Pártunk és Kormányunk a közelmúltban kitalálta, hogy folyamatosan bele szeretne kukucskálni a vállalkozók és jogi személyek, valamint a civil szervezetek bankszámláiba…
A kinyilvánított cél pedig nem más, mint a hozzáadottérték-adó (DPH) hatékony behajtása és a pénzügyi szürkezóna visszafogása. Ez eddig még érthető is lenne, ha párhuzamosan nem futna olyan pár ügy, mint pl. a Bonaparte- vagy a Technopol-ügy, illetve az aszfaltra megítélt agrodotációk halmaza.
Ezen célok mellett van azonban a kezdeményezésnek, amely végképp kikezdené a banktitkot, egy további veszélyes vetülete. A teljesség igénye nélkül kezdjük az elején.
Minden állampolgár lassan már olyan személyi igazolvánnyal rendelkezik, amelyen egy okos csip van elhelyezve. Ez tartalmazza az összes személyi adatunkat és még ki tudja mit. Ezek az adatok észrevétlenül kiolvashatók kontaktmentes technológiákkal. Az igazolvány gazdájának nem is kell tudnia arról, hogy egy épületbe belépve az ajtófélfába rejtett leolvasón keresztül a portás (és még sok más) t.k. már látja, ki lesz a látogató.
Az élelmiszerláncok nagyáruházai előszeretettel csalogatják mindenféle kedvezménnyel a vásárlókat. Kiadnak egy ún. bónuszkártyát, amivel igénybe vehetik az adott áruház árkedvezményét vagy extra szolgáltatását is. Ezen is ott vannak adataink. Ha bankkártyával fizetünk, az áruházlánc (ha akarja) tudja, mennyi pénz van a számlánkon és pont most mit vásároltunk. Pár hét-hónap alatt a nagyszámok még mindig érvényes elmélete szerint már majdnem pontosan tudják és ismerik vásárlási szokásainkat. Napra- és személyrekész ajánlattal állhatnának elő, amit majd egyszer meg is fognak tenni. Először nyomtatott reklám formájában a postaládánkban találunk erre utaló jeleket, majd később már hatásosabb formával „lepnek“ meg bennünket.
Az autónkba üzemanyagot tankolunk és készpénzzel fizetünk. A pénztáros előbb-utóbb megkérdezi, hogy van-e bónuszkártyánk. Ha nincs, rögvest csinál egyet és elmondja, hogy ezzel akár már fél év után is jutányosan vásárolhatunk ezt-azt-amazt az üzemanyagtöltő-állomáson. Majd odaadjuk, beolvassa a kártya adatait és ráírja az „ajándékpontokat“. És lassan készül a statisztika – ki hova, mennyit autózik, mit vásárol a töltőállomáson és milyen gyakran jár tankolni.
Elmegyünk egy kicsit szabadságolni és öntjük az FB-re meg más szociális hálókra az élményeinket és családi fotójainkat. Kommenteljük az eseményeket – a családiakat és a politikaiakat is. Töltjük a Nagy Bratyó fényképalbumát. A szofisztikált szoftverek arcfelismerő és szövegértelmező rendszerén keresztül pár hónap alatt elkészül személyes profilunk a családfával és pl. baráti körünkkel, hobbijaink vagy politikai irányultságunk szemrevételezésével együtt. Ezt nem csak az erre szakosodott „cégek“ találják ki, hanem a pórnép teszi fel a szociális hálókra, dalolva és önként lájkolja – még hencegnek is vele. Aztán nem csoda, ha pl. egy meghirdetett állásinterjúnál pontosabban ismerik az életrajzunkat, mint mi magunk.
Újabban azon dolgoznak, hogy a teljes egészségügyi kártyánk – betegségeinkkel, gyógyszereinkkel és kórságainkkal együtt is elektronizálva legyen – nehogy már digitális lenyomat nélkül haljon meg a jobb sorsra volt érdemes honpolgár.
A Google meg csak nevet! Szolgáltatásain keresztül többet tud rólunk, mint amit el tudnánk képzelni, mert mindezt önkéntesen nyújtjuk az „ingyenes“ szolgáltatásokért. Ez annyira ingyenes mint az „ingyenebéd“, ami tudvalevőleg nincs. Felszólít pl. arra, hogy a kért szolgáltatáshoz be kellene kapcsolnunk telefonunk helymeghatározó rendszerét (GPS). Ezután már azt is tudják, hova járunk randevúzni meg fürödni és hol, mennyiért vettük meg kedvesünknek a születésnapi virágcsokrot.
Ha internetáruházban vásárolunk, akkor is odaadjuk a fontos adatokat, a lakcímtől kezdve a fogyasztási szokásainkig.
Az EU nemrég fogadott el egy adatvédelmi törvényt, amely már hatályos. A szakemberek szerint nem sült el jól. Állandóan érvényes a megállapítás, hogy amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek (előbb-utóbb). Maga az adatgyűjtés pedig egy virágzó üzletággá fejlődött, amely holmi cégi fedőnevek alatt adatokat szolgáltat fizetés ellenében a szolvens vevőnek (globalizált cégeknek, politikusnak, politikai pártoknak, egyéneknek, stb...)
Valamikor azt hittük, hogy majd a fülcimpánkba ültetnek egy mikrocsipet és azzal akár fizethetünk is. Ezt már meghaladtuk. Vannak ugyan esetek, amikor az állampolgárok önkéntesen csipeztetik magukat (pl. Svédországban). Valószínű, hogy sóvárognak négylábú barátaik nagyszerű nyilvántartása után.
A néhai ÁVH, ŠTB, KGB meg minden ilyenfajta kamarilla, csak ámuldozhatna – mire képes önkéntesen a mai „civil szektor“. Pl. a kamerával ellátott, WiFi vezérlésű automata porszívónk kitűnő képeket tud majd küldeni a lakásunkat kipécéző tolvajnak. Elég lesz az utcán valamelyik faágra egy-két napra egy WiFi-miniroutert telepíteni. Ma már minden csak „jóakarat“, pénz és szoftver kérdése.
A Nagy Bratyó már most mindent lát és mindent hall.
Agárdy Gábor