Elhangzott a temetési szentmisén 2013. április 20-án, Szencen
Andrej Šottník atya: 
Abban a templomban állunk, amelyik össze van és mindig is össze lesz kötve elhunyt testvérünk, Sztankó Mátyás, – vagy ahogy családiasan szólítottuk: Matyi bácsi – működésével…

Engedjék meg, hogy egy kicsit személyes legyek: amikor 1994 szeptemberében mint frissen felszentelt újmisés Szencre kerültem káplánnak, a plébánián senkit sem találtam. A prelátus úr szabadságon volt, Hudec káplán úr pedig éppen a magyar szentmisét végezte. Amikor a templomba mentem, hogy keressek valakit, az első, akivel ezen a plébánián találkoztam, a sekrestyés úr, a mi elhunytunk, Matyi bácsi volt.  Ő kísért engem papi pályám első éveiben ebben a templomban, vele együtt alkottunk mi itt egy keresztény közösséget, érte imádkoztunk itt az utóbbi napokban. És éppen itt kezdjük a keresztény búcsúzást is, melyben földi életétől búcsúzunk.

Szentmisével, és főleg szentáldozással segíthetünk neki az úton, hogy teljes egészében láthassa Isten arcát. Az Eucharisztiában vele együtt alakíthatjuk ki a szentek közösségét. Ennek azonban van egy előfeltétele – a tiszta szív. Ezért most ebben a rövid csendben ismerjük be bűneinket, aztán közösen valljuk meg és bánjuk meg őket.

 HOMÍLIA:

Nem volt az olyan régen – pár héttel ezelőtt, hogy itt a szentélyben állt a mi elhunyt testvérünk, Mátyás, virágcsokorral a kezében, amikor befejezte huszonöt éves sekrestyési működését ebben a templomban. Emlékezetes pillanatok voltak ezek, elcsukló hangon vallotta meg, hogy mindennek, amit a templomban és a templomért tett, egy célja volt: „Ad maiorem Dei gloriam – Isten nagyobb tiszteletére és dicsőségére.

Gondolataimban ekkor Lukács evangéliumának egyik alakja tűnt fel, Anna prófétaasszony. Róla olvassuk az evangéliumban, hogy özvegyen élt nyolcvannégy éves koráig. Istennek szolgált, a templomot nem hagyta el… Matyi bácsi egy évvel többet élt, és az ő Istennek tett szolgálata nagyon hasonlított arra a szolgálatra, melyet Anna prófétaasszony végzett: évekig minden nap a templomban volt. Minden nap már nyolc órakor reggel kinyitotta a templomot, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, rögtön észrevette, ha valami másképp volt, előkészítette a kellékeket az esti szentmiséhez. Ott volt minden keresztségnél, esküvőnél, temetésnél, minden egyes szentmisénél, a gyóntatásoknál, a takarításnál, minden javításnál, a levelek összesöprésénél, a hó eltakarításánál, és ez miatt nem kevésszer szinte egész napját a templomban töltötte, nem hagyta el a templomot…

Érhető, hogy ekkora erőfeszítést nem lehet örökké bírni. Már december elején szó szerint meg kellett neki tiltanunk, hogy eltakarítsa a havat, mert ezt a szolgálatot már nem bírta végezni. Csak ekkor döbbentek rá a hívek, mi mindent tett Matyi bácsi a templomért. És ahogy ereje fogyott, és szükség volt rá, hogy fokozatosan más sekrestyési feladatokat is végezzenek el helyette, lehetőséget kapott a plébánia közössége arra, hogy megismerje a templomban végzett feladatainak mértékét. Ha néhányan mosolyogtak is azon, amikor azt mondtuk, emberfeletti teljesítményt nyújtott (mert hogyan képes ember olyat teljesíteni, ami emberfeletti), fokozatosan rájöttek, hogy most már egy ember nem képes megtenni mindazt, amit ő tett. Az ő szolgálatát egy csoportnak kellett átvennie, ugyanis nem található egy ember, aki nem csak hogy hajlandó lenne rá, de lehetősége is van arra, hogy egyedül végezze el az összes feladatot, melyet eddig egy Matyi bácsi végzett. Így a sekrestyésség története Szencen az ő személyével két részre osztható: sekrestyésség Matyi bácsi előtt és Matyi bácsi után. Nagy valószínűséggel ő volt az utolsó „klasszikus” sekrestyése plébániánknak, amilyeneket eddig ismertünk.

Úgy gondolom azonban, hogy nem az ő buzgó sekrestyési tevékenysége a fő dolog, amit az ő életében csodálnunk kell. Hiszen vannak más szakmák is, melyekbe az emberek egész szívüket rakják, de az még nem jelenti azt, hogy Isten előtt is nagyok. Vannak tanárok, orvosok, tudósok, de hivatalnokok, munkások, vállalkozók is, és még sokan mások, akik egész szívüket munkájukba rakják, de ez nem teszi őket tökéletesebb kereszténnyé.

Matyi bácsi mindezek mellett a hit, a bűnbánat, az ima férfija volt. Hitét már gyerekkora óta élte, diákévein keresztül, amikor a piarista testvéreknél tanult és lakott, amikor annál a karmelitánál gyónt, akinek a boldoggá avatási folyamata már elkezdődött, Marton Marcell atyánál. A hitéhez hű volt az ő hivatásában, a keresztény házasságban, a gyerekei nevelésében, akik mindannyian hűek maradtak hitükhöz, a keresztény házasságon keresztül egészen a teljes odaadásig. Hitt az ima erejében, ami az utóbbi években abban is megnyilvánult, hogy naponta, amikor a templomot nyitotta, imát mondott felesége sírja mellett.

És végül, a bűnbánat embere volt. Tudta, hogy a mennybe senki sem győztesként, hódítóként megy, aki tökéletesen teljesítette a keresztény „tízpróba” összes feladatát. Az Istenben való új élet győztes érmét mindenki úgy kapja, mint meg nem érdemelt ajándékot. Mert ez Isten kezéből kapott ajándék. A Matyi bácsival való utolsó beszélgetésekből tudom, hogy Isten előtt tudatában volt az ő tökéletlenségeinek, melyek az ő természetéből adódtak, és ez a felismerés mélyítette a bűnbánatát – ez a legfontosabb előfeltétele a lelki növekedésnek. Úgy gondolom, hogy nem is annyira a templomban való szolgálattal, hanem éppen ezzel az alázatosságban való növekedéssel lett ő Isten előtt naggyá, és lett mindannyiunk számára követendő példa. Ennek köszönhetően az ő Omnia ad maiorem Dei gloriam jelszava nem üres frázis volt csupán, hanem mélységet és hitelességet kapott.

Egy bizalmas pillanatban a tanítványok megkérdezték az Úr Jézust, milyen jutalmat kapnak a vele való együttműködésért. Jézus egy furcsa választ adott nekik: „Aki nagy akar lenni köztetek, legyen mindenkinek a szolgája”. Az Úr Jézusnak ez az ajánlása nem kevés alázatot, szerénységet, áldozatkészséget kíván. Megfelel azonban annak a mottónak, amelyet Matyi bácsi kitűzött maga elé, és amelyet az ő sekrestyési munkájának végén megvallott: Omnia ad maiorem Dei gloriam. Mondatjuk, hogy hozzáállásával Matyi bácsi megsokszorozta azokat a talentumokat, melyeket Isten rá bízott. Jézus példabeszédének szolgájával együtt mondhatja: „Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Mivel a szolgálatnak ez a formája megegyezik elhunyt testvérünk életével, valóban remélhetjük, hogy az Úr azokat a szavakat mondja neki, melyeket az evangéliumból ismerünk: „Jöjjetek, Atyám áldottai, és vegyétek birtokba, a kezdettél fogva nektek készített országot.”

Nektek, kedves gyászoló család, kifejezzük őszinte részvétünket. Szeretném tolmácsolni az egykori szenci esperes úr, Viliam Michalovič részvétét és imáiról való biztosítását is, aki egészségügyi problémák miatt nem tud részt venni a temetésen. A gyászmise egyik imája ezt mondja: „Vigasztald meg az elhunyt gyászoló rokonait”. A környéken, ahonnan származom, az ilyen helyzetekben ezt mondják: „Az Úr Isten vigasztaljon!” Forduljunk tehát bánatunkban az Úrhoz. Búsuljunk az ő arca előtt, és ő megvigasztal. Hiszen így hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan… én megerősítlek benneteket!” Ő, aki egyszer letöröl arcunkról minden könnyet, aki már letörölte a könnyeket elhunyt testvérünk, Matyi bácsi arcáról, Ő legyen számotokra a bánatban áldás, számára pedig megváltás. Ámen.