Felfoghatatlan tragédiák játszódnak le a Földközi-tengeren...
És nem is fogjuk fel. Egyetlenegy apró részletét sem. Hiszen hogyan is foghatnánk fel, mit jelent elindulni. Így elindulni. Akár egyedül, akár családdal. Gyereket rettegve szorítani, tűrni éhséget, kínzó szomjúságot, az embercsempészeknek becézett lelketlen állatok kegyetlenségét – és mindenekelőtt a teljes jövőtlenséget, a biztos bizonytalanságot.
Hogyan foghatnánk mi fel, mit jelent akkor is fellépni azokra a hajókra. Bárkákra, lélekvesztőkre. Rozsdás koporsókra. És hallgatni, ahogy a tenger kopogtat és alamizsnát kér. Az életet.
Hogyan foghatnánk fel, mit jelent, hogy még így is menni kell. Muszáj elindulni, nekivágni, mert annál, ami van, minden csak jobb lehet. Mint a Vörös Hadsereg katonái, mert tisztjeik alapelve ez volt: el kell érni, hogy a katona jobban féljen a parancsmegtagadás következményeitől, mint az ellenség zárótüzétől.
Vagy olyan ez az exodus mégis inkább, mint a Kafka útja:
„Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte:
– Hová lovagolsz, uram?
– Nem tudom – mondtam –, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.
– Ismered tehát célodat? – kérdezte.
– Igen – feleltem –, hiszen mondottam: »Innen el«, ez a célom.
– Nem viszel eleséget se magaddal? – kérdezte.
– Nincs rá szükségem – feleltem –, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.”
Franz Kafka egy széthulló világ lovasaként kelt így útra.
De mi képtelenek vagyunk még azt is felfogni, hogy éppen most hullik szét a világunk. Nem az akác az invazív faj. Hanem az ember. És nagyon-nagyon beteg. És már semmit sem ért.
Leginkább az okot nem értjük. Nem látjuk. Nem tudjuk felfogni, miért kel útra Afrika, a Távol- és a Közel-Kelet. Nem látjuk, hogy mi, a nyugati civilizáció, a transzatlanti civilizáció, mi vagyunk az első számú ok. Nem csak az Isten létére bizonyíték Szent Tamás skolasztikája, hogy kell legyen egy első elv s egy végső cél, miképpen kell legyen egy első mozgató is.
Mindez az ördög létére is bizonyíték. Mi vagyunk az ördög. Az első mozgató. Afrikában, a Távol- s Közel-Keleten. Mi voltunk ott a gyarmattartók századokon át. S a gyarmatok felszabadulása után is, csak attól fogva másként hívtuk. Mi vertük szét az ottani országokat, államokat, és verjük szét a mai napig.
Vagy tényleg azt gondoljátok, az „arab tavasz” magától lett? Azt gondoljátok, nem voltak benne nyakig minimum az amerikai és az izraeli titkosszolgálatok? Ha ezt gondoljátok, nem értetek semmit sem.
Ki verte szét Líbiát, hogy most állam nélküli, rettenetes pokol legyen, ahonnét menekülni kell bármi áron? Ki verte szét Szíriát? Ki nevezte ki Bassár el-Aszadot az első számú közellenséggé? És ki fegyverezte fel ellene az Iszlám Állam ördögeit? Aztán most ki tárgyal vele, hogy segítsen az ördögök ellen? Ki verte szét Irakot? Ki vert szét mindig mindent, hogy utána úgy tegyen, mintha jöhetne rendet csinálni? Tehát végső soron ki szabadította rá Európára az exodust?
Annyira nyilvánvaló a válasz, hogy szégyellném leírni.
Ennél jobban már csak azt szégyellem, ami történik. A tengerbe vesző gyerekekért és szüleikért is én szégyellem magam. A felfoghatatlan szenvedésekért is én szégyellem magam.
És Európa ostobaságáért és iszonyatos jövőjéért is én szégyellem magam.
Mert Európa még azt sem fogja fel, mit jelent mindez. Ha Afrika, a Távol- s a Közel-Kelet minden menekültjét befogadjuk, akkor húsz év múlva megszűnünk létezni. De ha nem húsz, akkor ötven. Nem mindegy?
Európának nincsen más lehetősége, mint határai lezárása. S ezzel egy időben a lehető legnagyobb segítség nyújtása ahhoz, hogy Afrika, a Távol- s a Közel-Kelet szenvedő népei emberi életet élhessenek végre.
Be kell fejezni a széplelkek nyavalygását a befogadásról. Nincsen befogadás. De azt a pénzt, amit a beözönlők etetésére, lakhatására és eltartására fordítunk, és annak a pénznek a dupláját, tripláját el kell juttatni a szenvedők és menekülők hazájába, hogy ott kezdődjék el végre valami. És nem az IMF-nek meg csatolt részeinek kell arrafelé programokat kidolgozni, hanem emberi és lélekkel bíró szervezeteknek. Az exodusok kiindulópontjain kell országokat, államokat, központosított hatalmakat, ipart, mezőgazdaságot, iható vizet, munkahelyeket, egészségügyet és oktatást teremteni. Például első lépésként úgy, hogy ki kell irtani a terroristákat. Mondom, kiirtani. Bárhogyan és bármi áron. Kerül, amibe kerül.
És kiirtani azokat is, akik a terroristákat felfegyverzik.
Aztán kezdődhet a munka.
Európa pedig megtelt. Végérvényesen. És ebben sincs alku.
Bayer Zsolt
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/23291/Exodus#sthash.n54xUhY0.dpuf