A brit választók döntése és azok a korábbi népszavazások, amelyeken az Európai Bizottság javaslatait sorra leszavazták, egyértelműen jelzik, hogy a jelenleg elképzelt integrációs modell nem működik…

 

Az alapító atyák valaha abban egyeztek meg, hogy „elkötelezettek az európai népek közötti egyre szorosabb unió alapjainak megteremtésében”, de hogy ez az egyre szorosabb unió a gyakorlatban mit is jelentene, arra már nem tértek ki. Később ezt az egyre szorosabb uniót a közösség vezetői egységes, vagy legalábbis föderális államként értelmezték, ami csupán ábrándkép, hiszen egy egységes vagy szövetségi állam létének számos előfeltétele van, s ezek az Európai Unióban nem teljesülnek. Közülük tekintünk át néhányat.

A közös nyelv a legtöbb esetben az identitás, a közösséghez tartozás érzésének alapja. Az unióban azonban majdnem annyi nyelvet használnak, mint amennyi ország van. Az Európai Unióban a legtöbbek által beszélt nyelv az angol, mintegy 115 millió ember beszéli, de ez még mindig csak a lakosság egyötöde. Ennek következtében az átlag európai polgár egyszerűen nem tud részt venni egy összeurópai kommunikációs térben, és így igen kevés ismerete van arról, ami a hazáján kívül, más országokban történik. A közösen beszélt nyelv ilyen mértékű hiánya egyben azt is jelenti, hogy az unió közös ügyeiről nem lehet széles körű állampolgári vitákat rendezni, emiatt hiányzik az unió potenciális vezetői nézeteinek ismerete is, ami pedig a demokratikus választások előfeltétele. 

A közös történelmi emlékezet meghatározó szerepet játszik egy szövetséges állam vagy egységes állam összetartó erejében. A közös történelem gyújtópontja, centruma általában egy, az ország történetét meghatározó esemény, például az ország megalapítása, megnyert háború vagy forradalom. Persze a történelmi emlékezet gyakran különbözik a tényektől, azt sokszor mítoszok, legendák határozzák meg, mégis ezek adják azt a ragasztóanyagot, amely egy országot összetart. Az európai történelemben ilyen közös pozitív történelmi emlék nemigen található, hiszen az elmúlt ezer évben az egyes európai országok nemegyszer véres háborúkat vívtak egymás ellen, és ami az egyiknek ünnepelni való győzelem, az a másiknak fájó vereség. 

Jörn Rüsen német történész egy tanulmányában azt hangsúlyozza, hogyha az elképzelt integrációs folyamatot történelmi tudatosság nélkül akarják véghezvinni, akkor az mesterséges, lélek nélküli Európát „eredményez”. Ugyanakkor egy közös európai történelmi tudatosságot nem lehet felülről diktálni.

Az Európai Parlament Kulturális és Oktatási Bizottságának kérésére is készül egy, a témával foglalkozó tanulmány, amely végkövetkeztetésként három elvet ajánl: el kell fogadni a történelmi emlékezetek különbözőségét Európában, a közös emlékezetet csak nagyon átfogó kérdéskörökben lehet elérni (például európai szabadság), és teljesen új európai történelmi emlékezetet kell létrehozni. Azzal kapcsolatban, hogy az Európai Parlament a nemzeti szocializmust, különösen a holokausztot, valamint a sztálinizmust a történelmi emlékezet fő tényezőjeként határozta meg, a tanulmány arra világít rá, hogy negatív megítélésű eseményekre alapozni a történelmi emlékezetet elég merész dolog. Kérdés, hogy az európai integrációs folyamatot alátámasztó identitást célszerű-e a múlt tömeggyilkosságainak elítélésére építeni. Jörn Rüsen mást javasol, szerinte sokkal inkább a szépművészetek, a zene, az építészet, a technika és tudomány terén elért eredményeket kellene az európai tudatot meghatározó események középpontjába állítani.

Az egységes vagy szövetségi államok kohéziójában a közös értékek fontos szerepet játszanak. A lisszaboni szerződésben kétféle formában kerülnek elő ezek az értékek: egyrészt mint az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok hangsúlyozása, másrészt mint nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés tiltása. A valóságban azonban ezek az értékek a politikailag korrekt beszéd megkövetelésében nyilvánulnak meg, olyannyira, hogy Nyugat-Európa egyes országaiban és magában az Európai Bizottságban is az állásával játszik az, aki, akár véletlenül is, politikailag nem korrekt kijelentést tesz (mondjuk, ellenzi a tömeges bevándorlást). Ugyanakkor egyes tanulmányok rávilágítanak, hogy a lakosságnak kettős identitása lehet. Azok a kapcsolatok, amelyek az embereket saját országukhoz kötik – a nyelv, a kultúra, az ősök, a történelem –, különböznek azoktól, amelyek őket az Európai Unióhoz kötik. Az európaiak számára fontos közös érték volt a szociális piacgazdaság, amelyet az európai politikai elit a maastrichti szerződés óta folyamatosan leépít (ez ellen tiltakoznak jelenleg a franciák).

Egységes vagy föderális állam esetében a külvilághoz való viszony általában elég egyértelmű, bármilyen párt vezeti az országot. E szempontból az Európai Unió egészen más eset, hiszen az elmúlt ezer évben a mai uniós tagállamok érdekeiket pont egymással szemben határozták meg.

De harmadik országokkal szemben is nehéz alapvetően közös érdekeket találni. Erre példa az Oroszországgal való viszony, amelyet a tagországok egy része élezni, más része javítani akar. Legújabban a tömeges migráció kezelésének kérdése osztotta meg az unió tagországait, bár a választóvonal nem annyira az egyes országok lakossága, mint inkább a vezető elit liberális gondolkodása és a szélesebb közvélemény között húzódik. 

Az említettek mellett még számos megosztó tényező van, például a centrumországok és a periféria, vagy az uralkodó elit és a szélesebb társadalmi rétegek ellentéte, ami akadályozza az integráció folyamatát.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne lehetne az európai országok összessége számára előnyös együttműködési formákat találni, hanem csak azt, hogy a jelenleg erőltetett egységes európai állam ábránd csupán.

Lóránt Károly
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/59906/Abrand_az_egyseges_Europa#sthash.ghmm6k5L.dpuf