Ami nem öl meg, attól csak erősebbek leszünk! Ezt a közhelyszámba menő hétköznapi bölcsességet nem ártana felidézniük mindazoknak, akik folyamatosan sírnak az utóbbi évek elhúzódó válságai miatt. Miközben a válság azért húzódik el, mert nem tudtuk megoldani azokat a gondokat, amelyek miatt kirobbant. Pedig az okát ismerjük, hiszen egyszerű és nagyon is emberi: a kapzsiságra vezethető vissza.
Szalontay Mihály: A piacok világkormánya
MH ON, 2011. 12. 3.
A világ gazdasága azért állt fejre, mert egyszerűen túlköltekeztük magunkat. Az üzleti életben a kapzsiságot mindig a csődbe jutás réme tartotta kordában. Azért nem költekeznek ész nélkül a vállalkozók, mert ezzel kockáztatnák mindazt, amit hosszú évek munkájával felépítettek. A politikusok pedig úgy gondolták, hogy az államkassza kivételt képez ezen szabály alól. A példát a legnagyobbaktól, az amerikaiaktól vették. A kilencvenes évek amerikai gazdasági fejlődését ugyan Bill Clinton elnök javára írják, pedig az idősebb Bush rakta le az alapjait. Elfogadtatta ugyanis a politikai elittel azon alapszabályt, amely szerint a költségvetés egyensúlya szent és sérthetetlen, s a kiadásokhoz csak úgy lehet hozzányúlni, ha megteremtik az új igények fedezetét. E politikának köszönhetően az amerikai költségvetés Clinton kormányzása alatt több száz milliárd dolláros többletet halmozott fel.
Majd jött az ifjabb Bush, és felrúgta ezt a megállapodást, s ennek következtében több száz milliárd dolláros lyuk keletkezett az amerikai költségvetésben. A költekezést ráadásul a nemzetközi bankvilág is gerjesztette, amely a viszontbiztosítás viszontbiztosításának a bevezetésével olyan minimálisra igyekezett csökkenteni a csődkockázatot, hogy a végén maga is elhitte annak kiiktatását. Ebben pedig kulcsfontosságú szerepet játszottak a hitelminősítők, akik még azokat a jelzáloghitel-papírokat is első osztályúnak minősítették, amelyek mögött már rég nem állt fedezet. A világ tehát 2008-ig abban a boldog tudatban élt, hogy a globalizáció eredményeként sikerült eltüntetni a rendszerből a csődkockázatot, mert a nemzetközi pénzvilágban annyi pénz van, amennyiből mindig jut néhány dollár mindenkinek.
A politikusok ezt világszerte be is vették, és oly sikerrel költekezték túl magukat, hogy kicsúszott a kezükből a hatalom. Amíg ki nem tört a 2008-as, kijózanító világválság, addig senki nem vette észre: a piacok átvették a hatalmat, és világkormányként irányítják a politikusok helyett a globális folyamatokat. A világ legfejlettebb országaiban is képesek voltak olyan kormányokat leváltani, amelyek maguktól soha nem adták volna át a hatalmat. A piacok adták meg a kegyelemdöfést Silvio Berlusconi olasz miniszterelnöknek és a spanyol szocialistáknak, de még számos példát lehetne hozni az utóbbi hetek történéseiből. Olyan takarékossági intézkedéseket és politikai irányváltásokat kényszerítenek ki, amilyeneket a politikusok maguktól soha nem lépnének meg.
A globális piacokat a világ nagyhatalmai hozták létre, hogy minél több pénzt szivattyúzhassanak ki a világból a saját céljaikra. Gyermekük azonban gyorsabban felnőtt, mint gondolták, és átvette a hatalmat. Ez egy teljesen új korszak kezdetét jelenti. Gondoljanak csak bele: egy olyan intézmény irányítja az egész világ életét, amelynek vezetőit senki nem választotta meg. Pedig annak a demokratikus berendezkedésnek az alapja éppen az, hogy amely létrehozta, azt magunk választjuk. Mi bízzuk meg azokat az embereket, akik sorsunkat befolyásoló döntéseket hozhatnak. Erre most kaptunk egy olyan intézményt a nyakunkba, amelyről csak azt tudjuk, hogy globális, de nem ismerjük ki magunkat a működésén, és azt sem tudjuk, kik is vezetik tulajdonképpen. Már nem nukleáris fegyverarzenáltól rettegnek a kormányok, hanem attól, hogy a piacok megvonják tőlük a bizalmat, és csődbe mennek.
A nemzetközi pénzpiacok ugyanis többek között azért tudták átvenni a hatalmat, mert betöltöttek egy űrt, pontosabban helyrehozták az egyensúlyt a csődkockázat visszahozatalával. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb lesz a világ attól, ha megjelenik a képletben egy olyan tényező, amely ésszerű gazdasági döntések meghozatalára sarkallja a politikusokat. Az európai válság lényege: a politikusok még mindig nem akarnak hinni a szemüknek, és még mindig úgy tesznek, mintha ők irányítanának, pedig a szerepük ma már arra korlátozódik, hogy végrehajtsák, amit a piac megkövetel. És az egyáltalán nem követel őrültségeket. A megszorítás és a vele járó munkanélküliség rövid távon kétségtelenül fájdalmas döntéseket követel, de ezzel olyan szerkezetváltásra kényszeríti a kormányzatokat, amilyenek hosszú távon fenntarthatóvá teszik egy ország gazdaságát. A piac azzal büntet, hogy minél tovább halogatják a politikusok az elkerülhetetlen döntéseket, annál drágábbá teszi a végeredményt. Gondoljanak csak bele: az Európai Unió legnagyobb befizetői milyen boldogok lennének ma, ha csak a görög válsággal kellene bajlódniuk. Ha az elején leírták volna a görögök 350 milliárd eurós tartozását, akkor ma nem az euró szétesésének reális veszélyével állnánk szemben, amelynek elkerülése több ezer milliárd eurójába és függetlenségük elvesztésébe kerülhet majd ugyanezen országoknak.