A hiszékenyebbek abban reménykedtek, hogy a hidegháború után a keleti, a volt szocialista országok és a vasfüggönyön túli nyugati országok végre megtalálják a közös hangot és az Európai Unión belül egyenrangú felekként felépíthetnek egy nemzetállami alapokon álló, de mégis szorosan közreműködő szövetséget az alapító atyák eredeti szándéka szerint…
A folyamat több tíz éve kezdődött, majd a Szovjetunió széthullása után felgyorsult és a volt keleti országokat az unió csoportosan és szakaszosan léptette be a NATO-ba és az EU-ba. Kialakult a schengeni övezet és az euroövezet. Némely balkáni államok ma pedig várományosai az EU-s tagságnak.
Mire azonban a valóságban reményteljesen elkezdődhetne az igazi európai együttműködés, találkozunk egy olyan jelenséggel, ami nekünk, Kelet-Európaiaknak nagyon kezd nem tetszeni. Ez pedig némely tőlünk nyugatabbra fekvő nagyobb ország igyekezete olyan irányban, hogy egyértelműen politikailag és gazdaságilag legerősebb vezetőjévé váljon az EU-nak.
A nagyobb gond lényegében akkor kezdődött, amikor Angela Merkel német kancellár javaslatára Jean Claude Juncker lett az Európai Bizottság elnöke, az a luxemburgi pénzguru, aki adóparadicsomot csinált az országából. Majd erre rátett egy lapáttal a 2015-ben elindult illegális migráció, amelynek a környezeti és háborús okain kívül gerjesztője volt a világban lejátszódó globalizáció és a jól megszervezett embercsempészeti hálózat busás, többmilliárdos bevételi „szándéka“. A „Wir schaffen das“ (megoldjuk, megcsináljuk) merkeli elszólás megtette a magáét, egy év alatt nagyjából 600 ezer ember migrált Nyugatra. A magát európai kereszténydemokratának valló Juncker lassan átvedlett globalista világpolgárrá, aki eddig gyakorlatilag nem volt hajlandó semmit sem tenni az illegális migráció leállításáért. Ma meg már a frankfurti neomarxista liberalizmusnak egyik alkoholista (bocsánat: isiászos) szószólója aki leplezetlenül koszorúzta meg Karl Marx szobrát, a kommunista ideológia megteremtőjének németországi emlékművét.
Franciaországban Macron került hatalomra, programjában jócskán találunk liberális elemeket, amelyeket elődje Hollande nem nagyon hangoztatott. Macron egyik fő céljává a német-francia közeledést tette. Nem is csoda, hiszen a két legnagyobb világégés fő szereplői voltak. Az ország több mint 10 százaléka már nem fehér európai, hanem afrikai arab vagy fekete bőrű, főleg a szubszaharai övezetből. A volt gyarmatok pedig a mai napig a volt gyarmattartó gatyamadzagján lógnak politikai és gazdasági értelemben is. Az ambiciózus Macron és országa eltökélte, hogy ha nehezen is, de „méltó“ partnere akar lenni Németországnak.
Nagy-Britannia hagyományosan sokkal jobb kapcsolatokat ápol az USA-val mint délebbi szomszédai. A szigetország történelmileg, politikailag és gazdaságilag is mindig igazi szigetként viselkedett Európában. Gazdasága csaknem egyenértékű a németekével, a franciánál jóval erősebb. A németekkel és a franciákkal történelmileg nincsenek jó tapasztalataik, nem egy háborút vívtak egymás ellen. A német-francia közeledést gyanakodva szemlélte és mint nettó befizető ország nehezményezte azokat a gazdasági hátrányokat, amelyek ebből a szövetségből adódtak. A tények makacs dolgok, csak megerősítették a britek egy részében azt az érzést, hogy az elmúlt fél évszázadban, amelyet a szigetország az EU-ban töltött, kimaradt az uniós tagság gazdasági előnyeiből. Így jutott el a Brexithez, amelynek pávatáncos végkifejletének ma lehetünk tanúi.
A többségében liberális EU-s nyugati médiák is a globalizáció elméletét éltetik és kívánatosnak tartják a német-francia kapcsolat megerősítését. AZ EU brüsszelitái ma látszólag eljátszák sajnálatukat a Brexit felett, de alig várják, hogy Nagy-Britannia kilépjen az EU-ból és ezzel szabad utat engedjen a német-francia tengely és hatalmi központ kialakulásának. Hogy ne legyen vetélytárs, aki hagyományosan belepofázhatna a készülő szövetségbe. Ezt az igyekezetet nem nehéz észrevenni a jól álcázott brüsszeli játszmában.
A migráció likvidálta Merkel CDU-s elnöki posztját, amit azelőtt még elképzelni sem tudott. Kancellárnak azonban (még egy kis ideig) maradt. Az utóbbi hónapokban nem vesztegette idejét, gondosan előkészítette a német-francia tengely megerősödését akár a régi szerződések felélesztésével, a két ország parlamenteinek együttműködésével és nem utolsósorban a kínai viszony „rendezésével“ is, hiszen Kína legmagasabb politikai hatalmasságát, Hszi Csing-ping elnököt a napokban fogadta Párizsban Junckerrel és Macronnal együtt. Ott közösen rótták fel kínai partnerüknek, hogy az Európai Unióra mint egységre kell tekinteni és ne kössön különalkukat az egyes országokkal, mint pl. a közelmúltban Olaszországgal (mintha Olaszország az EU-ban csak egy pici és szegény tartomány lenne). Ezen a találkozón már csak a fiatal Alexander Soros hiányzott...
Bárhogyan is csűrjük csavarjuk, a német-francia közeledés realitás, úgy tűnik megállíthatatlan. Főleg akkor, ha a májusi EP-választásokon nem történik nagyobb változás, amivel a politikailag kisiklott EU megreformálható lenne.
Európa már párszor megtapasztalta, hogy a németek nem lacafacáznak, a német az mindig német marad és hegemóniára fog törekedni, amint azt a körülmények megengedik. A britek (esetleges) kiválása után már semmi és senki sem lesz (nem lehet) az új tengely útjában. A kicsiknek meg (talán) jut majd az asztalról lehullott morzsákból.
Erről is szól majd a májusi EP-választás.
Agárdy Gábor Kezdőkép: Can Stock Photo - Internet