A gondolkodás sajátja a szemlélődő alámerülés, a multitasking széles, de lapos figyelme a hanyatlás, az új vadállati állapot...
Byung-Chul Han eredeti végzettsége szerint kohász, majd Németországban filozófiát, német irodalmat és katolikus teológiát tanult, 2012 óta a Berlini Művészeti Egyetemen filozófiát és kulturális tanulmányokat ad elő. Tizenhat könyv szerzője, legújabb műve pedig, A kiégés társadalma, olyan világjelenségeket elemez, amik között elsőre nem is gyanítanánk összefüggést.
A mai társadalom állapotát, sőt a mai társadalmi jelenségek patologikus, pszichológiai zavarait ábrázolja. Az általánossá váló társadalmi depressziót, amit a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarok (ADHD), a borderline személyiségzavarát és a kiégési szindrómákat (burnout) elemzi. Ezek a társadalmi tünetek szerinte már nem pusztán „fertőzések”, hanem „infarkciók”.
A negatív, elutasító reakciók helyett szerinte a pozitivitás, az el- és befogadás mértéktelenné válása a jellemző, ami az emberi távlatoknak egyetemessé váló károkat okoz.
A nyugati világban egyre inkább meghatározóvá váló neoliberalizmust Han a kapitalizmus egy olyan mutációjának tekinti, amely elsősorban már nem is az ember testére koncentrál, hanem a tudatra, vagyis mára már a lélek lett a produktív termelőerő. Általa az úr és a szolga azonossá vált. Han értelmezésében a hatalmi erőszak pedig a testi betegségeink tüneteiben fogható fel. „Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb.” idézi Han Franz Kafka Prométheuszra utaló paraboláját, és értelmezi a modern társadalmi párbeszédben. illetve ennek a hiányában rejlő, hagyományainkkal szakító globalizálódó viszonyainkra. Az önkizsákmányolásban az egyén önként hajszolja magát a teljes kiégésig – a tőke pedig szabadon áramlik, a társadalom létének és távlatainak további lehetőségeit kénye-kedvére határozza meg. A xenofóbia elterjedése valóban betegesen felfokozott immunválasz, amely saját fejlődésünket és lehetséges jövőnket károsítja.
Az immunológiai paradigma nem fér össze a globalizációs folyamatokkal. Az immunreakciót kiváltó „Másságok” általánossá váló mozgalma a társadalmi határok és hagyományok felszámolásához vezet. Ehrenberg értelmezésében a depresszió ott bukkan fel, ahol a fegyelmező társadalom parancsai és tiltásai egyéni felelősségvállalássá és javaslattétellé szelídülnek. „A saját jogon szuverén ember, akinek eljövetelét Nietzsche megjósolta, kezdett tömeges valósággá válni. Mivel senki sem állt fölötte, aki megmondhatta volna neki, mivé kell lennie.” Kettős jelenség szemtanúi lehetünk: fokozódó, ugyanakkor elvontnak maradó egységesedés (globalizáció) és egy szintén fokozódó, de kifejezetten érzékelhető individualizáció jegyében élünk.
Paradigmaváltás történik tehát a társadalomvizsgálatban. Napjainkban valóban „posztmarxista” érában élünk? A neoliberális kormányzati rendszerekben a kizsákmányolás többé már nem az elidegenedés vagy önmagunk valóságának elvesztése formájában valósul meg, hanem a szabadság és a látszólagos önmegvalósítás meghirdetett keretében. A filozófiai érvelés eszközei is változnak, ma már csoportlélektan, szociológia, lélekgyógyászat és más társtudományok híján aligha lehetne korunkról diagnózisokat felállítani. Han ezért idézi (a filozófiai szövegekben látszólag szokatlanul) és gyűjti csokorba Nietzsche, Kant, Adorno, Baudrillard, Arisztotelész, Freud, Agamben, Freud, Ehrenberg és mások véleményeit, majd társadalomelemző tömör esszéjében egyre inkább a lélekgyógyászat szakkifejezéseit (is) alkalmazza. A neoliberalizmus diktatúrájában szélesen alkalmazott személytelen (virtuális) párbeszéd megváltozott eszközei valóban beteges (sőt az önpusztítás felé törő) globális új jövőt rajzolnak elénk. A depresszió annak a társadalomnak a betegsége, amely a túltengő pozitivitástól szenved. Az önmaga ellen háborút viselő emberiséget tükrözi vissza.
A modern ember passzív módon ki van szolgáltatva az anonim életmenetnek. A vallások, melyek korábban a tanatológiához fordultak, hogy megszüntessék a haláltól való félelmet és az állandóság érzetét keltsék, maradék igyekezetükben kiszolgáltatottá váltak.
Hová lettek, mivé váltak az ünnepeink? A gondolkodás sajátja a szemlélődő alámerülés, a multitasking széles, de lapos figyelme a hanyatlás, az új vadállati állapot. Handke a mély fáradtságot egy gyógyító, sőt fiatalító módszer szintjére emeli. A fáradt pihenés visszahozza a világba a csodálkozást: „A fáradt Odüsszeusz elnyerte Nauszikaa szerelmét. A fáradtság megfiatalít, olyan fiatallá tehet, amilyen talán sohasem voltál. (...) A fáradtság nyugalmában minden csodálatos lesz.” Az ünnep több mint pihenés, esemény, felszentelt hely és idő, ahol és amikor együtt vagyunk az istenekkel, hogy magunk is istenivé lehessünk.
Ezt üzeni nekünk Han, a messziről jött ember, a kohászból lett filozófus. Mivel messziről érkezett, egy számára egészen más világba toppant, tekintete azonban tiszta maradt. és hipotézise tárgyilagos. Érdemes végig gondolnunk gondolatait. Röviden fogalmaz, kerüli a német filozófiai stílus hagyományos (olykor fárasztóan unalmas) terjengősségét, és viszonylag vékony köteteiben súlyos jelenségeket tár olvasói elé.
Gágyor Péter forrás: https://mandiner.hu/cikk/20200225_a_zavarodott_jovo_tarsadalma
(Szerk.): Így, választások után különösen, tanulságos olvasmány.