Felvidéken ostromállapot van. Nem klasszikus, közép-kori ostrom, ahol egyértelmű, ki a várvédő és ki az ostromló. Itt kérem, mindenki lő mindenkire. Engedtessék meg nekem, hogy ne az elrongyolódott egyenruhák szerint határozzam meg a harcolókat, hanem magyar református lelkipásztorként: a felvidéki magyarok egymás ellen - önmagukkal harcolnak…

Hogy ki lőtt először? Hát a másik. Ki a hibás, a felelős, a nemzetáruló, a nemzetét eláruló, a népét eladó? Hát a másik.
Felelős nincs, de béke sincs, csak fokozódó feszültség, paprikás harci hangulat van, és áldozatok vannak. Mert itt kérem mindenki áldozat.

Vannak önjelölt - megélhetési áldozatok: panasz-mantrás lárma-sztárok, megnemértett, félreállított zsenik, akik legszívesebben a névjegykártyájukra is odabiggyesztenék az áldozati titulust, és ha egy mikrofont látnak maguk előtt, akkor azonnal könnybe lábad a szemük, sírós lesz a hangjuk.

Vannak kijelölt áldozatok: Jónások, akiket azzal a szent meggyőződéssel rugdosnak, köpködnek, árulóznak, hogy ha egyszer ezeknek végük, akkor béke lesz.

Vannak csendes - naiv áldozatok: akiket lelkifurdalás nélkül lehet hitegetni, győzögetni, félrevezetni, gulyással és kolbásszal etetni.

Vannak hangos áldozatok: akiknek nem jutott se uzsoragaras, se pályázati támogatás, se rivaldafény.

A lelkigondozói valóság az, hogy tényleg áldozatok vagyunk: a piaci kofától, a pláza tulajdonosig, a polgármestertől a hajléktalanig, a parlamenti képviselőtől a választóig. A felvidéki magyar valóság pedig nem más, mint hogy tömött sorokban, egymást taszigálva állunk sorban a késért, mert egyszerű böllér-törvényszerűség, hogy az áldozatokat végül mind feláldozzák.

Gyóni (Áchim) Gézát méltatlanul kevesen ismerik. Első Világháborús költőnk, hősünk. (Édesapja békéscsabai szlovák származású evangélikus lelkész. Przemyśl (Lengyelország) erődjének ostromakor került orosz hadifogságba. Százezer hadifogollyal együtt Szibériába hurcolták. Ott halt meg 1917. június 25-én, napra pontosan a 33.születésnapján.)

Tisztelettel kérem, a Kedves Olvasót, hogy összpontosítva olvassa alábbi versét:

Csak egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
 A pártoskodókat, a vitézkedőket.
 Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
 Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet! –
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Gyóni Géza: Csak egy éjszakára - Przemyśl, november.)

Ostromállapot, de nem távcsőből, a ravasz mögül, hanem a lassan beomló légópincéből, ahol már nem a harci tűz forralja a vért, hanem a puszta életben maradás kilátástalan kínjai. Hogy mennyire itt tartunk, ahhoz nem kell különösebb verselemzői vagy szociológiai műveltség, elég elismételni a versszakok kezdő sorait:
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vitézkedőket. / Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, / Az uzsoragarast fogukhoz verőket. / A hitetleneket s az üzérkedőket. / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

De ki küldje el őket? Kinek van ma ahhoz hatalma, ereje, kedve, pénze, hogy akár egy éjszakára elküldje őket ...? Mondjuk nyaralni, szabadságra - de sokkal inkább a Karthauzi rend valamelyik kolostorába, hogy elsajátítsák a rend statútumai közül a legfontosabbat: „Fáradozásunk és hivatásunk elsősorban az, hogy a hallgatásban és a magányban találjuk meg Istent.” (Kartauzi Statútumok 12,1)

A magam részéről hálás lennék akár egy éjszakányi országos áramszünetért, net-kimaradásért, hogy reggelre virradva ne a háborús hírekkel teljen meg a hírfolyam, hanem azzal, hogy az öngyilkosságra készülő felvidéki magyarok fölött ismét kisütött a nap. És az egymásra acsargó maradékunkat hergelő vezérek spanjaikkal együtt nem csináltak mást, csak tétlenül gyönyörködtek a csillagos égben. Esetleg ittak egy pohár bort, vagy vérmérséklet szerint nótáztak, énekeltek. Csak egy éjszakára.

Mert értsétek meg: ELÉG VOLT. Kimerültünk, elfáradtunk a hajszolásban, a lázításban - a szűnni nem akaró ostromban. Már nem bújhatunk az iskolák falai közé sem - sem mi, sem a gyerekeink -, mert az iskoláinkat szétvertétek; nem nyújt menedéket a kultúrház, mert a kampány-lőporbűz elviselhetetlenné tette a légkörét; nem pihenhetünk a temetőkben sem - sem az élők, sem a halottak -, mert fejfákra és emléktáblákra mutogatva, történelmi hivatkozásokkal uszíttatunk.

ELÉG VOLT:

- a hergeldék - pártoskodó harc-érdekeket szolgáló sajtóműhelyek - személyes ellentétek és pártérdekek fűtötte szűnni nem akaró dobveréséből. - a felvidéki magyarokat állandóan szembeállító vádak és számonkérések hadüzeneteiből; - a maró gúnyt fröcskölő megjegyzésekből; - a komment-huszár és népszerűség-vadász toborzásból; - a felvidéki magyarságot méricskélő nemzeti színbe öltöztetett cinizmusból; - a nyilvános felületeken nemzeti érdekekre apelláló, de a valóságban a felvidéki magyar közösségeket kizsigerelő üzérkedésből; - a simulékonyságba bugyolált, ígéretekkel fecskendezett altatásból.

Elég volt. Én a felvidéki magyar gyülekezeti közösségeket az utolsó menedékként tartom számon. Akárhogy figyelem, vizsgálom, kutatom, ma nincs más menedékünk. (Talán nem is volt soha.) A magyar gyülekezeti közösségekben még béke van magyar és magyar között, és addig béke is lesz, amíg a templomot-gyülekezetet képesek vagyunk megvédeni, ha már az iskolát nem sikerült. Itt nem ember az emberrel áll szemben, hanem ember a Krisztussal, Aki a vérszagra gyűlt acsargóknak ma is azt üzeni: "Az vesse rá az első követ,..."

A zsidóknak kihullott a kezéből a fegyver. Igaz, nem békéltek meg, de nem is harcoltak tovább - talán egy éjszakán át gondolkodtak azon, hogy miért védi Jézus a bűnöst, az áldozatot, akit az emberek halálra ítéltek. Templomba, Drága felvidéki Barátaim! Istentiszteletre, misére, térdre, sírva, imára - amíg van hol letenni a fegyvert! Amíg még vannak magyar keresztyén közösségek a Felvidéken, ahol a himnuszunk nem ürügy - a siránkozásra és a gőgre -, hanem imádság.

És akkor talán egy éjszakára nyugalmunk lesz.

 György András, Somorja református lelkipásztora.