Európa bajban van, nagyon nagy bajban, felteheti magának a hamleti kérdést: lenni vagy nem lenni… 

Ami él, az mozog, növekszik és csökken (vagyis erodál) egyszerre. Ez volna a világ rendje. De Európa most olyan folyamatokat él meg, amikor a szelleme erodál és a földrész az arcát veszíti el. Mint egy rémálomban, amelyből nehéz felébredni. A földrész (elsősorban az unió) politikai vezetői mintha valóban másnapos álomban hánykolódnának, és felébredvén félálmukban az álmoskönyvekhez, tenyérjósláshoz és egyéb okkult ön- és társadalmi manipulálásokhoz folyamodnak. És nem nyernek megnyugvást.

Európa népe sem lel megnyugvást. Különféle, zömében tájékozatlan és felkészületlen csoportosulások tüntetnek egymás ellen az utcákon, majd a negatív migrációs élmények hatására megváltozott előítéletekkel és csalódással szélsőségesen fordulnak szembe korábbi elveikkel. Európa szellemét a káosz gyötri és az emberekben dacos, meggondolatlan szándékok ébredeznek. Európa bajban van, nagyon nagy bajban, felteheti magának a hamleti kérdést: lenni vagy nem lenni…

Párizs után feltehetjük a klasszikus alapkérdést, most már egészen más formában. Áldozattá válni vagy sem. Magunkat hagyni balga áldozatként elpusztítani vagy tenni ellene?

NEM A SZELLEMMEL VAN GOND

Európa szellemóriásai évezredeken keresztül egy élhető és tovább folytatható civilizáció alapjait teremtették meg, javítgatták, őrizték és fejlesztették azt. Gondolkodóink eddig sikerrel kínáltak fel elveket, hogy az utóbbi századok folyamán megküzdjünk (legalább is tegyük túl a sorsunkat a tévedéseinken) és lépjünk túl az észveszejtő utópiákon (savonarollákon, jakobinusokon, hitlereken, marxizmuson, neoliberalizmuson, multi-kultin és egyéb gyermekded, de mégis véresen veszedelmes ötleten).

Az alapkérdés az volna, miért nem tudunk, akarunk szembesülni évtizedek óta a készülődő terrortámadásokkal? Dekadencia volna a sorsunk, kultúránk, elkényelmesedő életmódunk már védekezésképtelenséggel jár?

A gond ma is tán, mint többnyire, a politikai hatalomban rejlik, a vezetők tesze-toszaságában, akik legszívesebben tán visszahátrálnának a platóni barlangba vagy utánoznák a polgári dolgozószobák unott giccsét, a hamutartó peremén ücsörgő három majmot – nem hallok, nem szólok, nem látok –; majd tehetetlenül sajnálkoznának, hogy a saját lobbijaikkal végigrágott „megbízható” receptek bizony nem működnek és már javítani sem lehet rajtuk.

Az Unió politikai vezetése már csak ironikus véleményeket és jogos fenyegetéseket könyvelhet el magáénak a polgárok részéről, miközben egy túlbürokratizált pókhálóban vergődik tehetetlenül és sajnos eredmények híján. Humoros is lehetne az a szempont, amit egyes vezető politikusok a párizsi terror után hirdetnek. Ki tudja, hogy éppen ők miért szeretnék elterelni a figyelmet a lényegről. Miközben a terroristák fel-alá közlekednek Európa nagyvárosai (a célpontok) és Szíria (a kiképző telepek) között. Mi történik itt valóban? Milyen érdekek mentén folytatódik ez az átlátszó sus-mus?

Hiszen az EU még egy rátermett államférfi arcát sem tudja felmutatni az egyre tanácstalanabb polgárok tömegeinek. Akik ezért viszont úgy érezhetik, hogy a radarok és egyéb modern kütyük korában iránytű nélkül hajóznak ismeretlen, ködös, sötét vizeken. Eddigi történelmünkben kisebb-nagyobb országok, birodalmak éltek meg így elkerülhető, katasztrofális hajótöréseket, de itt most az egész földrész került veszélybe. Helyzetünk iróniáját fokozza, hogy a beözönlő migránsoknak inkább van (még ha általában irreális, utópikus, teljesíthetetlen) elképzelése, jövőképe, mint az Unió vezetőinek.

EURÓPA SZELLEME

Az sem igazolható, hogy váratlanul következett volna be ez a földrészünk szellemi jövőjét, az elhíresült civilizációnkat veszélyeztető eseménysor, amit nevezhetünk terrortámadásnak, migrációnak, népvándorlásnak, különös megszállásnak, aminek most naponta tanúi lehetünk.

Az időben visszafelé haladva, ha nézzük, már egy évtizede írt erről a veszélyes jövőről Sloterdijk, Groys (németül Merkel is olvashatta volna!), angolul több mint húsz éve Huntington, Scruton… de a sornak (az eredeti és a sok nyelvre lefordított könyveknek), sem a könyvespolcokon sem az időben nincs vége. Ortega y Gasset, Oswald Spengler, Mann, Adorno, Wittgenstein, Pound, Hamvas, sőt civilizációnk ilyen irányból jövő fenyegetettségének elemzéseivel eljuthatunk a politikum közelébe is, a mai tanácsadókig, Kissingerig és Brzezinskiig. Csak éppen Brüsszelig, Berlinig, Stockholmig, Párizsig, Bécsig nem jut el ez a vészjel manapság soha. Pedig Bécsig annak idején a szultáni sereg is eljutott – és még Bécsben sem értik. De Európa maradék, oszmánok pusztította, szegényebb tájai értenek, sejtenek valamit, és fázva-félve végre összebújni próbálnak… De ez is kevés…

Nem hinnénk azt sem, hogy a távolabbi világvárosokban az volna a gond, hogy ott messziről minden másképpen látszik. Még akkor sem, ha a nagy távolságokban mindig van valami megnyugtató, ha nem több, akkor annyi, hogy nem holnap ér ide a baj, hanem holnapután. De századunknak már legalább anny hétköznapi hozománya van, hogy a távolságok a Földön összezsugorodtak és minden veszedelmesen közel lett, olykor sokkal közelebb mint kellene. Közelebb kerültek a járványok, a terroristák, a káosz – minden közel van!

A brüsszeli politikai tehetetlenség, az egész európai politikai impotencia okai bizonyára sok összetevőből állnak. Európa választási rendszerei logikáinak utilitarista lecsapódása, a négy év biztonság – majd utánunk a vízözön, a különféle lobbik manipulatív erejének növekedése, a profitnak, a neoliberális piaci gazdaság és politikai filozófia meghatározta időszakban értékrendet torzító hatása beleivódott a farkasvak napi politikába. És mögötte ott settenkedik az emberi felelőtlenség. Az önmagát népességében nem reprodukáló földrész felelős vezető rétege és az általuk „tájékoztatott” népesség már önzőn nem tekint a jövő felé. Vagy ha igen, maximum a saját nyugdíjas kora végéig… szemében a többi, ami jön, jöhet még – nem érdekes. Pedig a távlatnélküliség Európában is az elmúlás, a kihalás nyitófejezete.

NINCS IS MIN MEGLEPŐDNÜNK

Nem beszélhetünk arról tehát, hogy ami a földrészünkön napjainkban nap mint nap történik, az meglepetésként érkezett hozzánk. „Nemzetközösségből eredő új bevándorlás az '50-es és a '60-as években széles körű aggodalmat váltott ki, mivel sokan féltették a brit társadalom korábbi harmóniáját. Ezeket az aggodalmakat csak fokozták az 1958-as lázadások (Nottingham és Notting Hill). A fenti aggodalom tükröződött a bevándorlás szabályozásában is. 1962 óta megpróbálták csökkenteni a beáramlást” – írja Michael Crisholm mintegy 30 éve egy dolgozatában.

Vagyis már majd' hét évtizede sejthetjük az előre borítékolt migrációs problémákat, illetve azok súlyos megoldhatatlanságait. Hét évtized alatt a migránsok pár nemzedéke nőtt fel Európában, és bizony máig sem dicsekedhetünk sikeres tömeges beilleszkedésükről. A beilleszkedés csupán néhány egyednek sikerült, s az is csak kínnal-keservvel. Hét évtizede épül a „nyugat” jóléti társadalma, közben különféle álelvekkel próbáljuk takargatni ezt az eróziót, amely Európát kikezdte, a nevezetes esszékben megfogalmazott „nyugat alkonyát”. Eredménytelenül, mert kilátszik a lóláb. Ma már Európa alkonyáról beszélhetünk. Az álelvek és álmoralitások, a fékevesztett profithajszolás rövid távú dölyföléseinek álcái csupán ennek a gyászos folyamatnak. Áttetszenek. Egyfajta rögeszmecsere ez is. 

A német – „bismarcki” – nyugdíjbiztosítási rendszert 1889-ben iktatták törvénybe. Azóta az alapelvek alig változtak. Aki dolgozik, az befizet a nyugdíjalapba, a nyugdíjakat az idősebb nemzedékeknek ebből folyósítják. Bismarck idejében ez egy működő rendszernek tűnhetett. Azóta viszont nagy változások történtek Európában, a társadalmi szerkezetekben és a technológiák korszerűsödése révén a megtöbbszöröződött termelékenység. A hasznot megsokasította az ipari forradalom anélkül, hogy ennek jelentős hatása lett volna a nyugdíjkasszák elszámolási módszereire. Tehát a termelésben, az értékek létrehozásban a résztvevő vállalkozók és a termelők részesedései között egyre hatalmasabb lett az igazságtalan (jogtalan?) szakadék.

Ma a napi híreink között gyakran olvashatunk a nyugdíjkasszák csődközeli helyzetéről. Pedig a csőd nem lehetne a gond, a fedezet „máshol” megvan, sőt növekszik és egyre növekedni fog, többek között a termelési ágazatok korszerűsítése és az automata (nyugdíjat sosem igénylő) gépsorok jóvoltából. A jelenlegi közgondolkodásunkban a munkanélküliek rovására egyre messzebbre kitolt nyugdíjkorhatár vetületében is, bár ez a téma (is!) szigorúan tabu témának minősül, összefüggésrendszerét nem elemezzük, 

Hasonlóan, szintén tabunak minősíthető a női egyenjogúság gyakorlati gondja. Hiszen a nőknek férfi jogokat és lehetőségeket adott a sors (vagyis mi), miközben a férfiak továbbra is élik bírált és olykor torzított férfi életüket. Sikerült fejre állítanunk egy eredendő természetes folyamatot ahelyett, hogy kellő reformokkal és anyagi ráfordításokkal beillesztettük volna a nők társadalmi kiteljesedésének megkésett folyamatát a helyére, civilizációnk egészséges fejlődésébe. Ma a nők mellékállásban lesznek anyák, a gyermekeink kihordói, megszülői, szoptatói, meghatározó felnevelői – szinte ingyen. 

Ez a két szociális következményekkel járó szempont (a nők és a nyugdíjrendszer profitorientált kizsákmányolása már önmagában kilátástalan távlatokat rejteget, a többi hasonló egyensúlyvesztő jelenségnek még a jelzése is oldalakat venne igénybe) nagyban hozzájárult Európa népesedési katasztrófájához, ahhoz az állapothoz, hogy földrészünk a saját lakosságának reprodukciójára sem képes.

AZOK A HETVENES ÉVEK

A bismarcki nyugdíj, mint történelmi szociális mérföldkő bevezetése óta és a hetven évesnek mondott jóléti társadalom nyugati építése folyamán soha nem merült fel igazán Európa fejlett társadalmaiban a családtámogatás átfogó ötlete. Még a legfejlettebb, leggazdagabb nyugati országok sem támogatták a jövő épülését. Sok jómódú országban nevetségesen rövid a szülési szabadság. Depresszióval például sokkal tovább lehet táppénzen maradni. A múltban ostoba melléfogások voltak nemzeti, faji alapon a '30-as években vagy az ötvenes években, a kelet-európai vetületükben (Ratkó-korszak) a tomboló fegyverkezés, háborús készülődés, a béke-harc nevezetes idején. De ezek inkább karikatúrái voltak a népesség jövője tervezésének. Nem is ebben az irányban kellene keresni és megtalálni az európai népesedési egyensúly kulcsát.

A végtelen emberi (titkoltan bár, de férfialapú) szabadságra hivatkozván a szabadon szárnyaló neoliberális ideológia különös, családellenes jelszavak megfogalmazására támaszkodván próbálja jelentéktelenné tenni az emberiség életképességének morális és gyakorlati alapelveit.(Az egyneműek családalapítási joga, a gender elmélet és gyakorlat stb.) Mintegy semmibe vévén azt az eredeti és megmásíthatatlan emberi helyzetet, hogy minden nép túlélési lehetőségei a férfi-nő (íme, két merőben különböző ember) kapcsolatából és a nemzéséből épül, jó helyzetben a családjukból származik majd egy nemzedék.

Ezek a nemzedékek alkotják a nemzetet és közös nyelvükkel az anyanyelvet, amely a műveltséget, etikát, esztétikát és a morált viszik tovább… Szerencsés helyzetben jól megértik magukat a más nyelvűekkel, közeli és távoli szomszédjaikkal. Majd szívesen érdeklődnek a világ más kultúrái, népei iránt. De ezt a folyamatot nem lehet megfordítani, mert az káoszt eredményez. A migráció is kéretlen, fordított vendéglátás, ezért önmagában is káosz. És nem is Grál-lovagok, Robin Hood széplelkű haramiái vonulnak útjainkon. Lehet a migrációt szépíteni, magyarázni, de megoldani a jelen módszerekkel nem. Ezen nem segítenek a szépítő legendák, műúton csiholt polgári lelkiismeretfurdalások a bennszülött európaiak körében. 

Ha Európának gondjai vannak a jövőjével, azt nem a migránsokkal kell megoldania. Hiszen ez eleve lehetetlen. A migránsok beengedése a schengeni határok zöld övezetein vagy bárhol... továbbá súlyosabb esetben az idecsalogatásuk is csupán sötét profitnövelő érdek. Mondhatnók, végső soron a gyarmatosítás humanistának álcázott ravasz és újabb sötét, számító változata ez csupán, aminek a végén a migránsokból párhuzamos, dühös és biológiailag erősebb, de nem igazán európai társadalmak fejlődnek ki, ezzel is közös vesztünk lehetőségeit teremtve meg: a hétköznapi terrort.

Gágyor Péter

forrás:http://mandiner.hu/cikk/20151124_gagyor_peter_europa_erozioja