A migráció demográfiai kategória, így mögötte, a legmélyebb rétegekben a „globális társadalom” demográfiai önújratermelési folyamatainak súlyos deformációi rajzolódnak ki. A tartós, évszázadokon át zajló népességnövekedés egészen a 18. századig lényegében ismeretlen jelenség volt az emberiség történetében. Mint ahogy a gazdasági növekedés is…

 

A groningeni egyetem kutatócsoportjának elemzése szerint például az elmúlt kétezer évből ezerhatszáz úgy telt el, hogy még a halmozott népesség- és gazdasági növekedés sem volt érzékelhető. Tehát időszámításunktól 1600-ig az összes gazdasági- és népességnövekedés lényegében elhanyagolható. Ezzel szemben az elmúlt, most már több mint kétezer év összes népességnövekedésének huszonöt százaléka egyetlen évtized alatt, az elmúlt évtizedben halmozódott fel.

A teljes gazdasági növekedés ötvenöt százaléka jut az elmúlt évtizedre, és csak a kisebb fele, negyvenöt százaléka az előző kétezer évre. Vagyis a nyugatias modernitás létszerveződési módja világtörténelmileg soha nem látott, sőt soha el sem képzelhető gyorsulást hozott a népességi és a gazdasági produktum növekedésében. Ezért joggal nevezi önmagát a 19. század óta kapitalizmusnak, vagyis tőkefelhalmozó létszerveződési módnak. Anyagi és emberi tőkét halmoz fel, és – Hamlettel szólva – ez itt a bökkenő.

Ebben a rendszerben ugyanis az ember is tőke! Vagyis igazából nem népességnövelésre törekedett a rendszer, hanem a munkaerő létszámának növelésére. És arra, hogy a gigantikus munkaerőcsordák mindig elsősorban ott szaporodjanak, ahol a lehető legrosszabbak az esélyeik arra, hogy méltó ellenszolgáltatásban részesüljenek a munkájukért. Ahogy a 20. század legnagyobb magyar „közgazdásza”, bizonyos József Attila fogalmazott:

„A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.”

A munkaerő mennyiségi szaporítása mellett azonban még ennél is szédítőbb iramú folyamat kezdődött el a 18. században. Olyan „technoevolúció” ez, amelynek nyomán a munkaerő, mint tőke, rohamos gyorsasággal értéktelenedik el. Például József Attila óta egy magyar munkás teljesítménye tizenötszörösére nőtt, reálbére azonban csak ötszörösére, vagyis „mindössze” háromszor annyira kizsákmányolt ma, mint nyolcvan évvel ezelőtt volt. Mivel mindez egy önmagát gyorsító folyamat, így az évszázad végére tízmillió munkás mindent előállít majd tízmilliárd ember számára. A legkényesebb kérdés azonban az, hogy akkor mi szükség van tízmilliárd emberre.

Ami most történik, azzal az uralkodó népesedési elmélet már nem tud mit kezdeni, hiszen maga is a globális hatalmi rend magyarázó ideológiája csupán. Mindkét póluson – egyfelől a Nyugat dúsgazdag és rendezett központjaiban, másfelől a nyomorúságban élő és káoszba süllyedő perifériákon – ugyanolyan „megmagyarázhatatlan” folyamatok zajlanak. A nyugati központok lényegében gyorsuló ütemben számolják fel saját magukat, termékenységi rátáik olyan katasztrofális szintre csökkentek, amelyről már bizonyosan nincs visszatérés.

Még megdöbbentőbb és megmagyarázhatatlanabb az, ami a legnyomorúságosabb periférián, főként Afrikában zajlik. Thomas Malthus tiszteletes híres-hírhedt, 1798-ban publikált, a népesedésről szóló esszéjében írta, hogy az ember „zoológiai kategória”, tehát ugyanúgy, mint bármely más élőlény, akkor hajlamos a túlszaporodásra, ha javulnak az életviszonyai. A népesség exponenciális növekedése ilyenkor egy idő után egyszerűen beleütközik a termőföld eltartó képességének legfeljebb lineárisan növelhető kapacitásába. Ezt követően egy brutális visszaszabályozási folyamat indul el – írta Malthus –, az éhínség, a járványok és a háborúk radikálisan csökkentik a népességet, és aztán kezdődik az egész elölről.

Most azonban egy teljesen abszurd folyamat játszódik le, amelyben nem az életviszonyok javulása, hanem épp ellenkezőleg, brutális romlása vált ki robbanásszerű népességnövekedést, és az ennek nyomán fellépő permanens, most már évtizedek óta tartó éhínség, járvány, háború nemhogy csökkentené a termékenységi rátát, hanem növeli. Ennek nyomán Afrikában egy, a demográfia történetében eddig teljesen ismeretlen rákos burjánzásra emlékeztető, öngerjesztő népesedési örvénylés kezdődött el, és ez készül elönteni az egész világot, értelemszerűen elsősorban a hozzá térben legközelebb eső nyugati központot, Európát. Mindez egyre inkább kirajzolja a létünket irányító pusztító világerő végső céljait. A totális káoszt, és ennek nyomán olyan permanens globális polgárháborút, ami egyetlen évszázad alatt valóban egymilliárd alá csökkentheti a Föld lélekszámát. Mindez a 21. században sok milliárdos többlethalálozást, elképzelhetetlen borzalmak egész sorát jelenti majd. És persze nyitva hagyja azt – az emberiség jövője szempontjából legdöntőbb – kérdést, hogy vajon aki ezt a népességcsökkentő programot elindítja, az szépen, békés úton képes lesz-e majd megállítani is.

Ezt aligha hihetjük komolyan. Most tehát a szó szoros értelmében az emberiség léte függ attól, hogy lesz-e elég erő ennek az öngyilkos stratégiának a megállításához. „Mindössze” ennyi most a tét.

Bogár László

forrás:  www.magyarhirlap.hu