Húsvét fényében másként látjuk az emberiség sorsát és a saját életünket is. Részei vagyunk a teremtett világnak...
Húsvét éjszakáján Krisztus feltámadásának történetét Márk evangéliumából olvassuk. „Amikor véget ért a szombat” – így kezdődik az elbeszélés –, az asszonyok illatszereket vásároltak, hogy megkenjék, bebalzsamozzák Jézus testét. Halotthoz készültek, hogy megadják neki a végső tisztességet.
Hajnalban azután nyitva találták a sziklasírt, de a megkínzott holttest helyett egy ragyogó fehér ruhába öltözött ifjú, angyali jelenés fogadta őket. Megrémültek – mondja az evangélium. Az angyal első szava pedig ez: „Ne féljetek!”
Mitől fél az ember? Félünk, ha nálunk nagyobb hatalommal találkozunk.
Lehet ez a hatalom a természet ereje. Nagy, látványos, katasztrofális események, mint egy földrengés, egy szélvihar, egy cunami, egy tűzhányó kitörése. Vagy ugyanilyen hatalmas, de lassú kérlelhetetlenséggel előre haladó folyamatok, jégkorszakok, a klíma változásai, vagy „egyszerűen” az időjárás súlyos megpróbáltatásai. Lehetnek nálunk nagyobb erők az élővilágban is. Ilyen minden járvány, betegség, és végül ilyen maga a halál, amely rádöbbent arra, hogy véges a földi életünk. Megmutatja, hogy a saját biológiai valóságunk is hatalmasabb nálunk. És lehetnek a félelemnek okai emberi hatalmak is, háború, zsarnokság, üldöztetés és minden egyéb, ami az emberi bűn következtében mások életét fizikailag, gazdaságilag, az információk szintjén vagy másképpen kiszolgáltatottá, sebezhetővé teszi.
De a Biblia ismeri a félelemnek egy egészen különleges, ezeknél is mélyebb, elemibb fajtáját is. A Kivonulás könyve szerint amikor az Úr Mózesnek megjelenik az égő csipkebokorban, és rábízza a küldetést, hogy szabadítsa meg népét az egyiptomi szolgaságból, Mózes eltakarja arcát, mert fél Istenre tekinteni (Kiv 3,6). Amikor az ember Istennel találkozik, lenyűgözi az a mérhetetlen valóság, amelyre ráérez, amely megnyilvánul előtte. Még az igazak is, még azok is, akik bíznak Isten gondviselő segítségében, lenyűgözve állnak meg ez előtt a roppant létező előtt. Ez a tisztelet és döbbent félelem az Újszövetség világától sem idegen. Még maga Jézus is arról beszél, hogy nem az emberi hatalomtól kell félni, mert az csak a testi életnek árthat, hanem inkább kell tartani Attól, akitől örök sorsunk függ.
De Krisztus feltámadása nem csupán a mérhetetlen isteni hatalom megnyilvánulása. Megmutatja Isten emberszeretetét is. Az angyali jelenés örömhírt hoz: „A Názáreti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek?
Nincs itt. Feltámadt.” A Názáreti? A keresztre feszített? – Ez volt az a két tény, ami miatt sokan csüggedten gondolhatták: Mégsem lehetett ő a Megváltó. Hiszen a jövendölések szerint nem Názáretben kellett születnie. Az pedig végképp botránynak látszott, hogy akit győztes, szabadító királyként vártak, a megszálló idegen hatalom keresztfáján végezze földi életét. De Isten műve felülmúlja az emberi elképzeléseket.
Az utolsó szót ő mondja ki. Ez pedig a feltámadás örömhíre. Annak a szeretetnek a megjelenése, amely van olyan erős, sőt erősebb, mint a halál.
A húsvét fényében másként látjuk az emberiség sorsát és a saját életünket is. Részei vagyunk a teremtett világnak. Szervezetünk képes védekezni sok betegség és külső megpróbáltatás ellen. De értelmes és közösségi lényként tudatosan és egymást segítve küzdeni is tudunk fennmaradásunkért és azért, hogy életünk szebb és tartalmasabb legyen.
Tudjuk, hogy volt idő, amikor az emberiség még nem létezett, és abba is belegondolunk, hogy földi történelmünk egyszer véget ér. De ettől nem válik körülöttünk minden jelentéktelenné. És nem is a jelen pillanat az egyetlen, amit megragadhatunk. Az ember élete nem olyan, mint a reménytelen helyzetben levő, ostromlott városé, ahol a lakók nyíltan kimondják: Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk! (Iz 22,13). Mert Jézus feltámadása nekünk is reményt ad. Személyes hivatásunk örök életre szól. Ettől pedig fontossá válik mindaz, amit itt, a földön teszünk.
Öröm látni, hogy most, a rendkívüli helyzet idején sokakban feltámad a segítőkészség. Hogy éppen a sokféle szükség felébreszti az összetartozást a nemzedékek között. Rádöbbent arra, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Megmutatja, hogy milyen fontos, mennyi megbecsülést érdemel azok munkája, akik az egészségügyben dolgoznak vagy azért fáradoznak, hogy az élet alapvető működését biztosítsák. De a tudósok is megérezték, hogy rájuk figyel a világ, hogy kutatásaik nem csupán hosszú távon, hanem már most azonnal is sürgetően szükségesek az emberiség számára. Az emberek pedig értékelik az értük végzett munkát.
Jó látni, hogy szerte Európában a házak ablakaiban tapsolnak az emberek: így köszönik meg a sokszor hősies helytállást.
És mindenki más is szembesülhetett a saját felelősségével. Nem csupán magunkra kell vigyáznunk, hanem a többiekre is. A fizikai távolságtartás pedig tudatosította az igényt a szeretet és a kommunikáció iránt.
Fejlődött a távoktatás, sokan videókonferenciákat tartanak vagy felvételeket posztolnak. Művészek és sportolók üzennek az embereknek. De olyan unoka is akadt, aki egy városi ház udvarán az aszfaltra rajzolta fel színes krétával, hogy „Nagyi, szeretünk!”
Nem kevesen kezdtek érdeklődni, hogyan lehet a hitet, a közösségi ünneplést átélni úgy, hogy a templomokban szünetelnie kell a nyilvános istentiszteletnek. De a szeretet találékonnyá tesz. Megjelentek az otthoni imádságok útmutatói, szinte minden plébánia megoldotta a szertartások közvetítését. A nagyböjti tartós élelmiszergyűjtés helyett átutalások érkeztek a Karitászhoz, úgyhogy az idén is, éppen a fiatalabb önkéntesek segítségével, sikerült sok rászorulónak segíteni.
Lesz bőségesen tennivaló a továbbiakban is. Van, akinek a munkahelye szűnt meg. Más csökkentett munkaidőben dolgozik. Sokan tartanak a jövőtől. Ezért összetartásra lesz szükség ahhoz is, hogy újrainduljon az élet. Őrizzük meg hát az idei húsvét örömét! Mert az utolsó szó nem a gyászé, hanem a feltámadásé. A szereteté, amely erősebb, mint a halál.
Erdő Péter (A szerző bíboros, prímás) forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200411-ne-feljetek