A gyilkosság elkövetésének különféle módszereiről a mai ember szinte mindent tud, filmekből, tévéhíradókból, bűnügyi hírekből. Elszörnyedünk a brutalitáson, a barbárságon, a lefejezés egykor Európában is bevett gyakorlata már hiányzik a mi „kultúrkörünkből”…

Azokhoz a képekhez viszont hozzászoktunk, melyeken felülről mutatnak egy célpontot, melyet rakétával megsemmisítenek, egy villanás, aztán csak a füst és por gomolyog. A közelről és távolról ölés között nem erkölcsi, hanem technikai a különbség: az egyik személyes, a másik személytelen. Egy drón bombáit kioldani akár ezer kilométeres távolságból pedig már számítógépes gyerekjáték, az embervadászat „gyönyörűsége”, a mindenkori gonosz ellenség legyőzésének mámora. A sokat emlegetett ártatlanság vélelme az elpusztítandó célpontok esetében fel sem merül, előbb lőnek, aztán kérdeznek, mint a Vadnyugaton, ahol – emlékszünk –, csak a halott indián volt jó indián. Mert az indiánok pogányok, barbárok, sőt még skalpolnak is. A romantikus történeteket félretéve itt is két kultúra, két életmód csapott össze, és a föld volt a tét. Lehet az emberiség történetét úgy előadni, hogy mindig a fejlettebb civilizáció győzedelmeskedik, mert ez a haladás, a progresszió, a kiirtott népek pedig maguknak köszönhetik a sorsukat, mert vezetőik nem ismerték fel az idők szavát, nem kötöttek alkut, nem léptek be a győztesek szövetségébe. Az erkölcsi ítélkezés azért nehéz, mert vagy kétféle erkölcsről van szó, vagy teljes immoralitásról, amely lényegében minden háború jellemzője: oda üt, ahol a legjobban fáj, mint az ökölvívó, ha sikerült megsebeznie ellenfelét. Polgárháborúk esetében pedig a külvilág még tanácstalanabb, éppen úgy, mint amikor testvérek pereskednek az örökségért.

Ésszel felérjük, szívünk azonban nem fogad el magyarázatot. A magyar belpolitika verbális háborúja is alapvetően önsorsrontó, belegabalyodott a „miért igen” és „miért nem” unalmas ismételgetésébe, az úgynevezett jelképes terek elfoglalásába, minden órában egy sajtótájékoztatóval és fontos nyilatkozattal. A globális válság erkölcsi jellegű, de minden korról elmondható ugyanez: az emberiség tudja a jót, de a rosszat cselekszi, és felháborodik, ha a térképen célpontként kijelölik, pedig mindenkire sor kerül. Hugo Grotius 1625-ben jelentette meg nagy művét (A háború és a béke jogáról), melyben azt állította, hogy háborút csakis a jog érvényesítéséért szabad indítani. A természetjogi érvelés azonban senkit sem hatott meg, a nemzetközi jog délibábja csak a mindenkori veszteseket vigasztalja. Hogy kinek volt igaza, száz év múlva kiderül. Talán.

forrás: Szentmihályi Szabó Péter, MH-OL 2014.8.22.