A Határok ősképe a játszóterek homokozóiban is fellelhető. A gyermek az innen-onnan, dülöngélő homokváracskáit körbekeríti. Mint ahogy, anyja, nagyanyja tette a veteményessel, hogy a tyúkok ki ne kaparják vagy le ne zabálják a veteményt, hogy az arra kóválygó eb, esetleg a figyelmetlen ember ne taposson oda, ahol új élet csírázik…
Ilyenkor akaratlanul is az felidéződhet bennünk az ember emelte falak, gátak, sáncok sora – a kínai nagy faltól ez amerikai nagy kerítésig. Limesek, aknazárak, a berlini fal, gépfegyveres őrségek – és a tűzparancs.
A védekező ember építi az akadályokat és a humánum nevében mégis elborzad a látványtól, a méltatlan valóság képeitől.
Mint ahogy elborzad a nép a migránsállapotoktól is, ahogy tömegek, százezrek taposnak végig földrészünkön, látszólag fegyvertelenül az oszmán szultánok középkori csapásain most sokkal nagyobb számban követve a napnyugati irányt, mint tették azt az elődeik. Arcukon többnyire naiv, ártatlan mosollyal, amit pajzsként emelnek tán, eredeti vágyaik, szándékaik takarására. A mosolyuk felidézhetné a mi régi álmunkat, a határok nélküli Európa szépséges vágyát… de nem idézi fel.
Vonulnak, mosolyognak (a kamerákba), át a védtelen földrészen, amelyen most különös izgalmak hullámai remegnek végig, ahol az emberek nem hisznek a szemüknek; és bár még próbálnak büszkélkedni azzal, hogy nincsenek előítéleteik, mindezt nem sok sikerrel. Előítéletek pedig vannak, csak mostanában divat rejtegetni ezeket, szinte valamennyit. Mert előítéletek nélkül nincs mérték, mérce, életmentő óvatosság, ha előítéleteink nem működnének, még a zebrán sem tudnánk átmenni az utca túloldalára. A vonuló tömegek előítéleteit velünk szemben viszont nem ismerjük és mintha nem is lennénk kíváncsiak ezekre.
Hiszen, ők itt csak, ugye, körülnéznek a tájainkon és mennének is tovább. Hiszen Szulejmán janicsárjai is csak turistaként járták volna be annak idején a budai várat… majd 150 évig nem sikerült tőlük, még a rengeteg véráldozat árán sem elköszönnünk… És mekkora pusztulás volt a következménye, (a megszállás és a felszaba-dúlás) míg és miután az európai hadak, élükön Savoyay Jenővel távozásra bírták őket. Azóta is azon tépelődhetünk, kik okoztak nagyobb veszteséget, a győztes armada vonulása vagy a legyőzöttek eltakarodása. A magyar nyelvű lakosság oroszlánrésze bizony ekkoriban pusztíttatott ki a Kárpát-medencében.
Tudom, céltalan összefüggéseket keresni a két esemény között. Ahogyan Andrásfalvy Bertalan hipotézise is olybá tűnhet ebben az „előítélet-mentes” korban. Andrásfalvy és mások szerint a történelem nem a nagy csaták, királyok, hadvezérek heroikus története, hanem az eseményeket elszenvedő, hatásukra változó, torzuló néptömegeké. Persze ez a különben rokonszenves, de jóval összetettebb szempont is céltalan vezérfonalnak tűnik/tűnhet, amíg a történelmet a győztesek írjak. És mindig ők írják a rovásunkra!
Céltalan volt, volna eredetileg. De ha leírom, már nem céltalan. Előtűnik a játék hamvassága. (Ó, Hamvas Béla!) Célja lesz, átalakul, eltapossa az álságos csodákat.
És most vissza a homokozóba, hiszen a homo ludens mindig onnan indul el. Amikor a gyermek szélforgójából a mérnöki szándékosság folytán fokozatosan vizet szivattyúzó szélkerék lesz vagy akár egy praktikus ventilátor, vagy valamilyen turbinaszerkezet, ami majd minden gyermeki bájt nélkülöz. Vagy tán mégsem nélkülözi?
A báj az, ami mindig céltalan volna? A kert és kerítése – nem egymás ellen épült, hanem egymásért – véli mégis a gyermeki logika. Vélik a vonuló tömegekben is talán néhányan, ezek a szerencsétlenségre ítélt gyerekek és gyermekszemű, álomkergető felnőttek.
Viszont látszólag bájtalanul játszanak tovább egymással a betűk, a szavak, a riportokban, cikkekben és kommentekben. Ami esetleg most nem is az igazi nagy baj. Kikerülhetetlen szempont, hogy kell-e, fontos-e, hogy aktuális tanácstalanságunk közepette minden egyes sornak, amit leírunk, csak eltitkolt szándéka, sőt, gyakorlati, praktikus vagy ideologikus jelentősége legyen? Hiszen a felnőtt társadalomban oly könnyen alakul át a gondolat közös jelszóvá, majd csoportérdekek hasznos vagy káros előítéletévé.
A gyermek játszik vagy értelmet keres, amikor a hangokkal szavakat gügyög? A játék teremti az értelmet, vagy az értelem a játékot? Kreatív unokám (öt évesen) a lakásukban található és működő centrifugális szellőző berendezéseket (ventilátorokat) találóan „BENTILÁTOROKNAK” és künn a hatalmas áramfejlesztő szélkerekeket „KINTILÁTOROKNAK” nevezte el.
A játék tehát az egész univerzum és telis-tele van meglepetésekkel. Míg meglepő, különös, furcsa módszereket, meglepetéseket tálal elénk a kreatív európai sajtó. Ugyanarról a képről, videó felvételről egymással és valósággal ellentétes megállapításokat híresztel. Vagyis hazudik. Mégis az előítélet az úr.
Idegen anziksz a szemem előtt már a múlt. Idegenek újra a fachwerk házak, bár pácolt gerendáiknak vastag vonala akkor már lassan megszokottá vált szememnek. Ott, Észak-Germániában minden városkép kicsit ilyen. Mint egy keresztrejtvény. És nekem, határ-mentinek idegen volt a gondosan őrzött NDK-határ is. A jelenség megfejtése tán az volna, hogy idegen volt tövében az élet is. Szavaim ott idegen szavak voltak. Tetszik, nem tetszik, devalválódtak a szavak, szavaink, az előítéleteink és csak szűk (emigráns) körben van/volt még valami csereértékük.
Csak ott, idegenben hordoznak némi édes-keserű jelentőséget, ahol és amikor már szinte minden fontosabbá vált a valós életnél, minden, még akár a talmi képzelődés is.
Éreznek-e ma ebből a váratlan lelki állapotból, ebből a tragikumból valamit is az új migránsok? Milyen katarzisra várnak, várhatnak, hiszen Csoda-országok sehol sincsenek.
A jövőn általában nem sokat gondolkodunk, gondolkodhatunk. Nem is lenne sok értelme. Tanuljuk a jelent. A jelent, az idegent és az ismeretlen, riasztó új törvényszerűségeit, így készülünk a jövőre. A jövő még ráérhetne, gondoltuk eddig. Majd ha friss tapasztalataink alapján el tudjuk egyáltalán képzelni a lehetséges jövőnket, majd akkor talán tervezgethetünk. Bár a jelen vészes árnyéka már akkor is (észrevétlenül) halványodott, mint ahogy az új átmeneti lakóhelyünktől, Duderstadttól akkor néhány száz méterre húzódó vasfüggöny árnya, a német-német határ is észrevétlenül (a világ nagyobbik fele fantáziájában akkor ugyan még nem mozdult semmi) az utolsó éveit élte. És a határ lebontását is túlélték, lám az előítéletek ott tobzódnak ma is az osszik és a wesszik között.
Nekünk, idegeneknek a honvágy nosztalgiáit (előítéleteit?) gyengítendő, ott volt, amíg létezett a vasfüggöny, például az NSZK-NDK határ. Nyugatról nézve (a határ nyugati oldaláról) turistalátványosságnak számított. A jóléti országokban akkor már dívott a katasztrófaturizmus számunkra idegen, ostoba és felfoghatatlan divatja. Mint ahogyan most Röszke és (sors-)társai esetében dívik. Mindenkor más kárán élvezkedik a konzumpolgár.
Ott a határon őrtornyok, háromsoros magas drótkerítés, gondosan elgereblyézett aknamezősáv volt a vonzerő. Röszkénél és társainál az őrjöngő migránsok. Az embertelen látvány, mert az ember (mily furcsa a valóság) oly gyakran hoz létre embertelen megoldásokat. Ilyen látvány volt pár évtizede a hidegháború arcának másik vetülete, Németország közepén.
Valóban, már a látvány is felháborító volt. Különösen az lehetett német szemmel. A pedáns porosz rend még embertelenebbé formálta ezen a tájon a vasfüggönyt, mint a csehszlovák-osztrák vagy magyar-osztrák határ szakaszain. Nekünk, edzetteknek (emigránsoknak) még a Trianon szabdalta országunk népmesei kínjai dacára is elviselhetetlen volt.
De a határ Kisszelmenc és Nagyszelmenc között ma is elviselhetetlen. Ez a határ volna a tökéletes abszurd az európai valóságban, ez lehetne akár a Trianon utáni sors keserű magyar parabolája is. Ez a volt szovjet-csehszlovák (ma ukrán-szlovák) határszakasz magyarországi területen kívül tiltotta el egy valaha egységesen élő magyar falu lakosait egymástól. Ennyire groteszk a történelem. És egyelőre Szelmenc esetében az is maradt.
Egy magyar falut hasított ketté „külföldön!” a sovén hatalmi önzés, szovjet-ukrán és csehszlovák részre, ennyire becsülvén az idegeneket: a bennszülött magyarokat!
Németország közepén pedig egy egész országot, sőt, a német népet vágta kétfelé. Ahol a domborzati viszonyok lehetővé tették, látszottak a határon túli falvak, vagy legalábbis a falusi templomok toronysapkái. Színre, formára ugyanolyanok voltak, mint ezen a békésebbik nyugati oldalon. Természetesen összecsengett a határ mindkét oldalán a harangszó, és a világ egyik legostobább határának dacára egymásra rímelt a német nyelv, de még a tájszólás is. Az NDK-határ már a múlt, a két Szelmenc még mindig a jelen.
Mint ahogyan a jelen gondja Röszke, Zákány is (és a mögöttük élő velünk azonos nyelvű dél-vidéki magyarokat elválasztó kerítések), és csak tanácstalanul révedezhetünk, amíg gondunk az európai rend és vele együtt a kerítések jelenléte avagy hiánya macedón, szerb, horvát, bajor határostul, görög tengerpartostul. Mintha Európában, a sok felelős fülében ugyan alig hallhatóan, de végre a rend után kiáltozna valami riasztó kürtjel. Talán mégis a működő határ, a kerítés kellene, és rajta kapuk is kellenének, hagyományos módon ott, ahol szükség van rájuk, hogy a vándorok ki ne kaparják, el ne tapossák a csírázó életet. Igen a kerítések… és ott viszont, ahol feleslegesen rontják a tájképét, az ember nyugalmát, békéjét zavarják csak meg, mint a Szelmencek között – ott valóban nem kellenének.
A kerítések, határok sorsát, rendszerét végre már valóban nem a játszóterek homokozóiban vagy a médiában a pillanatnyilag elérhető, olcsó sikernek talmi fényében kellene végiggondolni. Nem elég nézni a hazát átvágó vándorutak környékén felhalmozódó szemetet, aminek eltakarításával csak gondok vannak és bizony, mint az emlékezetes történelmi pillanatok (háborúk, megrázkódtatások) múltával, gondjaink lesznek felhalmozódó előítéleteink kitakarításával is.
Gágyor Péter
Forrás: http://mandiner.hu/cikk/20151109_gagyor_peter_a_hatarokrol_az_eloiteletekrol