Az ember az egyetlen olyan élőlény, amely képes a képzeletében előzetesen felépíteni az olyan szimbolikus konstrukciókat, amelyek még nem részei a létezésnek, de – legalábbis reményei szerint – akár létezhetnének is. Az embernek ez a legdöntőbb képessége, amelyet mintegy talapzatként használva, eddig ebben a formában soha sem létező jelenségeket létesít.

Bogár László: Az idő urai

MH OL 2012.6.14.

Az ember az egyetlen olyan élőlény, amely képes a képzeletében előzetesen felépíteni az olyan szimbolikus konstrukciókat, amelyek még nem részei a létezésnek, de – legalábbis reményei szerint – akár létezhetnének is. Az embernek ez a legdöntőbb képessége, amelyet mintegy talapzatként használva, eddig ebben a formában soha sem létező jelenségeket létesít.

Valójában két mozzanatból áll ez a létépítő munka: az első, amikor elképzeljük a még nem létezőt, majd a második, amikor meg is valósítjuk azt. Ez az ember elgondolhatósági és megvalósíthatósági szabadsága. Amikor ez kibomlik, emberünk igen büszke magára, és valljuk meg, nem alaptalanul. No, mondja, milyen okos vagyok, hogy ezt ilyen szépen kitaláltam, és milyen ügyes is, mert meg is valósítottam. Így dicséri önmagát szertelenül, büszkén, majd elégedetten hátradől… és ezzel végzetes veszélynek teszi ki magát. Ugyanis az ember legfőbb és legmélyebb szabadsága egy olyan, ma egyre inkább elrejtett „harmadik típusú” szabadság, amit folytathatósági szabadságnak nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy az ember legfőbb szakrális küldetése – ahogyan a polgárjogban ma is létező fordulat fogalmaz –, hogy „a jó gazda gondosságával” építse tovább a szakrális felelősségére bízott teremtést. Vagyis, hogy mindazt, amit elgondol és megvalósít, azt úgy gondolja el, és úgy valósítsa meg, hogy ezzel a bármilyen hosszú távra (örök időkre) szóló harmonikus beilleszthetőségét biztosítsa.

Ha szétnézünk a globalitás „szép új világában”, nem kell elmélyült elemzésbe fognunk annak érdekében, hogy bebizonyítsuk: a mai ember nem „jó gazdája” a szakrális felelősségére bízott teremtésnek. Amikor az okokat keressük, és a megoldásban reménykedünk, először azt kellene tisztáznunk, hogy egyáltalán ki a „jó gazda”, vagyis mikor gazdálkodunk jól a ránk bízott javakkal?

Erre a kérdésre van egy nagyon egyszerű válasza a közgazdaságtudománynak, vagy inkább gazdaságfilozófiának, amelyik azt mondja: akkor gazdálkodunk jól, ha a legkisebb ráfordítással a legnagyobb hozadékot tudjuk elérni. Ez ugyan nagyon logikusan hangzik, ám van egy bökkenő, mégpedig az, hogy vajon tudjuk-e, miféle ráfordításról, vagyis költségről beszélünk?

Mert mi van akkor, ha a gazdálkodási folyamat „vezérlője” képes arra, hogy az egyébként kizárólag neki hozadékot eredményező folyamat ráfordításainak akár döntő többségét áthárítsa azokra, akiknek így kizárólag csak a ráfordítás marad. És mondjuk, a „vezérlő” ragaszkodik ahhoz a tévképzethez, hogy ilyen külső költség és áthárítás valójában nincs is.

Mivel tartósan csak költségeket állni, minden hozam reménye nélkül, senki sem szeret, fel kell tételeznünk, hogy az áthárítás mögött csak valamilyen nyílt, vagy a struktúra mögé rejtett erőszak munkálhat, akármilyen sikeresen is próbálják ezt a diktatúrát demokráciának álcázni. És ez a brutális „lét-erőszak” elsősorban az idő feletti uralomra épül.

Az idő az emberi gondolkodás legtalányosabb, legrejtettebb mozzanata. A történelem során minden hatalmi rendszer, minden alávetés valójában a hatalomgyakorlóknak arra a képességére épült, hogy rendelkeztek mások ideje felett, vagyis arra tudtak kényszeríteni másokat, hogy az életidejük meghatározott részét kizárólag az adott létberendezkedés fenntartására fordítsák.

Valójában az idő elsajátításról, ha úgy tetszik, hát lopott időről van szó. Lopott idő volt a címe annak a hollywoodi kifecsegő filmnek is, amely – akárcsak a Mátrix – éppen arról az elképzelt világról szól, amelyben az idő urai, az időmilliomosok úgy kényszerítik munkára az alávetett időrabszolgákat, hogy rendelkeznek az életidejükkel. Az üzletekben az áru az életidő egy bizonyos számú egységének az átadásáért kapható.

Végső soron mai világunk is így működik, hisz az idő pénz, vagyis a boltban, amikor pénzzel fizetünk, a bankjegy igazolja, hogy élet-időnk egy bizonyos részét az idő urainak hasznot hajtó tevékenységre fordítottuk. (Ezért aztán pontosabb volna, ha úgy fogalmaznánk, hogy a pénz idő!)

Az idő mai urai példátlan erejű és kiterjedésű planetáris uralmukat annak köszönhetik, hogy az elmúlt három évezredben sikeresen kényszerítettek az egész emberiségre egy végzetesen téves időszemléletet. Ennek az eltorzított időszemléletnek, és az erre épülő végzetesen hibás időfelhasználási gyakorlatnak a lényege az, hogy a rövid távú idő szerepe és jelentősége hisztérikusan felértékelődőben, a hosszú távú idő viszont elképesztő gyorsaságú leértékelődésben van.

A „mában” megszerezhető és fizikai élvezetekre lehetőséget nyitó haszon, illetve a „mában” meghozott áldozat, ami viszont élvezetektől foszt meg, irreálisan felülértékelt – és fordítva. A jövőben megszerezhető hozadék, illetve a mai élvezetért „fizetendő” hosszú távú „ár” bagatell semmiségnek, jelentéktelenségnek látszik. És ebben a folyamatban a leginkább vészjósló, hogy természeténél fogva öngerjesztő, vagyis saját magát gyorsítja, hiszen lúzernek láttatja azokat, aki a hosszabb távú gondolkodásra és felelősségre építenék tevékenységüket, és a sikeresség piedesztáljára emeli azokat, akik cinikusan röhögve felzabálják mások (a lúzerek, az időrabszolgák) életidejét. És ez teszi a mai időket egészen bizonyosan folytathatatlanná, bármit is állítsanak erről az idő urai, idejük lejáróban van.