Az, hogy a magyar nemzet megmaradt, 1848–49 hősi halottainak és életben maradó hőseinek, valamint Petőfinek és Aranynak egyaránt köszönhető… 

„Ma száz éve szavalt Petőfi. Igaza volt?... Nem inkább Aranynak, Tompának volt igaza? Ők tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt ebben a perben” – írta Naplójába Márai Sándor 1948 márciusában. Hogy mit cselekedett a „szent világszabadság” lánglelkű költője 1848. március 15-én, az óráról órára, sőt szinte percről percre közismert, és arany betűkkel van beírva nemzeti legendáriumunk nagykönyvébe. Március 15. első évfordulóját Kolozsváron ünnepelte a Bem tábornok táborából Debrecenbe tartó Petőfi, aki szerint „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.” Minden magyar iskolában és településen – határon innen és túl – minden évben felelevenítik a ragyogó csillagórák történéseit a Pilvax kávéháztól az egyetemen, Landerer nyomdáján (ahol a sajtószabadság megszületett), a Nemzeti Múzeum lépcsőin és a pesti városházán (amely elfogadta a fiatal demokraták által 12 pontban megfogalmazott nemzeti kívánatokat) át a budavári helytartótanácsig (mely „sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett”), és a Nemzeti Színházban tartott ünnepi előadásig.

De mit csinált azon a kora tavaszi szerdai napon Pesttől távol, csöndes alföldi szülővárosában a nagyszalontai aljegyző? Minden bizonnyal aznap is gondosan, pontosan, szépen végezte szokásos, szerteágazó hivatali munkáját, tán írt egy-két marhalevelet, lópasszust is, majd este az „áldás-békességes” családi körben csiszolgatta, véglegesítette a Toldi estéje utolsó versszakait. Humoros, melankolikus eposzát öt nappal később fejezte be, s a kéziratot elküldte Petőfinek – neki, legjobb barátjának ajánlotta. Aki éppoly sietősen és lelkesen olvasta el, mint egy évvel korábban az első Toldit, s levelében így buzdította Aranyt: „Legelőször is kapj bele ismét »Toldi«-ba; ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen. Olvaszd egy nagyszerű egésszé. Hurcold keresztül a magán és nyilvános élet minden viszonyain. Ha így bevégzed Toldit, Homér és Ossian szerencséjének fogja tartani, ha kezet fogsz velök.” Arany bele is fogott a Toldi szerelme írásába, de mint tudjuk, csak harmincegy évvel később, „fehérülő hajjal” fejezte be. Egyébiránt Petőfi e levelében arról tájékoztatta, hogy Landerer néplapot fog kiadni, és a tervkészítő választmány tagjaként Aranyt javasolta szerkesztőnek.

Nem különös, hogy a közös nemzeti emlékezetben az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc hősei között Petőfit mindig, de legjobb barátját alig látjuk, halljuk említeni? Pedig a kétszáz éve született Arany János is aktívan, lelkesen és odaadóan szolgálta a magyar nép ügyét. Nagyszalontai hivatali munkája mellett „távmunkában” szerkesztette a Nép Barátja című néplapot, júniusban elindult az első népképviseleti országgyűlés nagyszalontai követválasztásán, de őt – csalárd módon – éppúgy nem választották meg, mint barátját Szabadszálláson. A kudarc azonban nem csüggesztette el, továbbra is összefogásra, a forradalom és a haza szolgálatára és megvédésére buzdított, részben verseiben, részben a Nép Barátjába írt cikkeiben. Majd amikor 1848 őszén Arad a bánáti szerbek felkelése miatt veszélybe került, Petőfi példáját követve, Arany is nemzetőrnek állt, s a császári várparancsnokkal szemben is védték a várost. Jóval később, a Bolond Istók második énekében így emlékezett e tettére: „Tenni kevés – de halni volt esély.” A nélkülözésben és bizonytalanságban Nagyszalontán töltött téli hónapok után 1849 tavaszán a belügyminisztériumban fogalmazói állást vállalt, Debrecenbe, majd Pestre költözött. Szemere Bertalan miniszterelnök támogatásával egy másik, „becsületes, józan” néplap kiadását tervezte, június végén magával Kossuth kormányzóval is találkozott, aki több íróval együtt őt is arra kérte, segítsen felrázni a népet, hogy általános népfelkeléssel állítsák meg a hazára törő ellenséget, de gyorsan le is fújta a népfelkelést, és Pestről elmenekült a kormánnyal együtt Szegedre. Arany végigélte a szabadságharc haláltusáját, s amikor hazatért Szalontára, átmenetileg az ő bérelt lakásában húzta meg magát néhány napig a császári és a cári hadsereg elől menekülők közt Vörösmarty, Bajza József, Jókai, Vachott Sándor. Szomorú szemtanúja volt annak, ahogy Szalontán végigvonult Arad felé Görgei tábornok serege, aztán az orosz, majd az osztrák csapatok bevonulásának…

Arany életének második – egyszerre lelki és egzisztenciális – válságában elveszítette legjobb barátját, hivatalát, szorgalmasan összegyűjtött vagyonkáját, s egy időre népének és önmagának jövőjébe vetett hitét, reményét is. Fél évvel később, 1850. március 15-én szalontai magányában keserűen, kiábrándultan írta versében: „Végzetes évi nap! (…) Emléked átkos, nyomasztó tereh: / A vérnek és könyűnek tengere / Mind, mind ahhoz tapad.” Mégis, Petőfivel szemben ő életben maradt, újrakezdte életét, és mindannyiunk szerencséjére nem tudta valóra váltani, hogy: „Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt.” 

Kinek volt igaza? – kérdezte Márai, de ez esetben nem a vagy–vagy a jó válasz. Mert az, hogy a magyar nemzet megmaradt, 1848–49 hősi halottainak és életben maradó hőseinek, Petőfinek és Aranynak egyaránt köszönhető. A Pesten is Szalontáról álmodó „népi sarjadék” soha nem feledte és tagadta meg sem kis, sem nagy hazáját. Élete végéig őrizte legjobb barátja és az 1848–49-es küzdelem emlékét, amit bámult a világ, mert „világcsoda” volt – az is maradt, máig és az idők végezetéig.

Faggyas Sándor
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/82549/Vilagcsoda#sthash.BbrHHt67.dpuf