Amíg őrizzük és vállaljuk Szent István szellemi és politikai hagyatékát, van esély s remény, hogy még sokáig tart számunkra a kegyelmi idő...

„Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd… Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné” – írta anno Krúdy Gyula. Ennek szellemében Antall József 1993. augusztus 20-án a budai Várban, Szent István szobránál elmondott beszédében azon óhaját fejezte ki, hogy legyen augusztus 20-a „egyetemes magyar nemzeti búcsú”, ahova minden magyar összejön a világ minden tájáról. A demokratikus rendszerváltoztatás miniszterelnöke úgy vélte, Szent István művének lényege: az önállóság, a nemzeti függetlenség mindenek előtt való, s ennek előfeltétele a szilárd államhatalom, amely egyben a szabadság és a rend garanciája.

A honfoglaló Árpád fejedelem dédunokájának, Gézának és fiának, Istvánnak három történelmi feladatot kellett megoldania: a kereszténység és a pogányság, az új rend és az ősi szabadság, a nyugati (európai) és a keleti (ázsiai) értékek és életformák között feszülő ellentétet harmóniában összebékíteni. Az ifjú István kegyelmi pillanatban lépett apja örökébe, s ő élni akart és tudott a kedvező lehetőséggel. Az első ezredforduló körüli néhány évben ugyanis a Nyugat két legfontosabb, legbefolyásosabb személye a német-római császár és a római pápa volt. Az alig tizenhat éves – félig német (szász), félig bizánci (görög) származású – III. Ottót 996-ban koronázták császárrá Rómában, abban az évben, amikor unokahúgát, Gizella bajor hercegnőt István feleségül vette. A fiatal német uralkodó Rómába költözött, mert renoválni akarta a 476-ban megszűnt (Nyugat-) Római Birodalmat, de nem antik pogány, hanem univerzális keresztény szellemben és formában. Ebben fő szövetségese korábbi nevelője és tanácsadója, II. Szilveszter (az első francia pápa) volt, akit a császár akaratából választottak katolikus egyházfőnek 999 tavaszán. Az „apostolok szolgája” címet is felvevő császár és a tudós pápa együtt irányították a kelet-európai népek keresztény hitre térítését, s ebben a történelmi pillanatban, az 1000. esztendőben jelent meg Rómában a magyar fejedelem követe, hogy koronát kérjen s ezzel felvehesse a keresztény király (rex) méltóságát. A pápa a császár jóváhagyásával elküldte a koronát, amellyel karácsonykor – éppen az új évezred kezdetén! – Esztergomban Isten kegyelméből való királlyá koronázták Istvánt.

Nemcsak a szimbolikus dátum miatt beszélhetünk kegyelmi pillanatról, hanem azért is, mert a magyar fejedelem minden politikai függés nélkül kapta meg a szuverén államiságot jelentő királyságot – szemben például a cseh és a lengyel hercegekkel, akik hosszú időre a német császárok vazallusaivá váltak. A kegyelmi pillanat gyorsan elmúlt, mivel az ifjú császár 1002 elején váratlanul meghalt, egy év múlva pedig Szilveszter pápa is, és szertefoszlott az univerzális keresztény birodalom álma. István király azonban hosszú uralkodása alatt megőrizte Magyarország önállóságát és függetlenségét, ami a keletről érkező népvándorlási hullámok s a terjeszkedő német-római és bizánci birodalom által veszélyeztetett közép-európai térségben egyedül neki sikerült.

Mi, mai magyarok „egy ezredévi szenvedés” után is azért maradhattunk meg, mert első szent királyunk tiszta hittel és erős kézzel egyesítette a magyar népet, megvédte az országot minden ellenségtől, és egyenrangú, független tagként beillesztette az európai népek nagy családjába. Amíg őrizzük és vállaljuk Szent István szellemi és politikai hagyatékát, van esély s remény, hogy még sokáig tart számunkra a kegyelmi idő.

Faggyas Sándor
http://magyarhirlap.hu/cikk/95767/Kegyelmi_pillanat