Angela Merkelnek korábban sohasem kellett európai szintű politikai válságot kezelnie, a jelenlegi helyzetben pedig, mint „válságtanácsadó” megbukott. Éppen abban a korban, amikor az uralkodó neoliberális világszemlélet lassan kiöli az emberek tudatából a bűn és – ennek nyomán – a bűntudat fogalmát (relativizált erkölcsök), a német kancellár gondolkodását máig ható bűntudatérzés tartja fogságában a hitleri népirtás miatt…

Az alapvető ellentmondás abban áll, hogy miközben az emberek a nyugati világban egyre kevésbé vannak tisztában a bűn, a bűntudat értelmével, egy nép esetében mégis történelmet alakító tényezővé válik a holokauszt miatt érzett bűntudat. Közben más, genocídiumokban vétkes népek és vezetőik nem éreznek egy fikarcnyi bűntudatot sem, ráadásul mindig kéznél vannak önfelmentő magyarázataik is. Az amerikaiak például semmiféle bűntudatot nem éreznek az észak-amerikai indiánok kiirtása és földjeik elrablása miatt. Nem éreznek bűntudatot a törökök sem az örmények ellen az első világháború idején elkövetett népirtás miatt. Egyáltalán nem háborog senkinek a lelkiismerete a német városok polgári lakossága ellen a második világháború idején elkövetett megsemmisítő légitámadások miatt, sem Drezda porig rombolása miatt, sem pedig Hirosima és Nagaszaki lakóinak rettenetes kínhalála miatt. A franciáknak és jelenlegi elnöküknek sincs szemernyi lelkiismeret-furdalása sem annak a másfél millió algériainak a kiirtása miatt, akiket a francia gyarmatosítók öltek meg 1954 és 1962 között az ország szabadságáért folytatott háborúban. A francia kormány még csak nem is hajlandó hivatalosan elismerni bűnösségét. Nézzük Belgiumot, ahol az unió szíve dobog. Alig több mint száz esztendővel ezelőtt tízmillió áldozattal járó belga rémuralom fejeződött be Kongóban. Az 1898-tól 1908-ig tartott népirtás következményeként Kongó népessége a felére csökkent.

A holokauszt miatt érzett nemzeti bűntudat nem magától alakult ki. 1945 után a győztes nagyhatalmak, közöttük az Egyesült Államok egyértelmű politikai célja volt, hogy megakadályozzák a német nemzet újjászületését és felemelkedését. Bár Németország demokratikus mintaállamként indult új történelmi útjára a második világháború után, mert megadatott neki egy olyan korszakos jelentőséggel bíró kancellár, mint Willy Brandt, aki a nácik uralma idején ráadásul ellenállóként tevékenykedett. Ezzel a németség politikailag és szimbolikusan is túllépett a nácizmuson. A franciák félelme a németektől és a németek félelme önmaguktól, akik végleg ki akarták törölni a nácizmus emlékét, életre hívta az Európai Uniót. Amerika viszont soha nem akart egységes, erős, tőle független EU-t, mert az veszélyt jelentett volna politikai és gazdasági törekvései számára.

Az elmúlt évtizedekben a médiumok révén soha nem látott lehetőségek álltak azok rendelkezésére, akik milliók elméjét és lelkét akarták befolyásolni a nemzeti bűntudat kialakulása és fenntartása érdekében. Tették mindezt sikerrel. Ilyen előzmények után a hitleri népirtással való szembenézésre Németországban csak olyan generációnak lett esélye, amelynek már nem volt szoros érzelmi kapcsolata a bűnös múlt közvetlen történéseivel, és ez a ma élő unokák nemzedéke.

Mivel a német társadalomba generációkon át azt sulykolták, hogy apáik és dédapáik bűneiért a következő generációk is felelősséggel tartoznak, a korábbi kancellárok úgy próbáltak enyhíteni a kollektív bűntudaton, hogy pszichológiai pótcselekvésként meghirdették az egyébként életképtelen parttalan tolerancia elvét és a máshol már régen megbukott multikulturalizmus ideológiáját. Az ország kapuit szélesre tárták, először a volt Jugoszláviából érkezett vendégmunkások, majd a törökök százezrei előtt – azonban az önként választott vezekléshez még ez sem volt elég. Az Európára rázúdult leplezett honfoglalás hatására Angela Merkel kancellár asszony a kollektív bűntudat nyomása alatt realitásérzékét elveszítve túllicitálta elődeit is, és megalkotta az autoriter jegyekkel bíró merkelizmust. Merkel betegesen irtózik attól, hogy bármilyen szubkultúrával konfrontálódjon, mereven elutasít minden kezdeményezést, amely ellenkezik az övével. A merkelizmus egyrészt nem más, mit meghívó a harmadik világbeli országok lakossága számára, hogy jöjjenek Németországba. Másrészt ez a nyitott kapuk és határok politikája, amely valójában politikailag motivált emberkereskedelem, gyakorlatilag pedig tízmilliók mozgását idézi elő Európa felé. Továbbá ordítóan autoriter politika azért, mert erőszakos módon kiterjeszteni igyekszik saját országának határain kívül a többi uniós országra is az illegális bevándorlók tömeges befogadásának gyakorlatát. Azonban más országok szuverenitását érintő kérdésekben való döntésre senkitől sem kapott felhatalmazást. Ez a magatartása mára már egyfajta politikai apartheidjelleget öltött, ami a válság kezelésében másként gondolkodó politikusok kirekesztését célozza, és az elvtelen alkalmazkodásra nem hajlandó országok hátrányba hozásának kilátásba helyezése sem megy ritkaságszámba.

Mivel gazdasági ereje miatt Németország domináns Európában, az utóbbi években a hatalom bizonyos részben Brüsszelből Berlinbe költözött. Ugyanakkor szemlátomást az illegális bevándorlási válság kezelésében az egész német vezetés továbbra is tétovázó és esetlen. Az uniónak vissza kell szorítania a jelenlegi német politika hegemóniáját az európai döntésekben, a merkelizmusnak mennie kell. Nem lehet az európai politika meghatározója egy téves prioritások alapján döntő, belpolitikailag is meggyengült kancellár.

Angela Merkelnek korábban sohasem kellett európai szintű politikai válságot kezelnie, a jelenlegi helyzetben pedig, mint „válságtanácsadó” megbukott. Immár bebizonyosodott, hogy ő nem egy Bismarck vagy Nagy Frigyes, és ha akarna sem tudna az lenni. Jelenleg, sajnálatos módon, saját országa történelmének súlyától roskadozik, ahelyett, hogy adekvát döntéseket hozna. Így könnyen válhat belőle egy német női Gorbacsov, aki egy széteső uniót próbál igazgatni, de hanyatlását már nem tudja feltartóztatni. Az Európát elözönlő illegális bevándorlók miatti válság megoldatlansága miatt Németországé és személy szerint Angela Merkelé a történelmi felelősség. A máig ható kollektív bűntudattól nem függhet sem egy ország, sem Európa jövője. Ha a németek, élükön kancellárjukkal, nem változtatnak gyökeresen migrációs politikájukon, akkor országuk, valamint Európa végzete is megpecsételődik, és ismét elítéli őket a történelem.

Petrin László (a szerző jogász)
forrás: http://magyaridok.hu/velemeny/kollektiv-buntudat-pusztito-ereje-343873/