A sajtóvisszhangokat böngészve úgy tűnik, a nyugati világ mintha nem akarná megérteni, amit pedig most bárki a saját szemével láthatott a „győzelem napja” címén szervezett moszkvai katonai parádén, ahol együtt vonultak fel az orosz, a kínai és az indiai hadsereg elit alakulatai több más Oroszországgal katonai szövetségét ezúton demonstráló ország, így például Szerbia csapataival együtt…

A NATO-államokból és médiájuk szemüvegén keresztül nézve olybá tűnhetett: egy magára maradt diktátor erődemonstrációja csupán mindez, akit a Nyugatnak sikerült „globálisan” elszigetelni. Pedig egy francia stratégiai elemző, Philippe Grasset szerint inkább azt láthattuk, hogy a nyugati országok szigetelődnek el most a világ kétharmadától. Nagyon globálisan értik tehát mifelénk ezt az orosz elszigeteltséget, ha lazán kifelejtik belőle Ázsiát, a világ két meghatározó atomhatalmával, Kínával és Indiával, melyek minden területen egyre megalapozottabban jelzik: nélkülük már illúzió akár gazdasági, akár politikai vagy katonai világhatalomról beszélni. Az erődemonstrációban most közvetlenül nem érintett Afrikáról és Dél-Amerikáról nem is beszélve, mert velük együtt még kevésbé tűnnek elszigeteltnek a Moszkvában szövetségüket katonailag is demonstráló nagyhatalmak. Elég, ha egy pillanatra felidézzük, hány szövetségest talált korábban a Szovjetunió világszerte a nyugati gyarmatosítással szembeni ideológiai alternatívát kínálva… Elszigetelt legfeljebb egy évtizede lehetett Oroszország, de most pont az ellenkezőjét demonstrálta. Azt, hogy ismét globális nagyhatalomként kell számolni vele, katonai téren éppúgy, mint gazdaságilag, amit már az egyre határozottabban fellépő eurázsiai SCO szövetségi rendszer kellőképp jelezhetett, kiegészülve a BRICS-szel.

Ennek a geopolitika nyers tényeivel való szembenézésnek éppenséggel semmi köze ahhoz, hogy személy szerint ki mennyire szimpatizál Putyinnal. Ha netán valaki irtózik tőle, akkor pláne nem ártana tisztában lennie a valós erőviszonyokkal. Ehhez képest a sajtóreakciók alapján a nyugati országok közvéleménye korábban totálisnak hitt történelmi győzelmének illúziómátrixában él mindmáig, nem utolsósorban a második világháborúval létrejött globális világrenddel kapcsolatos történelmi tévképzetek következtében. Jó alkalom egy ilyen megemlékezési parádé a történelem legdurvább leckéinek átismétlésére.

A világháborúk fő vesztese Európa volt

Nem ártana belátni végre, hogy a világháború fő geostratégiai eredménye az USA és Oroszország globális győzelme volt – Európa felett. Idézzük fel egy pillanatra, hogy milyen eredménnyel járt a nagyhatalmi erőviszonyok átrendeződése szempontjából a második világháború! A korábban vezető kontinentális hatalmaknak számító Franciaország és Németország térdre kényszerült, és a nagyon meggyengült Nagy-Britannia globális hegemóniáját amerikai uralom váltotta fel Európában éppúgy, mint világszerte. (Churchill azért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy az angolok ősellenségeinek tekintett franciákat is odaültessék a győztesek asztalához, hogy ezzel Amerika túlhatalmát némileg ellensúlyozni lehessen az új világrendben.)

A globális hatalmi átrendeződést tehát úgy lehetne és kellene összefoglalni (különösen a mai világhelyzet tükrében), hogy 1945-ben Amerika globálisan átvette a vezető szerepet Európától, egyszóval gazdaságilag, geostratégiailag és katonailag legyőzte Európát – illetve annak Szovjetunión kívüli részét. A világ pénzügyi intézményrendszerének központja, a világgazdaság és világpolitika intézményrendszerének irányítása formálisan is átkerült Amerikába, ahogyan a NATO is egyértelműen az USA védelmi rendszereként, sőt: nagyhatalmi politikájának katonai eszközeként működik mind a mai napig.

Mekkora naivitás kell ahhoz, hogy sose feszegessük a kérdést: vajon gazdasági jelentőségéhez képest miért nem vált máig legkevésbé sem katonai tényezővé az Európai Unió? Nagyhatalmi státusát tekintve gyakorlatilag meg sem jelenik stratégiai tényezőként a nemzetközi porondon – legfeljebb a brit és francia atomhatalmon keresztül, ami viszont feltűnő módon sosem vált uniós platformmá, mivel az EU nagyhatalmi ambícióit inkább a Berlin–Párizs-tengely képviseli, ahogy legutóbb Ukrajna esetében is láthattuk.

Miért érdekes ezeket az elég nyilvánvaló tényeket előszedni? Mert a realitás nagyon távol áll a nyugati országok médiájában minderről megjelenő képtől és a közvélekedéstől, amihez képest ma sokkolónak és nagyon furcsának tűnik az a történelmi tény, hogy a legutóbbi világháború lényegében Amerika globális győzelmével ért véget, mégpedig fő történelmi riválisa, azaz Európa felett.

Ugyan ki vonhatja kétségbe a tényt, hogy az Egyesült Államok függetlenségét az angol gyarmattartókkal szemben vívta ki, a világban pedig fő globális riválisai Európa hagyományos gyarmatosító hatalmai voltak, míg történelmileg a hidegháború korszaka előtt az USA gyakorlatilag nem került különösebb konfliktusba Oroszországgal? Vagyis az amerikaiak fő világhatalmi riválisa történelmileg Nyugat-Európa volt, és ez a helyzet a világháborúval változott meg drámaian, előbbiek teljes győzelmével. (Ehhez képest ma kizárólag Európa és az USA szövetséges, baráti viszonyáról illik beszélni.) Problémát évtizedeken át főként az jelentett, hogy a Szovjetunió sokmilliós vérvesztesége ellenére katonailag megerősödve, az USA globális kihívójaként jött ki a háborúból. Nyilván nem ez volt az Egyesült Államok célja, de így alakult, és emiatt világbéke helyett hidegháború volt a folytatás, egészen a Szovjetunió felbomlásáig, amikor úgy tűnt: az USA végleges egyeduralomra tett szert a világban.

Ehhez képest „a győzelem napján” tartott közös orosz–kínai–indiai seregszemle annak nyilvánvaló és szándékos demonstrációja, hogy ma már szó sincs a NATO, illetve Amerika egyeduralmáról. Az európai szövetségesek katonai téren egyelőre még hűségesnek tűnnek. Az utolsó pillanatban a török vezetést is sikerült Moszkvának annyira vérig sértenie az örmény népirtás elismerésével, hogy a törökök lemondták a részvételüket, pedig felettébb érdekes lett volna, ha a NATO egyik vezető erejének elit alakulatai is ott masíroznak a Vörös téren… Ha viszont a török–orosz energetikai alkut nézzük, már a törökök is nagyrészt saját utat járnak, középhatalmi státusukat egyre inkább a térség vezető hatalmának ambíciójára váltva, ami esetükben nemcsak történelmi okokból nem tűnik merő illúziónak.

Gazdasági fronton pedig legutóbb azt láthattuk, hogy nem Oroszország maradt magára agresszív birodalmi politikája miatt a Kína által kezdeményezett Ázsiai Fejlesztési Bank ügyében, hanem az USA, mivel leghatározottabb tiltakozása ellenére fő európai szövetségesei cserbenhagyták, bejelentve, hogy részt vesznek az új projektben, ami egyértelműen azt jelenti, hogy Kína átveszi a vezető szerepet a globális pénzpiacokon. Kérdés: mikor jön el egy olyan éles helyzet és kritikus alkalom, amikor kiderülhet, hogy egy nagyobb térségekre kiterjedő katonai konfliktusban sem minden szövetséges maradna hűséges Amerikához?

Ki mondja meg, milyen legyen a világállam?

Putyin ünnepi beszédének fő téziseiben a világ számos országának érdekeit fogalmazta meg nyíltan a korábbi szovjet internacionalizmus örökébe lépő globális szerepvállalással, amikor kimondta: az utóbbi időben „egyre gyakrabban feledkeznek meg” a nemzetközi együttműködés alapelveiről, kísérletek történtek az egypólusú világrend megteremtésére, s jelenleg egyre erőteljesebb az erőt alkalmazó katonai tömbökben való gondolkodás. Putyin szerint „közös feladatunk a világ minden országára egyformán kiterjedő, a mai fenyegetésekre megfelelő választ adó biztonsági rendszer létrehozása, amely regionális és globális alapokon, és nem a katonai tömbök logikáján nyugszik”. Ha csak egy sajtótájékoztatón vagy valamelyik kadétiskola meglátogatása alkalmával mondja ezt, annak egészen más súlya lett volna, mint úgy, hogy mellette álltak Kína és India vezetői, elit alakulataikat is felvonultatva, hogy az üzenetnek nyomatékot adjanak.

Persze, lehet demagógiával vádolni Putyint, és azzal, hogy – mint korábban a Szovjetunió – az internacionalista propagandával valójában az orosz birodalmi érdekeknek próbál érvényt szerezni, de attól még javaslata a világ legtöbb országa számára a legvállalhatóbb kiutat jelentené a jelenlegi erőszakspirálból. Az USA a világ minden biztonsági kérdését máig úgy kezeli, hogy kizárólag az amerikai gazdasági ÉS katonai hegemónia garantálja a világban gyakorlatilag mindenhol a békét, a biztonságot, no meg a szabadságot, piaci és politikai értelemben egyaránt. Kérdés: miért kellene ezt a világ minden országának kész tényként elfogadnia, ha már nem érvényes a második világháború végén létrejött status quo, vagyis Amerika egyeduralma?

A nemzetközi jog alapvetően az államok szuverenitására épül, és nem bizonyos nagyhatalmak hegemóniájára, ennyiben tehát nagyon is indokolt lehetett Putyinnak a nemzetközi jogra utalnia. A sors iróniája, hogy civilizációnkban az igazságosságra való bármilyen hivatkozásnak csak a katonai erődemonstráció tud kellő súlyt adni, ami alapvető hiányosságot tár fel, s ez nem függ attól, hogy magánemberként ki melyik világhatalommal szimpatizál. Mert ahol csak fegyverrel lehet érvényt szerezni a jognak és a szavaknak, ott emberségünk, kultúránk és a világbéke már eleve vesztésre áll – függetlenül attól, hogy ki nyerhetné meg az újabb hidegháborút.

Kardos Gábor

forrás: http://mno.hu/velemeny/egy-uj-vilagrend-erofitogtatasa-1286050