Mint Szencen köztudott, általában nem vagyok sportbolond, a fociért sem rajongok különösképpen. Azonban ami a brazíliai foci VB előtt történt, az nekem is megemelte a vércukrom szintjét. Amint hallom a hírekből, a nyitómeccs előtt összecsaptak a rendőrök a foci VB-t ellenzőkkel, akik állítólag sokallják – nem ok nélkül – a VB-re szánt kiadásokat, amelyek a történelem legdrágább világbajnokságát fogják jelenteni.

A nyitómeccset nem néztem, de hallom, hogy volt egy  „adománytizenegyes“. Már a nyitómeccsen kezdődik a bunda és az is a legdrágáb VB-n? Gondoltam, mint kimondottan nem focidrukker írok erről pár gondolatot. De mit ad az Isten, nem csak én láttam meg így a dolgokat, hanem Kiss László is a MH-OL szerkesztőségében. Ő egy profi újságíró , nála nem tudom jobban leírni - tehát olvassuk el a meglátását: /ag

 ELLOPOTT JÁTÉK

  Baj van ezzel a világgal. Irgalmatlanul nagy baj. Ha már brazil ember futballvébé ellen tüntet, közelít a világvége. Nem, nem a parttalan, robogó idő előli múltba kapaszkodás kétségbeesése, sokkal inkább a kizökkent idő morcossága jelzi, hogy valamit elrontottunk, emberek. Még az emberiség legnagyobb találmányát, a játékot is elcsaltuk, üzletté tettünk, s megloptuk vele önmagunkat. Összebarmoltuk a vizet, a földet, a levegőt, és még a szerelmünket, a labdát is bűnbe vittük.

Persze, a világbajnokság rajtján illik elemelkedni a lábszagú provincializmustól, kalapot emelni nagy, közös szenvedélyünk előtt, de mégis, a favelalakók tiltakozása igen sokat levon a futball élvezeti értékéből. Aligha arról van szó, hogy a hervadt nosztalgiázás mondatja ki könyörtelen ítéletét, miszerint azok, a régik voltak az igazi vébék, Puskás és Pelé, Baresi és Beckenbauer, Maldini és Maradona, na, ők tudtak futballozni, és egyáltalán, micsoda meccseket láttunk, mekkora góloknak örültünk, és milyen príma vizeket ittunk. Sokkal inkább az lehet a baj, hogy féktelen önhittségünkkel, anyagiasságunkkal, pénzimádatunkkal még azt is eltoltuk magunktól, amiről azt hittük, hogy örökre a miénk. Úgy látszik, tényleg rosszul lettünk összeszerelve, mert fentről megadatott nekünk a nagy játék feltalálásának kegye, de a rombolás átkát, az üzletet is kaptuk vele.

Térdre estünk például a brazil futballvarázslat előtt, teljes joggal, s lestük, mikor láthatjuk Ronaldinhót, ám a kor kimondta az ösztönös zsenik fölött az ítéletet: vagy beállnak a sorba, vagy örökre lekerülnek a világfutball porondjáról. Vége az igazi, őszinte foci korának, s mint mindent, a játékot is civilizáltuk, európaizáltuk. Megtanítottuk a brazilokat is minden rosszra, taktikára, védekezésre, időhúzásra, mert hát a futballt gólra, illetve már jó ideje pénzre játsszák. Az pedig talán még az időnél is gyorsabb, züllöttebb és könyörtelenebb, legújabban már az utolsó játékmentsvárnak tekintett futballártatlan Afrikát is felfalta mérhetetlen étvágyával.

Igen, a pénz. A minden, ami mindenkit és mindent elront, beszennyez akihez-amihez hozzáér, s már az is elég, ha valakit megkísért. Üzlet a jelenlét, a vébérészvétel, üzlet a közvetítés, és mérhetetlen üzlet a rendezés. Igaz, Katar nem üzleti céllal vett magának vébét, csak féktelen kivagyiságában, s még ha ráfizet is, meg akarja mutatni: ő megengedheti magának, hogy a futball házhoz jöjjön. Persze, ilyesmiben már volt elődje, példaképe, amikor Amerika Szabolcs-Szatmára, Atlanta olimpiát vásárolt. Margaret Mitchell Elfújta a szélje mellett van CNN a városban, van Coca-Cola, van a párnacihában pénz, ami pénzt fial még az olimpia segítségével is.

Igen, a pénz mindenütt ott van, szót kér magának, sőt, rendszerint övé az utolsó szó. Valamikor kimondta, hogy márpedig a futball több, mint közös öröm, jópofa játszadozás, még ha néha életre-halálra játsszák, s ha tetszik, ha nem, kéretik ehhez tartani magunkat. Mert itt többről van szó, ez pénzre megy. Túl nagy a tét ahhoz, hogy megmaradjon tiszta, becsületes szenvedélynek. Nem csupán az építkezéseket óhatatlanul belengő korrupció, vagy a globalizált fogadási csalások fonnyasztják el a futballbarátok szenvedélyét, nem. Itt már a labdát is rendszabályozzák. Régen – és egyáltalán nem a futballtündéri időkben – a tévedés is belefért a játékba. Egy-egy bírói baki – Latisevet Chile óta átkozzuk Tichy meg nem adott gólja miatt – olyan volt, mint a csúszós gyep, a goromba szél vagy a kapus szemével szórakozó napfény, csak még izgalmasabbá, még kiszámíthatatlanabbá tette a futballt. Na, manapság ez már nem fér bele, túl nagy a tét, a vesztes túl sokat bukik, a győztes túl sokat nyer, s a videobíró bejelentkezéseként a vébén már karóra jelzi a bírónak, hogy a labda átszaladt a gólvonalon. S ez ugye elméletben derék, tisztességes találmány. Csakhogy a futball a világ legdemokratikusabb intézményeként lett feltalálva. Itt mindkét csapatra egyformán vonatkoztak a szabályok, itt általában az játszott, aki jobb volt – persze, e téren már az ősfutballban is léteztek kivételek –, s itt nem lehetett hazudni. Mindenki egész, civilizációs maníroktól megtisztított egyéniségét felvitte a pályára, ott állt előttünk pőre őszinteségében maga az ember. Ott, a pályán, amely fekvésétől, talajától, méretétől függetlenül a világon mindenütt egyforma volt, egyforma segédeszközökkel, egyforma szabályokkal. Nos, most már más a gól Sao Paulóban, és más Mátraderecskén. Meghalt a futballdemokrácia. A pénz megölte, de éljen a játék. Még akkor is, ha már soha többé nem lesz az igazi.

 Kiss László

MH OL - 2014. június 12