Ezer év elteltével – egy új népvándorlás és európai felfordulás korában – úgy tűnik, megint időszerű eltöprengenünk Szent István időtálló életművén...

„Akarja-e, hogy a német és/vagy a bizánci császár, a római pápa vagy bármely európai hatalom a király, illetve a királyi tanács hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyarok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Vajon mi lett volna, ha ezer évvel ezelőtt erről a kérdésről tartanak népszavazást Magyarországon?

A kérdés nyilvánvalóan történelmietlen és értelmetlen, hiszen ezer éve nem létezett a népszavazás intézménye Magyarországon (sem). S ha létezett volna, István király a fenti kérdésről minden bizonnyal nem rendelte volna el. S ha diszkrecionális jogánál fogva netán mégis elrendeli, annak eredménye kétségkívül egyértelmű „nem” lett volna. Bár nyilvánvalóan történelmietlen és értelmetlen a „mi lett volna, ha?” kérdés, itt és most mégsem fölösleges föltenni.

Azért sem, mert István király ezer éve Imre fiához (latin nyelven) írott Intelmeinek az idegen vendégek és jövevények „befogadásáról” szóló részét az utóbbi századokban többféleképpen fordították, értelmezték, kommentálták. De azért sem, mert az újkori tömeges, illegális, egyszerre kaotikus és jól szervezett népvándorlás kezdete óta bizonyos bevándorláspárti politikai csoportocskák, „különös vágású” baloldali, globalista értelmiségiek, naiv, álhumanista széplelkek előszeretettel állítják szembe az úgymond nacionalista, kirekesztő, idegenellenes, rasszista magyar kormány kötelező uniós betelepítési kvótarendszert elutasító álláspontját a keresztény magyar állam első királyának univerzalista, befogadó, idegeneket pártoló, sőt behívó, „humánus” politikájával. Néhány bohóckodó fantomszervezet tavaly óriásplakátokon is hirdette az Intelmekből kiragadott híres Szent István-i mondatot: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.

Nemcsak azért történelmietlen, hamis és félrevezető szembeállítani az ezer évvel ezelőtti és a mai magyar állam bevándorláspolitikáját, mert nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mint Hérakleitosztól tudjuk, s a két állam és a két történelmi helyzet nagyon különbözik egymástól. Hanem azért is, mert – tudatlanságból vagy nagyon is tudatosan – eleve hamisan, félrevezetően interpretálják a Szent István-i Intelmeket. A bevándorláspárti, álhumanista, doktriner internacionalisták azt sugallják, mintha első királyunk, mondjuk a német Willkommenskultur ideológia nevében, valamiféle multikulti, nyitott társadalmat preferált, épített volna. Azt sem tudják, hogy az Intelmek kiválasztott és talán legtöbbször idézett mondata nem az országra, hanem a királyi udvarra, kormányzatra vonatkozik. A vendégek befogadásáról – pontosabban marasztalásáról – és gyámolításáról szóló hatodik részben Imre fiához fordulva a király elmagyarázza, hogy a római királyok azért lettek hatalmasak és dicsőségesek, mert sok nemes és bölcs jött hozzájuk különféle tájakról, és „amiként különféle tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különféle nyelveket és szokásokat, különféle példát és fegyvert hoznak magukkal, melyek mind a királyi udvart ékesítik”. Ezért megparancsolja fiának, hogy ezeket a jövevényeket – vagyis a bölcs papokat és a nemes lovagokat – jóakaratúan gyámolítsa és tartsa becsben, hogy nála maradjanak és ne kívánjanak máshová menni.

Szent István tehát nem tudatlan, képzetlen – s pláne nem Európán kívüli – idegenek, nem kiskorúak, nők és öregek tömeges betelepítésén gondolkodott, hanem a korabeli keresztény (!) Európa szellemi, politikai és katonai elitjéhez tartozó személyek szelektív, célzott meghívásán, kifejezetten a királyi hatalom megerősítése érdekében. Az Intelmekben többször megismétli, hogy a külföldi támadásoktól el kell rettenteni, meg kell védeni az országot, ezért van szükség az idegenből jött lovagok harci tudására, képességeire is, de eléjük helyezi a hazai főemberek, ispánok, vitézek tiszteletét, mert „ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói”.

Jellemző, hogy István király német lovagokat is kért és hívott hadereje élére, és kereste a német-római császárok szövetségét (felesége, Gizella királyné II. Henrik császár húga volt), de amikor II. Konrád 1030-ban megtámadta Magyarországot, és királyát hűbéresküre akarta kényszeríteni, István fegyverrel tanította meg a kor leghatalmasabb uralkodóját a Magyar Királyság szuverenitásának tiszteletben tartására. Tanulságos az is, hogy István király megnyitotta országa határait és útjait a Szentföldre zarándokló külföldi hívők előtt, útjukat és ellátásukat mindenben segítette, de amikor II. Konrád császár 1027-ben Werner strassburgi püspököt követségbe küldte a bizánci császárhoz, hogy a két nagyhatalom szövetséget kössön Magyarország ellen, a vendégszerető magyar király nem engedte át országán a magát zarándoknak álcázó püspököt, így az csak kerülő úton, késve ért Konstantinápolyba, és a tervezett német–bizánci szövetség meghiúsult.

István király Imre fiát arra tanította és egész életével, keménykezű, bölcs kormányzásával azt bizonyította, hogy az elődök törvényeinek, szokásainak utánzása, a saját hagyományok őrzése és a külföldi szokások, példák meghonosítása, idegen „szakemberek” befogadása összhangba hozható egymással, de csak azokat a jövevényeket szabad befogadni, akik a keresztény királyságot szolgálják, az országot erősítik és gyarapítják. Ezer év elteltével – egy új népvándorlás és európai felfordulás korában – úgy tűnik, megint időszerű eltöprengenünk Szent István időtálló életművén, hogy megtisztítsuk, korrigáljuk etikai és politikai gondolkodását az utólag ráaggatott téves és hamis aktuálpolitikai értelmezésektől.

Faggyas Sándor
forrás:  http://magyarhirlap.hu/cikk/63865/Korrigalt_intelmek#sthash.M4mji0Z3.dpuf