Sandán süt le az őszi nap a szupermarket parkolójára, bizony elkelne némi meleg a júliusi forróságból. Ülök az autóban, várom nejemet a bevásárlással és közben hallgatom a híreket. Parkolóhely van elég, ezért egyenesen a bejárattal szemben álltam meg, kevesebbet kell a kocsit tolni. Nyitva hagytam az ablakot, hogy a nap utolsó ferde sugarait még élvezni tudjam…
Figyelem az embereket. Úgy látszik, vége az iskolai napközinek, mert a gyerekek, iskolatáskával a hátukon, bemennek, majd rövid idő múlva kijönnek. Kis kivétellel mindegyikük hol valami dobozos itallal, kekszet rágcsálva, esetleg valamilyen gumicukros zacskóval. Mire kiér a konzum templomából, már üres is az italdoboz, beledobja a bejárat melletti hulladékkosárba.
Mellettem leállt egy nagy városi „álterepjáró“. Kiszállt belőle egy szőke hölgy. Azonnal észrevettem, hogy a módosabbak közé tartozhat – ápolt frizura, márkás ruci, magas tűsarkú cipő (hogyan lehet így vezetni?). Kinyitja a hátsó ajtót és kivesz belőle egy szétnyitható gyerekkocsit, a hátsó ülésekről kihámoz ránézésre egy másfél- kétéves gyereket és beülteti a kocsiba. Lévén tudatában egójának, hátsóját riszálva, a magas tűsarkúin belibeg a szupermarketbe.
Közben egy testesebb hölgy jön ki, karján kabát, kezeiben három teli szatyor. Odamegy a biciklijéhez, amin elöl-hátul kosár. Leteszi a pakkokat a bicikli mellé és nagyot sóhajt. Látszik rajta, hogy fáradt. Majd mindent otthagy és elmegy a pár lépésnyire lévő üvegfalhoz, ahol egy odaragasztott elhalálozási értesítést tanulmányoz elég hosszadalmasan. Majd visszamegy, nehézkesen felrakja pakkjait a két kosárba és tolva a drótszamarat, fáradtan továbbáll.
Látom, hogy jön ki a szőke démon. A gyerek ordít a kocsiban, kezeit siralmasan anyja felé tolva kiabálja: kekszet...kekszet! Az anya kitolja a kocsit és oldalvást leáll a bejárat előtt. A kezében lévő majdnem üres műanyag szatyorból kivesz egy nápolyiszerű valamit. A gyerkőc mindjárt letette a kezét, már nem bőg. Anyja hosszú, vörös körmeivel szétrittyenti a celofán csomagolást, amit azonnal a gyerek szeme láttára a földre dob, majd a kekszet a gyerek kezébe nyomja. Aztán tolja tovább a kocsit az autója felé. A gyerek meg boldogan majszolva, bámul a földre ledobott szemétre...
A visszapillantó tükörben észreveszem, hogy egy bicikli közelít. Egy anyuka hozza két kisfiát, az úgy négyéves elöl ül, a nagyobbik hátul, hátán iskolatáskával. Látni rajtuk, hogy a család bevétele a minimálbér körül mozog. Az anyucin kopott farmer egy olcsó „lidlis“ trikóval, lábán tornacipő, zokni nélkül. A frizurája – ha annak lehet egyáltalán nevezni – eléggé elhanyagolt, rövidre vágott. A gyerekeken is látni a szegényebb környezetet. Kiveszi, leveszi őket az ülésről, beteszi a biciklit az állványba és lelakatolja. A kisebbik csemetéje pityereg, hogy éhes, ...anya vegyél valamit...mondogatja szomorkásan anyja után kullogva. A nagyobbik kézenfogva megy anyja mellett. Az anya megáll és megkérdezi a nagyobbikat: megetted a vajaskiflidet, amit tízóraira adtam? Nem – mondja a gyerek. Az anya kiveszi a hátán lévő táskából a műanyag zacskóba csomagolt kiflit és odaadja a kisebbiknek, aki szó nélkül elveszi és kezdi kicsomagolni. Amazok ketten elöl indulnak befelé. Kis idő múlva az anya hátratekint, keresi kisebbik gyerekét. Az ott áll, ahol megkapta a tizit és jóízűen harapdálja, lába mellett a földre dobott műanyag zacskó. Az anya otthagyja a nagyobbikat, visszamegy pár lépést és egy szigorral teli kinyújtott kézzel, szótlanul rámutat a zacskóra. A lurkó szó nélkül lehajol, felveszi és bedobja a két lépésre lévő hulladékkosárba.
Ugye, „mecsoda különbség?“
Agárdy Gábor