. De világnézeti, kulturális versengésben nincs tehetsége még hazai pályán sem. Az NSZK a nyolcvanas években még a keletnémet rezsimet sem tudta ideológiailag kételyekbe dönteni. A kommunizmust nem a nyugatnémet entellektüelek, hanem a lengyelek, a magyarok és a keletnémet keresztények ásták alá.

Georg Paul Hefty  ( a Frankfurter Allgemeine Zeitung napilap újságírója)
forrás: http://valasz.hu/publi/oriasi-pofont-kapott-merkel-igy-huztak-be-a-csobe-118865