Mindenütt élet és halál áll szemben egymással, de úgy tűnik, mostantól nem lehet félrebeszélni többé: sem a farizeus dumák, sem az utópikus ideológiák nem hihetőek el, még rövid távon sem…
Most ezt a Nagy Migrációt éljük meg (mióta is már?), és közben riadtan nézelődünk a képzelgő társadalmi butaságunk hátán, az utópiák világában... Mert egy látszólag fegyvertelen megszállás zajlik le szemeink előtt, amit szeretnénk menekültáramlatnak becézni, és sehogy sem tudjuk felfogni a lényegét.
„Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.”
A látványa is döbbenetes: az emberek reménytelen, végtelen gyaloglása közben merednek ránk a kerek gyermek és asszonyszemek. Igen, ez mégis háború volna, ahol a pusztakezű ember maga a fegyver – persze, csak egyelőre üres a keze –, mert a kezek a nem várt harcok és fegyverek széles változatait rejtegethetik még magukban. Ez lehet/lesz rossz következmény és csak azoknak okozhat majdan (Majdan!) meglepetést, akik saját utópiáik bódulatában az emberiség sorsát operett-forgatókönyvek filozófiájában, gyakorlatában és szerkezetében képzelgetik el maguknak, sőt ezt a pisiszagú álmodozást szeretnék kötelezően másokra is ráerőszakolni.
Közben lazán és ostobán feledkeznek meg arról, hogy valóban Európa a tét, hogy ez az utolsó, egyetlen és már léket kapott hajó hordozza, viheti át a túlsó partra a kultúránkat, életünk egyetlen elfogadható módját, az egyetlen értelmes jövőnket.
Utópiáink tragikus következményei
Amikor a meghatározó politikai szándékok utópiákban fetrengenek, akkor elkerülhetetlenül szörnyűségesek és tragikusak a következmények. Megéltük a marxizmus utópiájának vérgőzös gyakorlatát, Ferencjóska utópiájáét, Hitlerét, és mindig csalódtunk, mint ahogy a szerencsétlen inkák is végzetesen csalódtak, akik a conquistadorokban a visszatérő fehér arcú isteneket vélték felismerni. Most mi a neoliberalizmus utópiáját éljük és elhitetjük önmagunkkal, hogy csak önkéntes rabszolgák vonulnak hozzánk pótolni Európai emberi, népszaporulati hiányainkat, ezáltal a leendő nyugdíjainkat biztosítván. Itt suttog köztünk ez a neoliberális utópia, míg a valóság már az útjainkon menetel, annak minden abszurd és groteszk következményével.
Örkény István tollára kínálkozó lehetne a helyzetünk groteszksége. A mi hivatalos utópiánk a „minden ember, minden életmód, kultúra befogadandó” eszméletlen bugyuta derűje ütközik meg utcáinkon és gondolatainkban a migránsok eszelős utópiájával. Aminek lehet akár konzum-mozgatója is, hogy „a kínos utazás után elérem a paradicsomi állapotokat és élhetek majd családostul a boldog semmit-tevésben (kaja, pia, verekedés, tombola, nők – vagyis hurik – táncolnak majd az asztalon)”. És lehet radikális, véres, kegyetlen, a sarijára alapuló, torkokat átvágó indulat a működtetője, mely szerint „az európai iszlám kalifátus megteremtése a cél, mint a legfontosabb küldetés: Allah és Mohamed szentséges kívánságainak valóra váltása”.
Ennek a groteszk helyzetnek izgalmas dramaturgiai háttere, hogy ezen összefüggések tudatában, Európa felelősnek vélt (gyakran önkinevezett) vezetői és a média (az önjelölt hordozói a morálnak) nem jutnak el szinte semmilyen értékelhető következtetésig. Valamilyen szédület uralja agyainkat, aminek bizonyára történelmi gyökerei vannak. Mert valóban förtelmes a mi tudat alatti kollektív lelkiismeret-furdalásunk, kínoznak elődeink szörnyűséges tettei (gyarmatosítás, genocídiumok stb.). Viszont védekezésül kitenyésztettünk önmagunkban a szélsőségesen farizeus magatartást és gyakorlatot. Mert Európa mindig önmagától fél és félt leginkább, ezért ha teheti, pótcselekszik.
Európa a felvilágosodás óta szégyenkezik, görcsöl. A reconquista amolyan káini billog a homlokunkon. Szalonokban, majd presszóasztalkák mellet szörnyedeztek nagyokat az átmeneti korok átmeneti gondolkodói a bűnös régi történelmi tetteink felett. Pedig Ferdinánd és Izabella jelentősen hozzájárultak „bűnös” tettükkel Európa arcainak kialakításához. Azokban a történelmi időkben egészen más volt/lehetett a logikus és racionális értékrendszer, mint ma a fecsegő presszókban vagy szalonokban. Túl kellett élni, meg kellett maradni!
De az utópikus gondolkodás bája az, hogy nem szereti a történelmi időváltozásokat az értékrendszerekben. Nincs időérzéke, nincs stílusértéke, amikor a múltba tekint vissza. Nem veszi számba, hogy évszázadokkal ezelőtt mi volt a természetes, hasznos és alkalmazható tett. Inkább a mában érzeleg, légkondicionált szobákból szemléli a barlangrajzokat, Spartacust, a mohácsi vészt és a kiegyezést – mindent.
A marxisták is gyengéden pátyolgatták az ősközösségi életformát (őskommunizmusnak vélték) és osztályharcos szent haraggal ostorozták a társadalmi fejlődés valóban gyakran kegyetlen, de elkerülhetetlen változatait. Végig sem gondolván az ősközösségi állapotokban való megtorpanás lehetetlenségét. Az utópia valójában repülőszőnyeg – és ezért a valóságban az utópia gyakorlati formája kegyetlenné válik, mivel negédes (leányregényekből lopott) álmai megsemmisülnek, ezért szándékain kétségbeesett terrorba fordulnak. A megvalósítható utópia ezért nem is létezik, csak kísértésként tér vissza gondolkodásunkba. És sajnos rendszeresen.
Rousseau, profit és a harmadik világ
Mivel általában sem az utópiával, sem az emberi jelenségek történelmi idejének és helyzetének valós értelmezésével nem tudunk bánni, utilitarista szándékaink szépítésére kitenyésztettük a képzelgéseinkkel párhuzamos farizeizmust. Rousseau megírta az „Emilt”, miközben saját gyermekei kora szörnyűséges árvaházainak süllyesztőjében enyésztek el. Az Egyesült Államok az emberi szabadság letéteményese és hirdetője a legalaposabb genocídiumot gyakorolta sikeresen és végzetesen az Új Világ őslakosságának rovására. Közben jelentős halálozási arányban anakronisztikusan migráltatta az afroamerikaiak őseit rabszolgának (pedig túl voltunk már a feudalizmus éráján akkoriban). Az Európai Unió keleti részét is bizony következetesen megkopasztották a nagy nyugati multik a szegény rokonok magukhoz ölelésének könnyes gesztusa leplében. Mert a profit hajszája mindig mindent felülír. Csak a farizeus egyensúly hamis önelégültségét nem.
Ennek lett áldozata végül is a harmadik világ. A Biblia üzenetével szemben, hogy ne halat, hálót adj a rászorulóknak, a gazdag nyugat a felesleget szállította a nélkülözőknek. Ezzel teljesen sikerült felborítania a relatív időben tőlünk távolabb leledző társadalmakban a mindennemű fejlődést. Azt a fejlődést, amely akkor és ott természetes lehetett volna a maga valamennyi tragikus árnyoldalával, betegségeivel, háborúival, éhezéseivel, de ez lehetett volna az épülő jövő (szigorú és olykor kegyetlen) hordozója.
Mert az élet ott is élt és élni akart. Mert a túlélés egyik záloga a világ azon részein, a nyugati világ átlagát messze felülmúló bő gyermekáldás volt. Az olykor avas, dohos élelmiszer-szállítmányokkal sikerült eladhatatlanná tenni a helyi termelők terményeit, ezáltal értelmetlenné tenni az alapvető társadalomformáló tevékenységüket, a munkát. Leállt a nyugati szemszögből fejletlennek nézett társadalmak, kultúrák sajátos fejlődése is, és az őslakosok a meddő távlattalansággal találták magukat szemben. Majd a gyógyszeripar feleslegeinek „odaajándékozásával” egy tán még rémesebb eredményt értünk el, amit ma a Föld elviselhetetlen túlszaporodásában érzékelünk. Ezzel a segítő gesztussal meghamisítottuk a természetes kiválasztódást, a természetnek a helyi adottságok közt, kegyetlenül szigorú rendjét, ezáltal sikerült a szaporulati csődöt, a (szerencsétlenségre) született gyermekek számát alaposan megemelnünk.
Erkölcsünk, morálunk – és minden, ami emberi bennünk – tiltakozik ugyan, kimondhatatlannak találjuk és általában inkább ki sem mondjuk, hogy ma vannak a Földnek tájai, ahol a legveszedelmesebb környezetszennyezés a megszületendő gyermek. Mert az ottani kultúra stratégiájában a családok azért nemzenek akár tucatnyi gyermeket, mivel ösztönösen arra vannak beállítódva, hogy majd néhány túléli a gyermekkort. És e jelenség mögött racionális családi számítások vannak. Azokban a kultúrákban a gyermek értéke különbözik az európaitól. (Röszkénél is a könnygázban pajzsként használta néhány tüntető a karján a gyermeket.)
És ezen az sem változtat, hogy évszázadokkal ezelőtt Európában is hasonló lehetett a viszonyunk a gyermekekhez. Jelenleg az általunk harmadiknak nevezett világban éppen a gyógyszeradományok hatására a gyermekek zöme túléli a gyermekkort, és ivaréretten követve családja modelljét, a társadalmi példát, benne és általa is a népszaporulat bombája a geometriai sor logikája szerint növekszik.
És a jövő?
Persze lehet ezt is utópikusan szemlélni. Terveket dajkálhatunk tengerek alatti városokról, kitelepülésről a Marsra, miközben a profithajszolás bűvöletében tönkretesszük a környezetünket, és a Föld lakosságának még a fele sem lesz képes megélni, túlélni ezen a már az űrből is megcsodálható szépséges kék bolygónkon. Mert már csak távolról szép ez a bolygó, közelről szétfeszül, végzetes bajok környékezik.
Bár néha a farizeus gesztusok, alapítványok látszólagos, álságos megnyugvásokat hordozhatnak. Közben, konokul, nagyképűen demokratikus piacgazdaságot (már maga a fogalom is abszurd!) akarunk telepíteni a törzsszövetségben leledző népek „javára”; és közben társadalmi fejlettségüket messze meghaladó, veszettül gyilkos hadi technológiákat adunk a kezükbe. Majd lecsapunk rájuk, ürügy mindig akad (legfeljebb pár év múlva kiderül majd a turpisság), hiszen egy valódi háború a fegyver gyártóknak mindig sokkal többet hoz a konyhára, mint bármilyen fegyverbemutató – és az üzlet az üzlet. És a technológia évtizedenként mindig új fegyvercsodákra és nagy nyereségű üzletekre képes.
Ugyanakkor számon kérhetjük magunkon a saját európai felelősségünket a saját jövőnkkel szemben. Ma már a „gyermekáldás” fogalma nem hordozza gondolkodásunkban az áldás fényét. Nem praktikus sem egyénileg, sem a társadalom szemében a gyermek, a család abban a világban, ahol az önző konzum az életcél. A csökkenő szaporulattal szemben igazán sosem fordult/fordul szembe az európai család- és szociálpolitika, hiszen a hiányzó munkaerőt olcsón pótolni lehetett a már majd másfél százada beszivárgó migránsokkal.
Ki gondolt arra, hogy egyszer majd (most!) átszakad a gát és a szivárgások folyammá duzzadnak? Ki gondol arra, hogy a fajlagos munkaerőhiányt jó családpolitikával önerőből illene pótolni? Mert nincs alantas munka és nincsenek alantas emberek. Csak akkor jelennek meg az ilyen csoportok, kategóriák, ha azzá, olyanná tesszük őket.
Nincs az a hivatás, ahol a műveltség, civilizáltság az ember vagy a munka kárára lenne. Mi az „alantasabb” minőségűnek vélt feladatokra a migránsokat használtuk fel. És hogy elviselhetőbbnek tűnjön a számukra alig rejtett rabszolgaságuk, felajánlottuk nekik búcsúfiaként a multikultit. De ők nem kérnek belőle. Csak nekünk jópofa az orientális kifőzde, a beduin kendő és más csecse-becse, a sok giccses búcsúfia. Nekik nem. Most sem a multikulti vonzza őket Európa gazdag tájaira. Hanem valami nagyon más. A szándékuk sem a beolvadás, hanem valami más, ami lehet bizony nagyon veszélyes is.
Ebben a búcsúban (utópikus bazárban) is mindennek ára van. Egyre szorosabb lakóhelyé váló Földünkön egyre megfizethetetlenebb már ez a busás ár. És hovatovább nem valutákban, nevetséges börzenyomtatványokon, csiribiri aranyon számolható majd el egyetemes felelőtlenségünk ára, hanem az emberi életekben, sorsokban – sőt, az emberiség sorsában. Bár eddig is ezt a veszélyt jelezte minden csőd és minden (bumm) üzlet, gazdasági fellendülés. Mindenütt élet és halál áll szemben egymással, de úgy tűnik, mostantól nem lehet félrebeszélni többé, sem a farizeus dumák, sem az utópikus ideológiák nem hihetőek el, még rövid távon sem.
„És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.”
(József Attila 1936. július - október)
Gágyor Péter újságíró, rendezõ, író, költő írása
Forrás: http://mandiner.hu/cikk/20150930_gagyor_peter_az_atszakado_gatakrol_migracio_es_mi_xxix