Az iraki kurdok fegyveresei, a pesmergák és a szíriai kurdok küzdenek az Iszlám Állam ellen.
A kurd népről és küzdelmeiről az emberek túlnyomó többsége éveken át legfeljebb csak annyit tudott, hogy harcban áll a törökkel egy saját államért, a vezetőjük pedig börtönben ül… 

Az elmúlt időszakban azonban egészen más miatt kerültek a figyelem középpontjába. Az iraki kurdok fegyveresei, a pesmergák és a szíriai kurdok küzdenek az Iszlám Állam ellen. A világ hősként ünnepelte őket, és a segítségükre sietett, változó mértékben.

 Kurd mártírokról beszéltünk akkor is, amikor – valószínűleg – az Iszlám Állam felrobbantott harminc fiatalt, akik a szír–török határon fekvő Surucban éppen arról tanácskoztak, hogyan fognak segédkezni a közeli Kobane újjáépítésében. A Kurd Munkáspárt, vagyis a PKK milicistái válaszul ezután megöltek több rendőrt, akiket azzal vádoltak, hogy együttműködtek az Iszlám Állammal. Ezzel egyébként – nem is csak mellesleg – elég sokan megvádolták már a török államot is.

 Válaszul Recep Tayyip Erdogan elnök úgy tűnt, végre ténylegesen felveszi a harcot az Iszlám Állammal. Légi csapásokat hirdetett, de nem csak a dzsihadisták, hanem a PKK ellen is. Erdogan kemény lépéseket rendelt el a dzsihadistákkal szemben, akikből pont azért volt olyan sok az országában, mert eddig szemet hunyt a jelenlétük felett. A török elnök, korábban kormányfő, a szíriai konfliktus kezdete óta taktikusan áll hozzá a Bassár el-Aszad szíriai elnök ellen harcoló, az elállatiasodás és szélsőségesség különböző fokain álló úgynevezett ellenzéki milíciákhoz. Dacára annak, hogy a mostani vádakkal kapcsolatban is bizonygatta a török állam, hogy márpedig egy csomó szélsőségest kiutasított, vagy nem engedett át a határain, tény marad, hogy évek óta gyakorlatilag szabad az átjárás a török-szír határon a közel-keleti, afrikai és európai országokból jövő harcosok számára.

 Törökország határain ráadásul nem csak a harcosok jártak át, hanem zavartalanul folyt az olaj– és műkincsbiznisz is.

 Az Iszlám Állam Erdogan két ellenségével is felvette a harcot: Aszaddal és a kurdokkal. „A terrorizmus nem egy nyerő kártya, amit a megfelelő pillanatban kijátszol, és amikor nem kell, visszateszed a zsebedbe. A terrorizmus olyan, mint egy skorpió, ami bármikor, a legváratlanabb pillanatban is megmarhat” – ezt Bassár el-Aszad mondta két éve, nem lett volna rossz, ha valaki hallgat is rá, mondjuk, talán pont a szomszédja. Az Iszlám Állam a török elnök fejére nőtt, és borzalmas következményei lehetnek annak, ha meginog a stabil török erődítmény.

 Erdogan ugyanakkor ebben a helyzetben is igyekszik előnyt kovácsolni a helyzetből. Sokan vádolták azzal, hogy nem segít az Iszlám Állam ellen harcoló kurdoknak, és most is eléggé egyedül van azzal a nézetével, hogy az Iszlám Állam az tulajdonképpen pont ugyanolyan terrorszervezet, mint a Kurd Munkáspárt. Utóbbi ugyan valóban „feketelistás” Washingtonban és Brüsszelben is, de mégis nehéz lenyelni az egyenlőségjelet egy, a kurd államért harcoló marxista milícia és egy felfoghatatlanul brutális, szinte példátlan kegyetlenséggel és cinizmussal mészárló terrorszervezet között. Sok hasonlóság van egyébként ebben a kérdésben Erdogan elnök és Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő között, aki a palesztin Hamász és az Iszlám Állam összemosásával kampányolt.

 A Nyugat, egyelőre úgy látszik, belenyugodott abba, hogy Erdogan segítségének az Iszlám Állam ellen az az ára, hogy közben lebombázza a „rossz kurdokat”, hiszen a „jó kurdok” nem esnek áldozatul. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a szíriai, törökországi és iraki kurdok nem egymás ellenségei, kapcsolataik szorosak, és nem merő paranoia az aggodalom, hogy ha a török hadsereg bombázza a PKK iraki állásait, akkor abból „jut” a pesmergáknak is.

 Az idei parlamenti választások csalódást okoztak Erdogannak, aki azért váltott át az elnökségre, hogy a következő választás után elnöki köztársasággá alakítsa országát, ő meg kapjon egy sor új jogkört. Az Igazság és Fejlődés Pártja, az AKP azonban elvesztette abszolút többségét, és sokáig különösebben senki sem akart koalícióra lépni vele. Két politikai erő is elvett tőle szavazatokat, különböző okok miatt.

 A társadalom egyötödét kitevő kurdok többsége pont azért választotta Selahattin Demirtas Népi Demokratikus Pártját, mert Törökország nem segített az Iszlám Állam által ostromlott Kobanén. Demirtas baloldali pártja egy „lájtos” PKK-nak is tekinthető sokak szerint, nem véletlen, hogy az AKP folyamatosan azzal vádolja, hogy terroristákkal áll kapcsolatban. Az Igazság és Fejlődés Pártjától jobbra álló Nemzeti Cselekvés Pártjának pedig éppen hogy a kurd békefolyamat és a két éve megkötött tűzszünet fáj. Hogy Erdogan milyen stratégiát követ pontosan, népi egységet akar-e, vagy előre hozott választásokat (reményei szerint meggyengülő kurdokkal), azt innen megmondani talán elhamarkodott lenne, szóval térjünk vissza inkább a saját felelősségünkre.

 Az, hogy Erdogan kurdokat bombáz az Iszlám Állam által fenyegetett területeken, csak akkor védhető, ha elfogadjuk, hogy a Kurd Munkáspárt egy szinten van a gyerekeket keresztre feszítő hordával. Anélkül, hogy tisztára akarnánk mostani a PKK-t, nem szabad elfelejteni, hogy más kurd csoporthoz hasonlóan, az iszlamisták ellen harcol. Nem világos: a NATO jóváhagyta, vagy csak tudomásul vette a PKK bombázását. Törökország tagadja, hogy bombázta volna a szíriai kurdokat is, ők azonban mást mondanak.

 Az Iszlám Állam tömegeket mészárol le döbbenetes kegyetlenséggel, a középkorba küld vissza egész régiókat, öldöklése elől milliók menekülnek Európába, alattomos propagandája, kívülről beszivárgó és helyben beszippantott hívei óriási terrorfenyegetettséget jelentenek az Európai Unió számára (ahova egyébként Ankara is törekszik bejutni). Elfogadhatatlan az a hozzáállás, hogy a NATO egyik legnagyobb hadseregével rendelkező országa csak akkor hajlandó érdemben felvenni a harcot ezzel a hordával a szomszédjában, ha „cserébe” leöldösheti a saját belső „ellenségeit” is. A pesmergákkal pózoló nyugati politikusok elmaradoznak. A Nyugat magára hagyta a kurdokat.

 Őry Mariann

 forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/31861/A_Nyugat_arulasa#sthash.mIgf72sh.dpuf

 Néhány reakció az FB-ről:

 1. Sajna, Erdogan ezzel megsemmisített minden - a béke felé vezető utat: A kurdok nem felejtenek, vannak pár milliónyian. Itt volt a jó alkalom, még országot is kaphattak volna, ha a Nyugat ezt komolyan gondolta volna (mert a kurdok több ország területén élnek). Egyidejűleg pedig megnőtt a világháború veszélye is! Qui prodest?

 2. A kurdok naívul azt hitték, hogy a harcukkal kivívhatják saját államuk visszaállítását. Hát nem. Ágyútölteléknek használják őket.

3. Magyarország (Szlovákia - a szerk.) – NATO tag. Vajon mi is egyetértettünk az ilyesfajta NATO „segítségnyújtásnak”? Lehet, hogy bizonyos érdekköröknek „szüksége van” az IÁ-ra… hogy akadályozza az iráni olaj nyugatra jutását… és lekösse az önállóságukért küzdő kurdok erejét?
Még néhány ilyen „ügyes beavatkozás”… és kurd menekültekre is számíthatunk.

 4.Nem kellene szövetségesnek lenni azokkal, akik a háttérben ilyet csinálnak! Nem beszélve arról, hogy ennek hangot is kellene adni! Amíg hazudozás, ködösítés van, addig nem lesz előbbre lépés semmiben! 

A mai Kurdisztan, ahol Kurdok élnek: