Gágyor Péter felvidéki származású színházi ember, költő és rendező. Évtizedekig élt Münchenben, ezért ismeri a bajorok lelkületét. Tesz egy kis összehasonlítást az „Adjonisten!“ és a „Fogadjisten!“ között…
- – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – -
Gágyor Péter: Adjon Isten? (A Willkommenskultur után)
Amikor kopognak és beléphetnek/belépnek, hagyományosan következik a jó szó: Adjon Isten! A válasz is köszöntés, amúgy hagyományosan, némi népmesei mellékízzel: Fogadj Isten!
De hol vagyunk mi már ettől? Sem Isten, sem adjon, sem fogadj – csak kéretlen, eszelős özönlés van határainkon, az utakon, utcákon és a kertek alatt. Özönlik a terror. Látszatra megállíthatatlanul. Vissza a szólásmondás népmesei képletéhez: amilyen az Adjon Isten – olyan a fogadj Isten. Ez volna a logikus, csakhogy nem ez következett eddig. Ezzel alaposan elkéstünk. Bénult, szédült, öntetszelgő liberális tolerancia jegyében tehetetlenkedünk, saját lehetőségeinket gátoló tetszetős európai törvények bűvöletében, miközben ott feszül bennünk az olyan „fogadj Isten” jogos dühe, amilyen „adjon Istent” vágtak kéretlenül a hívatlan migráns vendégeink az arcunkba. Arról az egyszerű tényről, hogy a tolerancia megtűrést és nem egyenlősdit jelent, posztmodern ideológiai okokból egyszerűen megfeledkeztünk.
Jól nevelt európaiként, Európa vezető politikusainak intenciói alapján szidolozzuk, politúrozzuk tragikus helyzetünket. A terror bennünk is nyomot hagy, beakad hétköznapi beszélgetéseinkbe, olykor ki sem mondott rettegéseinkbe, sőt, álmainkban is ott tanyáz. Európa vezető politikusai, akikre sem a politikus, még kevésbé az államférfi/nő fogalma nem illik, hívatlan, méltatlan bürokraták, akik ismét egy utópiát ideologizáltak meg, ennek nyomvonalán hajszolják a poklok bugyraiba földrészünk jövőjét, sorsát. Talán már nekik is feltűnhetett, hogy baj van, hogy minimum fordítva ültek fel a ló hátára, de tévedhetetlennek vélt gőgjükben nem hátrálnak meg, folytatják eszement stratégiájukat a befogadás látszólag/látványos, nagyvonalú gesztusát. Miközben a befogadás a naponta ismétlődő merényletek árnyékában még a gyerekszobák naiv világában is hiteltelen tervezetnek számítana.
Fogy/elfogyott a szidol, a politúr, egyre több városunk kapott már véres sebeket. Ma már a rendőrségi szóvivők is bugyutaságokat hoznak fel a merényletek magyarázataként, hogy a helyzetet magyarázzák, saját helyzetüket/impotenciájukat megetessék velünk. Az „objektív” véleményeikkel, magyarázataikkal, traktálnak, mely szerint lelki sérült, frusztrált, szerencsétlen migránsok az elkövetők. Vagyis nem bűnözők, hanem lelki betegek. A kérdés csak az, melyik gyilkos vagy öngyilkos merénylő normális.
Van erre az ál-tárgyilagos magyarázkodásra egy találó német kifejezés: „SCHÖNREDEN” – széppé beszélni, elfogadhatóvá dumálni – volna a magyar megfelelője. Olykor ez a hozzáállás olybá tűnik, mint a veszett eb simogatása. Nos, fájdalomcsillapítóként, kábítószerként ezt próbálja alkalmazni a német belpolitika, és nem mellékesen ezt kínálja/erőszakolja követendő példa gyanánt a földrész unióba tömörült többi országának is. A lakosság hülyébbje olykor be is szopja ezt az ötletet, mint az a bizonyos megerőszakolt nő, aki a mocskos tett után bocsánatot kért muszlim megerőszakolójától. Ki érti ezt? Vagy ez már a részéről a szexuális perverzió szélsőségesen elferdült esete volna? Persze, még így is jobban járt a hölgy, mintha az incesztus után halálra kövezték volna a szerencsétlen, frusztrált lelkileg sérült (vagyis nem bűnöző – csak beteg lelkű) migránsok.
München a legbiztonságosabb német nagyvárosnak számított abban az időben, amikor két évtizedig ott volt az állandó lakhelyem. A gépkocsimat lakásom előtt olykor pár órára be sem zártam, a hátsó ülésen ott hevert a Nikonom – és ott is maradt. Annak idején éjszaka nyugodtan elmélázhattam egy parki padon, végigsétálhattam a több hektáros, nagy (erdőnyi) parkján a belvárosnak, a nevezetes Englischer Garten kanyargós útjain, ahol sem papírzsebkendőt, sem csikket nem dobott el az ember fia, mert otthon sem piszkít rá a szőnyegre. Régi szép idők, amikor München biztonsága és tisztasága modellnek tűnt szemünkben, sok szempontból követendő példának, hogy egyszer majd a mi városaink is eljuthatnak ebbe az állapotba.
Régi szép idők, régi szép adjon és fogadj Istenek. Milyen fogadj Istenre lesz fülük (szándékuk, félelmük, jogos dühük) az utódoknak, a gyermekeink és unokáink nemzedékeinek, ha túl akarnak élni? Meddig lehet a „schönreden” álságos önbutításával visszafogni a bennünk szervesen lakozó reptilis ragadozót?
Félelmetes jövőt ígér a mai tehetetlenségünkben felgyülemlő reménytelenség és távlattalanság, amit Európa felelőtlen bürokratái szorgosan ködösítenek − és mindegy milyen okból: a haszon hajszolásából, tántoríthatatlan megszállottságból (Wilkommenskultur), avagy az alkoholmámor boldog/boldogtalan felelőtlensége ürügyén. A készülődő, egyre durvább „fogadj Isten!” mindenképpen egy új káosz kezdetét is jelentheti majd megtorpanó civilizációnk történetében. Ha elbukunk (mint az ókori Róma), akkor is, ha nem bukunk el (mint a spanyol reconquista), akkor is. Talán ez mostani korunk nagy kérdése.
Gágyor Péter forrás: http://mandiner.blog.hu/