Ha valakinek eddig voltak kétségei afelől, minek is köszönhetjük a második világháború utáni legnagyobb gazdasági válságot, amelynek második hulláma épp most tornyosul a fejünk fölé, akkor a Standard Chartered Bank (SCB) botránya megadhatja ezekre a választ. Nem egyszerűen csak újabb bankbotrányról van ugyanis szó, amelyből már volt éppen elég az utóbbi időben. Ha ugyanis a vádak igazolódnak, akkor először derül fény a nemzeti hatóságok egy évtizeden át és intézményesen végrehajtott megtévesztésére. Ráadásul nem valamelyik alsó-voltai banánköztársaság, hanem az Amerikai Egyesült Államok hatóságainak dobták oda a kesztyűt, és így ez az eset mérföldkövet jelenthet a banki szabályozás történetében is.
Szalontay Mihály: Ki állítja meg a bankokat?
A másfél évszázada működő, a világ egyik klasszikus nemzetközi bankjaként ismert SCB-ről ugyanis azt állítják az amerikai hatóságok: tudatosan és szisztematikusan kijátszotta az Irán-ellenes washingtoni szankciókat. Ráadásul már abban a 2001 és 2007 közötti időszakban is, amikor főként csak amerikai szankciók voltak életben az irániak ellen, és még azokat is meg lehetett kerülni akkor, ha a dolláralapú kifizetések végcélja nem amerikai vagy iráni címzett volt. A New York-i bankfelügyelet szerint az SCB az iráni olajtársaság napi félmilliárd dolláros olajbevételeinek amerikai bankrendszerben való átmosásában segédkezett. Méghozzá olyan módszerrel, hogy a londoni székhelyű bank amerikai leányvállalatának alkalmazottjai, központi utasításra, eltüntették az átutalások iráni ügyfelekre utaló információit. Ez a rendszer aztán automatikussá vált. Az amerikai leányvállalat egyik vezetője megpróbálta ugyan figyelmeztetni a londoni központot arra, hogy ennek gyakorlatnak komoly bírsággal, sőt bűnügyi eljárással járó következményei is lehetnek, de azt a választ kapta: ki a fenék vagytok ti, amerikaiak, hogy megmondhatjátok nekünk, a világ többi országának, hogy nem kereskedhetünk az irániakkal. A megfogalmazás persze kicsit durvább volt. Ráadásul a csaknem egy évtizeden át tartó csalássorozatot 250 milliárd dollár elbújtatására a Deloitte & Touche, a világ egyik legnagyobb auditor- és tanácsadó cége is segítette, többek között azzal, hogy átadta az SCB-nek azokat az információkat, amelyek más bankoknál az iráni ügyletek kivizsgálására vonatkoztak. Majd a róluk szóló jelentés felvizezett változatát nyilvánosságra hozták, persze az SCB kényes ügyleteinek mellőzésével.
A szakemberek szerint éppen ez az újabb bankbotrány legfontosabb eleme, mivel rávilágít arra az erkölcsi torzulásra, amely a nemzetközi bankrendszeren eluralkodott. Az egyetlen mérce ugyanis a bank minél nagyobb nyereségéért vívott harc lett, és teljesen elfeledkeztek a bankárok az egyes országok vagy a betétesek érdekeiről. A Financial Times kommentátora, Frank Partnoy, a San Diegó-i egyetem professzora arra hívta fel a figyelmet, hogy ezt a hozzáállást még a maffia sem engedte meg magának. A maffiózók ugyanis azért tartottak mindig minden családban egy consigliorit, vagyis tanácsadót, akinek meg volt engedve, hogy függetlenítse magát a napi érdekektől, s rászóljon a családra, ha az túllépné a határt. Egy ilyen túlkapás ugyanis az egész üzletmenetet veszélyeztetheti. Az SCB példája ugyanakkor azt mutatja, hogy a nagybankok ezt a féket is levették a kocsiról. Korábban ezt a szerepet ugyanis a jogászaik és az auditor-, illetve tanácsadó cégek látták el, de ma már őket is a nyereség növelésének szolgálatába állították. Ahelyett tehát, hogy felhívnák a figyelmet arra, hol kell leállni, ha az adott ország törvényeinek vagy a betétesek érdekeinek határaihoz érkeznek, most abban segédkeznek, miként lehet megtalálni a határ átlépéséhez szükséges kiskapukat.
Az SCB példájából tehát az is kiviláglik, hogy a bankvilágot eluralta az intézményesített kapzsiság. Felmerül ugyanakkor a kérdés, ha a bankokkal elszaladt a ló, akkor ki lesz képes megállítani őket? Az amerikaiak komolyat ránthatnak a gyeplőn, ha visszavonják az SCB amerikai működési engedélyét, mert a dollárüzletek a bankjaikon keresztül folynak át, még akkor is, ha az érintett pénzintézet bevételeinek kilencven százaléka az ázsiai, közel-keleti és egyéb feltörekvő piacokról származik. Ugyanakkor rendkívül káros lenne a világgazdaság egészére nézve, ha minden ország hozzálátna saját nemzeti szabályozása szigorításához. A dolláron mint a világ egyik legfontosabb tartalékvalutáján keresztül bevezethetők ugyanis globális erejű szabályok, de ez nem érvényes a többi valutára. Az azokat kibocsátó országoknak ugyanis sem megfelelő intézményrendszerük, sem világgazdasági súlyuk nincs szabályaik érvényesítéséhez. Talán az eurónak lenne, de az most éppen gyengélkedik. Ha tehát elindul egy olyan hullám, amely ismét nemzeti keretek közé szorítja vissza a bankokat, hogy több pénzt pumpáljanak az anyaország költségvetésébe, akkor annak az egész világ a kárát fogja látni. Ennek ugyanakkor máris mutatkoznak a jelei. A Morgan Stanley felmérése szerint az eurózóna bankjainak részvétele az ázsiai kereskedelem finanszírozásában tizennyolc százalékról három százalékra esett vissza az utóbbi másfél évben.
A globális pénzügyi rendszer felaprózódása nemzeti összetevőire ugyanakkor katasztrofális gazdasági következményekkel járna. Megfosztaná a világot attól a rugalmasságtól, amelyet a gyors, nemzetek feletti tőkeáttétel jelentett, korlátozná a felhajtható forrásokat egy-egy ígéretes projekthez, s csak tovább növelné a munkanélküliséget és a nyomort, kitolva a felzárkózást a legszegényebb és a feltörekvő országokban. Ez lelassítaná a kilábalást abból a válságból, amelyet éppen ennek a globalizációnak a mellékhatásai okoztak, ami még nem ok arra, hogy a fürdővízzel együtt kiöntsük a gyermeket is.