Mindenkinek ismerős az a szituáció, amikor egy megvásárolt háztartási gép, számítógép vagy akár egy személyautó is pár hónappal a garanciális idő lejárta után elromlik…
Megtörténhet ilyen eset a garanciális időn belül is, de ez nem jellemző. Ha mégis meghibásodik a készülék, általában az eladók ingyen és bérmentve cserével, esetleg javítással orvosolják a hibát.
Ma már sok készülék (még a legegyszerűbbek is) programozható mikrocsipet tartalmaz. Ezért nem gond egy olyan szoftvert a gyártásnál telepíteni, amely méri a lefutott időt, esetleg a bekapcsolások számát, stb., és egy bizonyos idő után kigenerál egy véletlenszerű számot, amelyet hozzáad a mért időhöz – nehogy minden készülék egyszerre, egyformán viselkedjen. Ha ez lejár, egy kisebb hibát generál a készülékben, amely még nem okoz teljes működésképtelenséget. Majd egy újabb „véletlen“ folytán elromlik a készülék. Nem egy példát lehetne felhozni...
A tapasztalat azt mutatja, hogy a megvásárolt készülékek zöme 2,5 - 4 év után romlik el. Az 5 év feletti meghibásodások száma már alacsonyabb, mert ha ennyit kibírt, talán tartósabbra tervezték.
A vevő pedig ott áll a dilemma előtt: újat vegyen vagy próbálkozzon a javíttatással. A többség általában új készüléket vásárol, az öreg készülék megsemmisítését (újrahasznosítását) általában az új készülék eladójának kellene vállalnia.
Ma az ilyen termékek előállítási folyamatában benne van a „meghatározott megbízhatóságú“ tervezés, amely sokféle módon biztosíthatja, hogy a készülék ne legyen úgymond „örökéletű“ – mondjuk 10-15 évig – ami után nem csak fizikailag, de morálisan is elöregedik egy gyártmány. Az ilyen gyatra „tervezést“ még az egyetemeken is tanítják. Nem éppen egy tisztességes hozzáállás, de jövedelmező.
Így keletkezik aztán az irdatlan mennyiségű készülékhulladék, amelynek likvidálása lehet, hogy sok esetben többe kerül mint az új gyártmány előállítása (pl. műanyagok megsemmisítése, ill. újrahasznosítása).
A józan ész azt mondja: pl. egy háztartási készülék megbízhatóságának olyannak kellene lennie, hogy 8-10 évig működhessen (minimális hibaszám mellett) és a javíthatóság biztosítva legyen.
Az ezt ellenzők azzal érvelnek, hogy így százezrek esnek el a munkalehetőségtől, akik előállítják az új készülékeket és likvidálják a „hulladékot“. Ez első hallásra látszólag igaz is lehetne, de, sajnos, nem így van. A gond a felhasznált többletenergiával van, amelynek földi erőforrásai már ma erősen korlátozottak.
Ezen próbál most segíteni az Európai Unió, amely 2017. július 4-ei állásfoglalását a közelmúltban vitatta a Bizottság (lásd: 1. -40. pontok – érdemes megnézni). Nem is lenne ezzel semmi baj, hogy a fogyasztót előnytelenül érintő gyártási, karbantartási és javítási folyamatokon az EU – nyilván környezetvédelmi okok miatt is, ami most nagyon „trendi“ – változtatni akar.
Azonban a szakemberek szerint megint „nem jól görbül az EU-s uborka“. Mi is történhet?
A megbízhatóbb készülékekhez nagyjából 10 évig fog kelleni pótalkatrészt tárolni. Ennek költségei vannak. Magát a tervezést át kell alakítani a nagyobb megbízhatóságú készülékek felé – ez is kerül valamibe. Több anyagra lesz szükség a masszivitás biztosítása érdekében. Ezeket a veszteségeket a gyártók majd beépítik a pótalkatrészek és a javítás árába és majd olyan készülékeket gyárthatnak, amelyek élettartama még rövidebb lesz mint eddig – ha már javítunk...akkor „javítsunk“! Vagy emelik az árat...
Ennek a folyamatnak két erős mozgatórugója van: a kíméletlen konkurrencia-harc és a remélt nyereség. Az utóbbiról pedig nem szívesen mond le egyetlenegy gyártó sem.
Agárdy Gábor