A Magyar Köztársaság (újabban: Magyarország, amúgy államformája köztársaság) nagyjából húsz év után jutott el odáig, hogy posztkommunista Alkotmányát - amelyet nem a választók hagytak jóvá az akkori parlamenti választásokban elért eredmények alapján - megújíthassa egy olyan választások után, mikoris 2010-ben az ország választóinak több mint kétharmada adott bizalmat a jobbközép FIDESZ-KDNP pártszövetségnek. Megkapták azt a bizalmat, amelyet a nyolcéves balliberális (értsd posztbolsevik – neoliberális) kormányzás alatt az akkor regnáló kormány teljesen elvesztett, „hála“ az olyan eseményeknek, mint az államadósság égbe szökő növekedése, az „őszödi beszéd“, a sukorói panamázott telekügyek, a síkságon épített autópálya-alagutak vagy akár a moszkvai magyar nagykövetség épületének elkótyavetyélése, stb (...ki is tudná teljességében felsorolni?...).
Ekkora bizalmat egyetlen választáson sem kaptak a pártok, beleértve a második világháború utáni „kékcédulás“ Rákosi-féle kommunista választási manipulációt is.
Ezt az Alkotmányt is csak emberek alkották meg, tehát (kisebb-nagyobb) hiba is lehet benne (...mert csak az Isten tökéletes!). Aztán pedig nem mindenki vett részt a parlamenti választásokon, mert egy demokráciában ez is megengedett. Tehát ezért egy választási eredménynek nem kell okvetlenül és híven tükröznie egy ország akaratát – még akkor sem, ha ez kétharmados többséget eredményezett. Arról pedig ne is essen szó, hogy a „balliberó“ bojkottálta az alkotmányozást – lelkük rajta – mit is várhattunk? Talán most is igaz a régi arab közmondás: „...a kutyák csaholnak, a karaván pedig megy tovább...“
Az Alkotmány részletes ismerete előtt már az anyaországi (értsd újabban: magyarországi) „balliberós“ közvélemény és más országok hasonló véleménybefolyásoló csoportosulásai is „nagyfokú aggodalmukat“ fejezték ki az új Alkotmány miatt, mert - ugyebár – milyen lehet egy olyan Alkotmány, amely az „Isten, áldd meg a magyart...“ szavakkal kezdődik és férfi meg nő kapcsolataként jellemzi a házasságot...! Meg pl. védi a hazai termőföldet...és az ivóvizet!
Mi, a felföldi (...Horná zem...értsd: felvidéki) magyarok itt akár abba is hagyhatnánk egy szomszédos (és remélem történelmileg is egy baráti ország) Alkotmányának kritikáját, mert ugye, egy olyan képlékeny formációban is, mint az Európai Unió, minden ország szuverén joga megalkotni saját országa Alkotmányát, amely összhangban van az általánosan elvárható zsidó-keresztény kultúrkörrel, amely végül is Európát megteremtette. Vállava, de nem feledve a történelem csavaros fintorait, beleértve az árpádkori történésektől Trianonig, sőt a kitelepítéseken és a deportációkon keresztül az 50-es évek előtti jogfosztottságot diplomatikusan nem is említve - a folytonos meghunyászkodás árnyékában élve a mai napokig - azt illik mondanunk, hogy ez egy szomszédos ország belügye és azonkívül, hogy szüleink és nagyszüleink ennek az országnak a polgárai is voltak(!), politikailag ma ehhez semmi közünk. Politológiai szempontból (normális körülmények között az Európai Unió polgáraiként) nem kellene ezzel különösképpen foglalkoznunk.
Igen! De...!
Hetekkel az új alaptörvény elfogadása előtt a sajtóban Ján Čarnogurský már azzal riogatott, hogy résen kell lenni, mert itt egy területi újrarendeződés előkészítésére is sor kerülhet, nem beszélve a kormányerők mediális kommunikációjáról – lásd pl. a KDH „szakrális nacionalizmusát“ vagy az Egyszerű Emberek nyilvánvaló vitustáncát. Figyelmet érdemel kormányunk külügyminiszterének ezzel a témával széles körben publikált azonnali állásfoglalása is. Slotára és az ő beteges megnyilvánulásaira, valamint a SMER egyenesen ellenséges kijelentéseire pedig – nem feledve a későbbi lehetséges hatásokat - kár mediális energiát pazarolni.
Azonban egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül a kormánypártok reakciója – a hazai pánszláv, nacionalista ellenzékkel ne is foglalkozzunk, nem érdemli meg a publicitást! Nincs olyan szlovák kormánypárt (talán az OKS-t kivéve), amely ne figyelmeztetne ilyen-olyan formában, nyíltan vagy burkoltan a „magyar veszélyre“. Érinti ez a magyar állampolgárság megszerzését szabályozó törvényt vagy a külföldi magyarok szavazási jogának a megadását és a nyelvtörvény „finomítását“ is. A magyarokat is reprezentáló szlovákiai kormánypártjaink (MOST-HÍD és talán részben a SaS is) pedig többnyire szemérmesen hallgatnak, mivel részesei a kormánykoalíciónak és ez stratégiailag talán valamivel több, mint egy szomszédos ország alkotmányozásába való koalíciós beavatkozás vitája. Mintha egy végzetesen veszélyes vírus ütné fel a fejét...! Félni kezdett ez az ország! Hiszen ez – véleményük szerint – egy exterritoriális alkotmány!
Félni, talán már rettegni kezdett ez az ország, pedig nincs mitől. Déli szomszédunk - ugyanúgy, mint Szlovákia - az Európai Unió, valamint a NATO tagja és számos szoros gazdasági és más szállal kötődik a térséghez! Ezenfelül még erősebb az a kötődés, amit a nagyjából ötszázezer szlovákiai (magyar) lakos képvisel a szomszédos ország felé. Mi ez, ha nem egy összekötő kapocs! És mégis megjelent a félelem ebben az országban – egy olyan félelem, amely az ország alapjait félti. Félti az olyan történésektől, amelyek – európai viszonylatban ma elképzelhetetlenek - alapjaiban rengethetik meg ezt az országot!
Ennek a kórképnek a megjelenése részben talán azzal is magyarázható, hogy megszólalt a lelkiismeret! Az emberi lélek és az emberi közösségek kollektív viselkedésmódjának rejtelmeit jól ismerő szakemberek azt mondják, hogy az egyéni vagy kollektív lelkiismeretet nem lehet hosszú ideig elhallgattatni. Ettől vált az ember igazán emberré. Ha ez igaz, akkor már nem olyan érthetetlen némely politikusunknak és általában a szlovákiai sajtónak a megnyilvánulása: valamink van, ami alapjában véve (talán) nem a miénk. Amit csak úgy kaptunk, ingyen - Benešért, Pittsburgért, Trianonért és Tisoért cserébe! Talán mégis csak van valami a kilencven évvel ezelőtt kimondott és az azóta is hangoztatott igazságtalanságokban, mert ugye a lelkiismeret - az lelkiismeret – még a megrögzött gonosztevőnél is. Megjelent a félelem: egyszer ezért talán valaki fizetni fog! De ki ...és mikor...és mennyit...és egyáltalán muszáj? Ez az érzés senkinek sem jó, de még mindig jobb, mintha sajnálnának minket.
Egyszerű lenne válaszolni a néhai miniszterelnök Antall József immár szállóigévé vált mondásának parafrázisával: „...tetszettek volna Trianonban másként dönteni...“.
De ez ma már nem megy, nem is volna jó, ha a hasonló hangnem megjelenne. Szlovákiának pedig meg kellene – meg kell értenie, hogy van itt félmillió őslakosa, akik magukénak vallják ezt a földet, itt akarnak otthon lenni és itt akarják jól érezni magukat, függetlenül attól, hogy a déli szomszéd most éppen alkotmányozott vagy saját államának állampolgárságáról alkotott törvényt! Ez a szomszéd szuverén joga! Az eredményeket pedig majd pl. a sarkalatos törvények és főleg az idő mutatja meg. Azonkívül Szlovákiának tudatosítania kellene (meg nekünk is), hogy egy nép nemzetté válása akár ötven-száz évig is eltarthat és emiatt is illik visszafogottabban viselkedni.
Ami pedig a lelkiismeret-furdalást illeti: a vélt vagy valós bűnt be kell vallani, bocsánatot kell kérni. Ez ilyen egyszerű! Az okozott kárt pedig – ha még lehet - illik megtéríteni. Ez az európai zsidó-keresztény évezredes kultúra egyik alaptétele. Enélkül pedig – és ki kell mondani – nem a szomszéd új alkotmánya miatt – igenis, veszélybe kerülhet egy ország – elsősorban a leromlott erkölcse, lelkiismeret-furdalása, hibás történelem-szemlélete és a tizenkilencedik századba illő, biztosan rossz nemzetpolitikája miatt.