A háborúskodás szinte egykorú az emberiséggel. Kitörésük okai rendre az érdekütközések voltak, amelyek a közösségek létfeltételeit, azok romlását vagy javulását érintették. Korai szakaszában az emberiség története arról szólt, hogy a győztes csak annyi kárt tett a legyőzött ellenfelében, amennyivel a győzelmével elért létfeltétel-javulást maximalizálni tudta…

Jó esetben a legyőzött időben meg is adta magát, és elfogadta az alávetettséget, a vezetők hűségesküt tettek a győztesek vezetőjének. A modern kapitalizmus kialakulása csak annyit változtatott a háborús szokásjogon, hogy immár jogilag rendezett közösségek, rendszerint államok voltak a hadviselők, a motiváció viszont változatlan maradt – az anyagi haszonszerzés –, noha a konfliktust rendre más ideológiai mázzal leplezték.

Haszonszerzésről szóltak a gyarmati hódítások, de a megszerzett érdekszférába tartozók esetleges lázadásai-nak leverése is, mint a 19. században többször levert lengyel szabadságküzdelmek, vagy éppen az 1848-49-es szabadságharcunk vérbe fojtása, vagy például a kínai ópiumháborúk. A kapitalizmus atlanti szintű egységbe szerveződése világméretűre növelte az érdekszférákat, amelyek szükségszerűen konfliktusba kerültek egymással. Jórészt megszűntek a helyi konfliktusok, ezek szervesen illeszkedtek be a világgazdasági térben zajló vetélkedésbe. A globalizálódó gazdasági magánérdekek globalizálták a háborúkat is, és a szembenálló feleket végső erőfeszítésre késztették. A kérdés immár arról szólt, hogy ki fogja a világgazdaság felett a legfőbb hatalmat gyakorolni.

A háborúk világméretűvé váltak, és az ellenség olyan szintű anyagi és fizikai megsemmisítéséről szóltak, hogy esélye se maradjon a visszavágásra. Úgy tűnt, hogy a második világháborúval ezt az eredményt a győztes felek bár elérték, de egészen 1989-ig kellett várniuk a megbizonyosodásra, arra az állapotra, amelyben egyes elemzők már a történelem végét vélték felfedezni, egy olyan ideális állapotot, amiből hosszú, unalmas, de általános jólétet biztosító korszak következik.

Újabb negyedszázad múltán, ma már világosan láthatjuk, hogy ez egyáltalán nem így valósult meg, az általános jólét elmaradt, de a háború folytatódik, noha alapvetően megváltozott és a korábbiakhoz nem is hasonlítható, nehezen azonosítható módszerekkel. Az alávetés fizikailag is nyomon követhető módszerei bár nem tűntek el végleg, de erősen lokális jelleget öltöttek. Megjelentek viszont az alávetési kísérletek demokratikusnak és jogállaminak álcázott módszerei. Ezeket a közvélemény előtt hosszú ideig úgy lehet feltüntetni, hogy kifejezetten hasznosak az alávetett közösség számára, holott a háborúknál is több kárt okoztak. Az 1989-ben meghirdetett washingtoni konszenzus által korábbi kötöttségeitől felszabadított globális gazdasági szereplők szinte akadály és főként puskaropogás nélkül söprik ki ma már az alávetettek vagyonát és jövedelmét, elég, ha a szabad verseny és a piaci egyenlőség hamis jelszavát hangsúlyozzák.

A kanonizált nemzetközi intézményi garanciák (IMF, WTO és egyebek) segítik ezt. A technikai működtetésben pedig az árfolyamok és kamatok kártékony mozgatásával a globális szereplők javát a magánpénzrendszer biztosítja, aminek sem nemzeti, de nemzetközi szintű elszámoltatása és kontrollja sincs. A kárvallottak immunrendszerének hatástalanítására intézményes nemzetközi garanciák is szolgálnak. Az Európai Unió szabályrendszere követendővé tett számtalan, kifejezetten aszimmetrikus előírást. Tűri, sőt megköveteli a világnagyságok indokolatlan előnyben részesítését, azok társadalmi kötelezettségek alóli mentesítését, az állami kézben lévő termelőegységek privatizálását, miközben a magánkárokat társadalmasítja. Tűrte, sőt megkövetelte a gyengébb mezőgazdasági termelők aszimmetrikus támogatását tíz éven át, hogy azok valósan soha ne legyenek versenyképesek.

A bevándorlási hullám is egy jól álcázott, modern hadviselési fegyver. Menekülthullámnak nevezik, ahelyett, ami valójában: migráció vagy népvándorlás. A menekült oltalmat remélhet. Halkan, de annál határozottabban mégis meg kellene kérdezni tőle, hogy nincs-e kedve megvédeni hazáját, és ehhez segítséget adni neki. Az elnevezés leplezi a lényeget, hogy a migránstömeg is sajátos fegyverként működik, az immunitás csökkentésére használják. Rontani kell ugyanis azok ellenállását, akiket alá kívánunk vetni, belőlük hasznot kívánunk húzni. Jól jön egy újabb kisebbség, és elő lehet állni a jól beverklizett szlogennel, hogy tisztelni, szeretni kell a másságot. Nem kell tehát a fegyver és a puskaropogás a győzelemhez. Sőt felesleges!

A „modern világháborúnak” van még egy nagyon fontos sajátossága: nem definiáltak a hadviselő felek. Nem volt sem formális, sem informális hadüzenet, mégis folyik a háború. A hadműveleti központnak nincs konkrét helye, sem országa. Csak a legyőzendők hadai ismertek, de eddig jól vigyáztak arra, hogy ezt ők maguk fel ne ismerjék, sőt, fogadják jótéteményként mindazt, ami nekik károkat okoz. A ködfátyol azonban gyorsuló ütemben oszladozik, remélni csak ezt lehet.

Boros Imre

forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/37269/Haboruk_egykor_es_most#sthash.ZxRYKMOD.dpuf