A Grexit kifejezés a Görögország (Greece) és a kijárat (exit) szavakból keletkezett, és arra utal, hogy Görögország elhagyja az euróövezetet… 

Mostanában azonban egyre divatosabbá kezd válni egy ugyanilyen mintára létrehozott fogalom, a Dexit, ami viszont egy egészen eltérő globális hatalomgazdasági logika kifejeződése, és arra utal, hogy nem Görögországnak, hanem Németországnak kellene távoznia.

E bizarr ötlet megértéséhez kicsit lépjünk vissza a történetben. Az európai integráció hatalomgazdasági lényege kezdettől fogva az volt, hogy a gazdag „centrum” megpróbálta először a déli, majd a keleti perifériákat is külső gyarmatból belső gyarmattá tenni. Mindezzel egy olyan átfogó és egyre mélyülő együttműködési rendszert hozott létre, amelyben a centrum ugyan továbbra is folyamatosan szívott el erőforrásokat a perifériától, de ennek egy részét rendezett formában és célzottan visszajuttatta a perifériának. Mindez egy klasszikus birodalmi rendszer volt, ahol a birodalmi központ az elszívott erőforrásokért cserébe „szolgáltatásokat” is nyújt. E „szolgáltatások” lényege, hogy „a jó gazda gondosságával” annyi erőforrást azért mindig „otthagy” a perifériáknál, hogy abból azok a központ számára való folyamatos és kényelmes kifoszthatóság állapotába felhozhassák magukat. („Etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk.”)

A rendszer a hetvenes és nyolcvanas évek során nagyjából e logika mentén működőképesnek is bizonyult, de a kilencvenes évektől minden megváltozott. A globális hatalmi térben a planetáris dimenziójú tőkestruktúrák mozgásszabadsága egyre inkább „felülírt” minden lokális vagy regionális egyezséget, másrészt a szovjet birodalom összeomlása után a keleti periféria „ingyen” hullott a centrum ölébe, a déli periféria „jól tartása” pedig a szovjet birodalmi fenyegetés „fegyelmező erejének kiesése” következtében már egyre inkább csak felesleges teherként jelent meg az európai globális tőke számára. (A keleti periféria azóta is csak külszíni fejtéssel letermelhető, nagy hozamú munkaerő-lelőhelyként tételeződik a centrum számára.)

Fontos fejlemény hogy Németország, mint a birodalmi hatalomgazdaság központja, egyre inkább „túlnyerte” magát. Egyre gátlástalanabbá és arrogánsabbá vált, hatalomgazdasági súlyánál fogva a keleti perifériák gyarmati státusát végleg rögzíteni igyekezett, a déli perifériáktól pedig fokozatosan kívánta visszavenni az addigi újraelosztásból származó szerény előnyöket. Ennek a keleti perifériákon a ma is tartó és egyre súlyosabb lepusztulási lejtő lett a következménye, ami leginkább a most már sokmilliónyi gazdasági kivándorlóban ölt testet. Valójában ez a (torz) tükörképe a tőke korlátlan mozgásszabadságának. Ha a centrum globális tőkéje „szabadon” áramlik a keleti perifériára, és ott ugyanazért a munkáért ötödannyi bért fizetve óriási erőforrásokat szív el, és konzerválja a nyomort, akkor a keleti periféria munkaerő-állományának mobil része elindul a nyugati centrumok felé, hogy így próbálja ezt az erőforrás-elszívást legalább részben kompenzálni.

A déli periférián azonban ez a feszültség egy sajátos gazdasági „pokolgéppé” vált. A hetvenes-nyolcvanas és részben még a kilencvenes évek relatíve „bőkezű” erőforrás-kompenzációja nyomán itt a jövedelemszint közelebb került a centrumhoz, így a térség már nem volt olyan vonzó tőkekiviteli célpont, mint a keleti periféria. Mindennek ára ennek nyomán a krónikus kereskedelmi deficit, majd egyre súlyosabb eladósodás lett. Tegyük hozzá, ha Németország állandó hatalmas aktívumokat kívánt elérni, akkor persze „valakinek” fel kellett halmoznia azokat a deficiteket is, amelyeknek a „másik oldala” Németország hatalmas többlete. (Tavaly például Németország fizetésimérleg-többlete majdnem akkora volt, mint az egész görög adósság.) Pontosan tudható volt, hogy ez így csak katasztrófához vezethet.

Mert egyfelől a német polgárban azt a hamis illúziót keltette, hogy egyes-egyedül az ő személyes kiválósága a magas jövedelmének az oka, tehát elmosódott az a nyilvánvaló tény, hogy túldimenzionált jóléte mögött egy súlyosan válságfelhalmozó, „láthatatlan” hatalomgazdasági monopolpozíció áll. És mert másfelől a déli periféria polgárában meg azt a hamis illúziót keltette, hogy a centrum valahogy csak „lerendezi” majd a növekvő deficiteket és adósságokat, hisz neki is stratégiai érdeke, hogy a periféria mindennek ellenére folyamatosan felvevője legyen a centrum áru- és szolgáltatástömegének.

A 2008-as álság-válság azonban egy olyan „lőtérré” változtatta a déli perifériát, ahol olyan mesterséges hisztériával „begyújtott” pénzfegyverek léptek működésbe, amelyek már egy ország totális kifosztását is lehetővé tették. Görögország esetében például az adósság most már nagyobb, mint az egész görög nemzeti vagyon, és így logikus, hogy a legújabb megállapodásban már el is kezdődött az „elárverezése”, az ország felszámolása. A Dexit-projekt támogatói ezért úgy vélik, hogy éppen Németországnak és a többi gazdag centrumországnak kellene kiválnia. Az így rendkívüli mértékben felértékelődő régi-új német márka végre spontán módon bontaná le a hatalmas kereskedelmi többleteket, és lassú, bár a periféria számára így is igen fájdalmas, de legalább nem a megsemmisüléssel egyenlő átmenet során helyreállítaná az egyensúlyt. Ez a terv persze utópia, de ennél csak az az elképzelés utópisztikusabb, ha abban reménykedünk, hogy az eddig követett hatalomgazdasági stratégia képes lehet a görög, illetve ezen keresztül az egész európai integráció súlyos válságának a megoldására.

 Bogár László

forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/31464/Dexit