Merkel asszony immár nem is leplezi, hogy az európai elhatározások Berlinben születnek, beleértve a görög válság meghosszabbítását, némely kormányfők elmozdítását és újak kinevezését, a média leplezetlen befolyásolását és főképp a migráció félrekezelését, illetve ostobábbnál ostobább ötletek felvetését…
Az egykori athéni árva, Iréne 1014 évvel ezelőtt a Bizánci Birodalom császárnője, régense, majd társuralkodója volt. A képrombolás megakadályozásáért az ortodox egyházak szentként tisztelik. Az akkori püspökök egy része ugyanis az ikonok imádatát eretnekséggé nyilvánította.
Ezek után 787-ben a niceai zsinat a szerzeteseknek adott igazat: a képrombolást elvetette, ezzel helyreállította a keleti katolicizmus egységét. Iréne összehívta a birodalom püspökeit és helytartóit, hogy akaratát érvényre juttassa, végül úgy beleszeretett a hatalomba, hogy a fiának sem volt hajlandó átadni. Népszerűségével addig élt vissza, míg egy palotaforradalommal megbuktatták, majd száműzték Leszbosz szigetére, ahol haláláig szövés-fonásból élt. Bizánc még csaknem ötszáz éven át vergődött, végül épp az emberábrázolást tiltó muszlim törökök söpörték el.
Félő, hogy a pár évtizede létező Európai Uniónak a túlélésre nemhogy ötszáz, de öt éve sincs. A kontinens koronázatlan császárnője, Angela Merkel sebtében összerántja helytartóit: Donald Tuskot, Francois Hollande-t és Matteo Renzit – utóbbi kettő kormányfői széke erősen inog –, csakhogy azután, hogy Nagy-Britannia határozott arról: távozik az EU-ból.
Frau Merkel találkozik a „mag-Európa”, vagyis Németország, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg külügyminisztereivel, mintha a csevegés bármit is változtatna a britek kilépésén, illetve annak következményein. Tűzoltásról van szó, mint a kontinenst megrázó többi válság esetében, holott még az előzőeken sem sikerült túljutni. Arról nem beszélve, hogy a gyümölcsnek nemcsak magja, hanem húsa és héja is van. Márpedig a legtöbb fajtát nem a magja miatt esszük.
Iréne császárnő népszerűségét többek közt gazdaságpolitikájának köszönhette, például annak, hogy csökkentette az export-import vámokat. Ugyanakkor sokan azért gyűlölték, mert a gyengülő, de még életképes Bizánc a muszlim betöréseket súlyos sarc fizetésével próbálta megakadályozni.
A párhuzam kézenfekvő: a migráció, más szóval az arab, az oszmán-török és más népek vándorlása a segélyek és kérészéletű alkuk ellenére egészen a végkifejletig tartott. Egyszerre ígéretes és vészjósló kezdetek után sorra elbuktak a bizáncit követő birodalmak is, méghozzá gyorsuló ütemben.
A mongoloké Dzsingisz kán, a frankoké Nagy Károly császár halála után darabjaira hullott, a névleges Német-római a Habsburg-befolyás zsugorodásakor megszűnt, Vilmos császár II. birodalma az első világháború végéig tartott, Adolf Hitler ezer évre tervezett III. birodalma, a „Reich” mindössze tizenkét évig létezett.
A brit, a holland, és a francia gyarmatbirodalmak a második világháborút két évtizednél kevesebbel élték túl, míg a Szovjetunió 81 év után szétesett. Még a gazdaságilag és kulturálisan felettébb sikeres Osztrák–Magyar Monarchia is csak 51 évet bírt ki. Ferenc József császár és király népei a kézzelfogható előnyök ellenére az önálló nemzetállami lét mellett határoztak.
Az EU-ból kilépő Nagy-Britanniát hasonló meggondolások vezérelték, bár a távozásra nem egy vesztes háborút követően kerül sor. A szigetországban a népszavazás inkább egy politikai belharcra tett pontot, aminek még koránt sincs vége. Hiába a gazdasági észszerűség, a közös európai érdek a világpiacon és magában Angliában, a brüsszeli–strasbourgi arroganciából és tehetetlenségből az angol és walesi polgárok (csekély) többségének elege lett. Feltehetően abból is, hogy a földrészt a mindinkább birodalomként viselkedő Németország irányítsa.
Merkel asszony immár nem is leplezi, hogy az európai elhatározások Berlinben születnek, beleértve a görög válság meghosszabbítását, némely kormányfők elmozdítását és újak kinevezését, a média leplezetlen befolyásolását és főképp a migráció félrekezelését, illetve ostobábbnál ostobább ötletek felvetését.
A császári rendszer az ókorban és a középkorban egy ideig bevált, de legkésőbb Napóleon, majd Vilmos császár és Ferenc József óta túlhaladott. Akkor is, ha a médiaértelmiségiek egy része, valamint a balliberális, zöld, kommunista, anarchista és kereszténydemokratára festegetett politikusok az egyre tartalmatlanabb „progresszióra” hivatkozva ezt erőszakolják.
Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter a népszuverenitás megtestesülését, a népszavazást nyíltan kifogásolja. Joachim Gauck német államfő a választókat és az „elitet” szembeállítva utóbbiak mellett foglal állást. Umberto Eco világhírű, nem mellesleg baloldali olasz író jó húsz éve megjelent Új középkor című esszékötetében egyfajta rendi társadalom létrejöttétől óv, illetve annak születését számos példával támasztja alá.
A helyzet azóta sokat romlott. Az eredetileg gazdasági és kulturális együttműködés céljából építgetett Európai Unió egy-, legfeljebb két-három központú szervezetté vált, annak vérlázító pökhendiségével együtt. Ráadásul a harmadik pillér épp most rogyasztotta össze saját magát.
Az EU legnemesebb és legészszerűbb célját, a szubszidiaritást, vagyis a döntéseknek a polgárokhoz legközelebb vitelét a bürokratikus központosítás és az erősen túlduzzasztott brüsszeli–strasbourgi kamarilla váltotta fel. Földrészünket átlátható döntések helyett háttéralkuk és kisszerű politikai érdekek motiválják. Mindezekből elvész az ember és a többségi demokrácia, amelyekre már a „haladók” is egyre kevésbé hivatkoznak.
Jellemző a brit bennmaradni szándékozók törekvése.
A vesztesek újabb népszavazást követelnek, úgy, hogy annak eredményessége a jócskán megnövelt részvételtől és százalékos döntéstől függjön. Egyesek még Londont is elszakítanák Angliától. A brit fővárosban idősek–ifjak, vidék–London ellentétről fecsegnek, miközben tudvalévő: a fiatal szavazók jó része bevándorlógyökerű vagy idegenben született, nemrég állampolgárságot nyert migráns.
Ehhez képest ha egy angol tizenöt éve külföldön él, nem szavazhat. A maradni szándékozók követelése kifejezetten mulatságos Nagy-Britanniában, ahol sok száz éve a győztes mindent visz elve érvényesül, vagyis a kormányalakításhoz a szavazók ötven százaléka plusz egy fő bőven elég.
Nincs új a nap alatt. A történelem időnként ijesztően ismétli magát. Hiába a jólét és a fejlődés perspektívája, az embereknek egyszer csak elegük lesz abból, hogy a döntéseket a fejük felett hozzák olykor láthatatlan, máskor nagyon is látható hazugok és tehetségtelenek. Az első világháború egy virágzó, békés korszaknak vetett véget, jött a második, majd a hidegháború végén az államszocialista rendszerek összeomlása és a kelet-közép-európai össznépi csalódás. Sokáig tartott, amíg a Montánunióból, majd a Közös Piacból Európai Unió lett, végül 28 tagúra bővült.
A jócskán kivételező brit EU-tagságnak 43 év után vége. Norvégia kétszer is elutasította a belépést, ugyanúgy Izland és Svájc, miközben bőven vannak befelé igyekvők is, köztük a többször elutasított Törökország. A franciák és a hollandok több mint egyharmada már most kilépne. Skócia, Észak-Írország, Katalónia és Baszkföld válni akar.
Az európai história, mint rendesen, most is forrong. Nagy kérdés, hogy a népakarat véget vet-e a „császári” uniónak és a döntések folyamatos központosításának, vagy minden marad a régiben. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nemzetek az észszerű együttműködés mellett az önállóságot akarják. Ősrégi tapasztalatunk: a történelmi fejlődést visszarendeződései ellenére sem lehet megtakarítani, erőszakosan sürgetni pedig kiváltképp nem.
Az EU egyik atyja, Jean Monnet azt mondta: „Minden válság egy újabb lehetőség.” Úgy legyen.
Wodianer-Nemessuri Zoltán http://magyaridok.hu/velemeny/a-csaszarno-es-helytartoi-786568/