Századunk kétségkívül a kommunikáció százada lesz, nemsokára majd megjelenik a gondolatátvitel és a telekinézis is – csak idő kérdése. Amit eddig a történelem során az ember megálmodott, többségüket létrehozta, megalkotta…
Felkészültünk a kommunikációs eszközök okos használatára vagy még van némi tanulnivaló?
Tettem fel én is ugyanígy minap a kérdést, amikor nejem okostelefonját szerette volna pár éves használat után lecserélni az egyik mobilszolgáltató irodájában. Délelőtt bement a kirendeltségbe, kiválasztott magának egy újabb modellt, beszélt a cég erre szakosodott beosztottjával. Tetszett az ára is – nem volt ugyan a legmodernebb néhányszáz euróért, nincs benne kardiosztimulátor meg hologramos fényképezőgép, de hát a nyugdíj az nyugdíj. Meghagyta a kétéves furtamidőt és pontosította a megváltozott szolgáltatói csomagot.
El is vitte volna mindjárt, de kiderült, hogy a családi telefonkörünknek én vagyok a szenvedő alanya, én képviselem szerződésileg a néhány családi telefon használatát a szolgáltató felé. Ez annyit jelentett, hogy nejem megkért, fáradjunk el együtt délután a kirendeltségbe, mert kell a pontos és hivatalos beazonosításom és néhány aláírást kell még a papirokra biggyeszteni. Mit nem tesz meg az ember a jó családi csevegésékért...hát elmentünk.
Miután sorra kerültünk, még volt vagy egy tízperces telefonálgatás az ügyintéző részéről, központi irodai tanácsadás, szolgáltatói csomagváltás, számítógép bűvölése, adatok végtelen másolása, stb. A végén, miután már minden világos volt, a nejem megkérdezte: „akkor mennyi is lesz ez összesen?“ A hölgy ránézett és azt mondta, hogy 23 euró. A kolléganő azonban beszólt, hogy ez lehetetlen, ezt csak az erre kijelölt csomagszállító (“kuriér“) adhatja át. Tehát személyesen most nem elvihető. A szerződéses fél sem? – kérdeztem. A válasz az volt, hogy nem.
Erre nejem csodálkozott, hiszen délelőtt még más volt a leányzó fekvése. Meg is kérdezte, hogy minek a „kuriér“, hiszen ő is itt van, én, mint jogi alany is ott vagyok, alá is írhatom személyi igazolványom bemutatása után az átvételt. Azonkívül a „kuriéri“ szolgáltatás kb. egy tizes, kár lenne feleslegesen pénz kidobni, meg a „kuriért“ feleslegesen hajtani – benzin(füst), gumi(kopás), ökológia magatartás (elhanyagolása), az utak felesleges kopása. Mert ugye, a szállítmányozó leghamarabb holnap, de inkább majd harmadnap beviszi a központba, azt majd szorgos „operátorkezek“ – jobb esetben valamilyen automata postagép-sor – szépen szétszortírozza az országba induló kamionokba. Majd néhány országos logisztikai központban újra területileg szétosztják az „utolsó csapást“ ránk kimérő futárfiúknak.
Ezek után esett le az állam! Dehogy is hölgyem! – mondja a kiszolgáló – ez sokkal előnyösebb önnek, mert így – miután négy-öt nap múlva meghozzák haza a telefont, az egészért csak (sagen und schreiben) 1 €-t, azaz leírva: egy eurót fog fizetni!!!
Ha élne a fiakkeres Matus paraszt-rokonom, ijedtében hanyatt vágta volna magát a kétlovas hintóján!
Qui prodest?! Vagy tényleg butulunk?
Agárdy Gábor