Cikkek

Király Zsolt: Peter Morvay, a SME és az újságírás szégyene

Szlovákiai magyarként az Orbán kormányt értékelni nem a legegyszerűbb feladat. Főleg, hogy a magánnyugdíjpénztár államosítás, vagy a médiaregulációs kísérletek Szlovákiában a baloldal „kiváltságai“.

„Orbán Viktornak újra kell tanulnia a kormányzást” – fogalmaztunk a Körképen még 2010 májusában. Hogy nem alaptalanul, azt az azóta eltelt idő is bizonyította. Olvasóink tehát nem tekinthetnek úgy ránk, mint a Fidesz feltétlen híveire. Ugyanakkor azt is felháborítónak tartjuk, ha a Magyarországgal szembeni kritika szinte kizárólag gonoszkodó, elvakult, fóbiába hajlóan rosszindulatú, vagy tendenciózusos.
Bosszantónak tartjuk azt is, ha a déli szomszédunkról szóló konkrét tudósítások - melyekből szlovákok milliói formálnak véleményt -, fabuláló és tudatos csúsztatásokra épít. Még inkább felháborító és szégyenteljes, ha mindezt a véleményformáló jobbliberális szlovák napilap, a mértékadó SME egyik magyarul is tudó újságírója műveli. Peter Morvay-nál a szombati békemenetről készült beszámoló kapcsán telt be az a bizonyos pohár.

Peter Morvay
Peter Morvay 1968-ban született. Prágában tanult történelmet és politológiát. Korábban Magyarországon, Szegeden élt. Különböző cseh és szlovák lapoknál dolgozott. A pozsonyi SME szerkesztőségének 2003-tól a tagja. Profilja szerint leginkább Csehországgal és Magyarországgal foglalkozik. A számok szintjén ez konkrétan azt jelenti, hogy december és január folyamán eddig 46 cikkéből minden második foglalkozott Magyarországgal vagy a Fidesszel, és legfőképpen Orbán Viktorral. Hosszabb visszatekintéssel az arány vélhetően még egyértelműbb lenne. Legenyhébb jelzői a témában a populista, antidemokratikus, fekete lyuk a térképen, Orbán a cár, a szélsőjobb hőse, és hasonlók.

Minél rosszabb, annál jobb?
Peter Morvay a szombati békemenetről szóló tudósításában a SME online-on  először az „Orbán szimpatizánsai Trianonhoz hasonlították az EU és az USA nyomásgyakorlását ” címet adta (szerk. megj. nem véletlenül, elvégre a Trianon szóra minden valamirevaló szlovák ugrik), a számháborút illetően pedig úgy fogalmazott, hogy a tömeg valós létszáma mélyen a szervezők által előzetesen várt százezer alatt maradt.  A napilap hétfői nyomtatott kiadásában Morvay már ennél is kevesebb, alig néhány tízezer Orbán támogatóról számol be. Hogy ez mennyire nem igaz, lemérhető az alábbi videóból, vagy bármelyik magyarországi sajtóbeszámolójából.

A hétfői SME összesen három! cikkbet is közöl a megmozdulásról (köztük egy címlapon + maga a címlapkép), mindegyik Morvaytól. Ezekben a szervezőkkel kapcsolatban sem fukarkodik a jelzőkkel: "extrémista, félkatonai,  irredenta" olvasható, de az antiszemitizmus és a burkolt zsidózás is megjelenik, célozva a szervezők és az általuk utcára hívott demonstrálók "minőségére". Morvay a Trianon, Magyar Gárda és a Felvidék szavak elhelyezésére is gondosan odafigyelt, melyek mondanunk sem kell, garantált hatást váltanak ki a szlovák olvasóknál (közel félezer komment eddig a SME online-on).
A szerző a békemenetbe ahol csak lehet, természetesen az MKP-t is belekeveri, még ha az igencsak izzadságszagú. A lényeg, hogy a március 10-i választások után ismét elmondhassa azt, amit egyszer már elmondott.

Miért?
Ennek a cikknek nem célja Magyarország mosdatása a honi sajtóban. Az Orbán-kormány több tekintetben valóban rászolgált a nemzetközi kritikára, melyet oldania kell. De hogy egy monopolhelyzetben levő szlovák újságíró kommentárjaiban hosszú időn keresztül ennyire gonosz legyen egy konkrét országgal szemben, hogy egy érinthetetlen manipulátor tudósításaiban ekkora mértékben nélkülözze a tárgyszerűségnek még csak a látszatát is, az elképesztő és példa nélküli a mai szlovák újságírásban
Vajon mi vezérelheti Peter Morvayt?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A szerkesztőség (www.szenc.sk)  megjegyzése:
Itt is érvényes, hogy: „Kinek a szekerén ülsz, annak a nótáját fújd!“ Tehát semmi új a nap alatt - ezek a modern kunbélák, kik mindig kiszolgálják a gazdájukat - jelen esetben a globális pénzszivattyút.
Akit közelebbről érdekel a cikk és a hozzá tartozó videó, nézze meg a következő linket:  http://korkep.sk/cikkek/media/2012/01/23/8334-peter-morvay-sme-ujsagiras-szegyene

Kövér Tibor: Short

MH ON - 2011.12.31.

A shortolás ma a világméretű pénzügyi műveletek legalja. Számos európai ország felvetette már, hogy a rövidkézen végzett pénzügyi műveleteket be kellene tiltani Európában. Nem sikerült. A short típusú ügyletek a laikusok számára keveset mondanak, de a világ lassan megtanulja, hogy ez a pénztőke arroganciájának és gátlástalan természetének legjellemzőbb pénzügyi ügyleti típusa. Az ilyen ügyletekben a „befektetők” árfolyamesésre játszanak, arra, hogy valami tönkremegy, pénz, értékpapír, ország, s ezen, ha ügyesen lépnek be a tőzsdei műveletekbe, jól lehet keresni.

Nem is lenne baj az ügyes és kockázatot vállaló kereskedéssel, de a romlásra játszó befektetők nem a természettől, a gazdasági folyamatoktól várják az árfolyamok zuhanását. A pénzesebb befektetők olyan eszközökkel teszik tönkre a pénzeket, papírokat, országokat, amelyek a szándékos bűnelkövetés határát súrolják. Fogadnak egy árfolyamra, azután hitelminősítőkkel, megvásárolt újságírókkal, pénzügyi kinyilatkozókkal, politikusokkal és egyéb megfizethető pénzpiaci résztvevővel addig keltik rossz hírét pénznek, papírnak és országnak, míg valóban leromlik az általuk megfogadott pénzügyi árfolyam, s ilyenkor bezsebelik a hasznot. Azt a hasznot, amit az ilyen fekete befektetői magatartással elértek, amihez már nincs köze piacnak, szabad versenynek, kereskedelemnek és végképp nem a tisztes üzletnek. Ez nem is félkarú bandita, hanem a kétkarú. Egyikkel rongál, a másikkal besöpri a hasznot. Ez nem a modern világgazdaság velejárója, ez már a pénzügyi banditizmus előszobája, akárhogyan is mentegetik és festegetik az ilyen ügyletek haszonélvezői.

A válság az ilyen típusú ügyletek éltető közege, ezért gyűlölik a shortolók a békeidőt, és imádják a gazdasági-pénzügyi válságot. Ha nem is ők a válság kirobbantói, de nagy kavarói ennek a játéknak, egészen annak eszkalálódásáig, mígnem emberek és népek ölik majd egymást szorult helyzetükben. Na, az lesz az igazi jó üzletek fénykora. A shortoló ügyletek betiltását szorgalmazóknak teljesen igazuk van, csak teljesen reménytelen, mert az amerikai pénzügyi válság minden költségét, amit ott elvesztettek, hajtják be most az egész világon. Ebben a tekintetben annak, hogy a válságot kirobbantó bankház összeomlott, nincs jelentősége, néhány év, s a befektetők máris pénzüknél lesznek, pontosítva: a kifosztott népek pénzénél lesznek, mert mindenki nem járhat jól, főképpen nem azok, akiket ezen gátlástalan pénzpiaci műveletek áldozataiként kiszemeltek. Ne találgassunk, köztük vagyunk!

Bogár László: Európa öngyilkossága

MH ON, 2011. 12. 14.

Korunk a megvalósult abszurditások világa, hiszen csupa olyan dolog látszik megvalósulni rutinszerűen nap mint nap, amiről nemrég még azt gondoltuk, hogy ez maga a teljes képtelenség. A szemünk előtt látszik összeomlani például a második világháború utáni egész békerendszer, ennek minden iszonyú következményével együtt. Európa urai ugyan érzik a történelmi veszélyt, de olyan mértékben foglyai az önmagát szerényen „politikailag korrekt” beszédnek nevező globális vélemény-hatalmi diktatúrának, hogy nem képesek sem a helyzet elbeszélésére, sem a teendők megbeszélésére. A mostani válságtanácskozás ennek a képtelenségnek volt újabb drámai megnyilvánulása.

Persze, valóban nem egyszerű a helyzet elbeszélése, mert a mélyülő válságnak számos, egymással bonyolult együtthatásban lévő rétege van. A súlyos eladósodás, ami a felszínen a krízis közvetlen oka, olyan összefüggések következménye, amelyek az uralkodó beszédmód számára megragadhatatlanok.

A helyzet megértéséhez azt kellene tisztázni, hogy mire is épült az európai integráció és a vele párhuzamosan létrejövő európai jóléti állam. Az 1929–33-as válság, majd a világháború pusztítása a világot irányító erőket egy új társadalomszerveződési modell létrehozására ösztönözte. Ennek az volt a lényege, hogy a meghatározó tőkestruktúrák távlatos gondolkodásra kezdték felépíteni stratégiájukat. Belátták, hogy a munkaerő-tulajdonosok „jóltartása” hosszú távon nekik is jó befektetés (jóléti állam), mert a humántőke így nagyobb profitot eredményez. És, hogy érdemes mindezt fokozatosan a déli és keleti perifériákra is kiterjeszteni (az integráció déli és keleti bővítése), mert a „belső térben tárolt” gyarmatok szintén „többet hoznak” így számukra.

Mindez valóban új történelmi távlatokat nyitott meg Európa számára, ám a nyolcvanas évektől a helyzet fokozatosan megváltozott. Kontinensünk meghatározó tőkestruktúrái a szédületes gyorsasággal növekvő globális mozgásszabadságukat kihasználva cinikusan felmondták ezt az alkut. Az európai nemzetállamok és munkavállaló polgáraik így egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, mert ők, érthető okokból, nem válhattak olyan „mobillá”, mint a tőke. A kifosztottak hitelek felvételével próbálták/próbálják lassítani kikerülhetetlennek tűnő „lerohadásukat”. De a keserű valóság az, hogy a hitelfelvétel nemcsak hogy nem megoldás, hanem menekülési út helyett a végzetes csapdába való önkéntes belesétálást jelenti. A globális médiarendszer segítségével keltett mesterséges hisztéria ugyanis pillanatok alatt olyan szintre viheti a kamatokat, ahonnan már nincs visszatérés, pénzügyi „fekete lyukba” zuhanhat, a jelek szerint nemcsak egy ország, de egy olyan roppant méretű birodalom is, mint az Európai Unió.

Az Európai Uniót most brutálisan megzsarolta az a globális hatalmi „szuperstruktúra”, amely a pusztító csapda „főkonstruktőre”, és Európa urai engedtek a zsarolóknak, általános pénzügyi diktatúra bevezetését határozták el. A radikális költségvetési szigor indokolt volna, ha a súlyos eladósodást valóban az államok és az állampolgárok okozták volna, de éppen ez az, ami nem igaz!
A deficit és az adósság növekedése ugyanis mindenütt kizárólag a mesterséges hisztériával egekbe vitt kamatok kumulált következménye. Ha tehát ebben a helyzetben – nem vizsgálva, hogy ki okozta az adósságnövekedést –, automatikusan a kiszolgáltatott társadalomra hárítom ennek terheit, akkor ezzel nemcsak hogy nem oldom meg a helyzetet, hanem éppen ellenkezőleg, súlyosbítom azt. Az ennek nyomán gyorsuló ütemben szétrohadó társadalom teljesítménye ugyanis ezután már valóban romlani fog, és a mesterségesen keltett hisztéria önbeteljesítő jóslatként valóban összeomláshoz vezet. És az Európai Unió most éppen ezt készül elősegíteni a múlt heti csúcson született döntéseivel.

Az unió vezetői és az egyes tagországok uralmi elitjei részben meg sem értik mindezt, részben nagyon is értik, de cinikus kollaboránsként a globális birodalmi „szuperstruktúra” kifosztó szivattyúit segítik saját népükkel szemben. Így borítékolható, hogy mindebből nemcsak hogy megoldás nem lesz, hanem minden eddiginél súlyosabb következményekkel járó, kvázi polgárháborús helyzet alakulhat ki Európa országainak többségében.

A magyar kormány, akárcsak a többiek, kutyaszorítóba került. Ha szembemegy a megállapodással, az már rövid távon is olyan pénzhatalmi megtorlásokkal járna, amelyek hetek alatt anarchiába sodornák az országot. Ha viszont elfogadja, akkor olyan brutális, újabb megszorításokat lesz kénytelen bevezetni, amelyek lényegében ugyanezzel a következménnyel járnának. A megoldás az lenne, ha nevén neveznénk a csapdát, és a két, egyaránt semmibe vezető válasz hamis síkjából próbálnánk kitörni. Ehhez azonban, sajnos, mind az érvényes tudás, mind az erkölcsi tartás, mind az ezt kikényszeríteni képes lokális, regionális és globális együttműködés hiányzik.

A túlélés egyetlen esélyét így rövid távon csak az a lavírozó, ügyeskedő, ravaszkodó mentalitás jelentheti, amelytől erkölcsileg irtózhatunk ugyan, ám logikailag itt és most aligha adódik más. De mindeközben hatalmas energiákkal kellene dolgozni legalább a „visszavonuláson”. A most felépülni látszó „páneurópai” globális pénzhatalmi diktatúra ugyanis rohamos gyorsasággal anarchiához, majd káoszhoz vezet Európa-szerte. Csak azok az emberi közösségek maradnak életben, amelyek képesek lesznek mindezt megértve olyan „élőhelyeket” kialakítani, ahová e pusztító diktatúra fegyverei nem érnek el.

Szalontay Mihály: A piacok világkormánya

MH ON, 2011. 12. 3.

Ami nem öl meg, attól csak erősebbek leszünk! Ezt a közhelyszámba menő hétköznapi bölcsességet nem ártana felidézniük mindazoknak, akik folyamatosan sírnak az utóbbi évek elhúzódó válságai miatt. Miközben a válság azért húzódik el, mert nem tudtuk megoldani azokat a gondokat, amelyek miatt kirobbant. Pedig az okát ismerjük, hiszen egyszerű és nagyon is emberi: a kapzsiságra vezethető vissza.

A világ gazdasága azért állt fejre, mert egyszerűen túlköltekeztük magunkat. Az üzleti életben a kapzsiságot mindig a csődbe jutás réme tartotta kordában. Azért nem költekeznek ész nélkül a vállalkozók, mert ezzel kockáztatnák mindazt, amit hosszú évek munkájával felépítettek. A politikusok pedig úgy gondolták, hogy az államkassza kivételt képez ezen szabály alól. A példát a legnagyobbaktól, az amerikaiaktól vették. A kilencvenes évek amerikai gazdasági fejlődését ugyan Bill Clinton elnök javára írják, pedig az idősebb Bush rakta le az alapjait. Elfogadtatta ugyanis a politikai elittel azon alapszabályt, amely szerint a költségvetés egyensúlya szent és sérthetetlen, s a kiadásokhoz csak úgy lehet hozzányúlni, ha megteremtik az új igények fedezetét. E politikának köszönhetően az amerikai költségvetés Clinton kormányzása alatt több száz milliárd dolláros többletet halmozott fel.

Majd jött az ifjabb Bush, és felrúgta ezt a megállapodást, s ennek következtében több száz milliárd dolláros lyuk keletkezett az amerikai költségvetésben. A költekezést ráadásul a nemzetközi bankvilág is gerjesztette, amely a viszontbiztosítás viszontbiztosításának a bevezetésével olyan minimálisra igyekezett csökkenteni a csődkockázatot, hogy a végén maga is elhitte annak kiiktatását. Ebben pedig kulcsfontosságú szerepet játszottak a hitelminősítők, akik még azokat a jelzáloghitel-papírokat is első osztályúnak minősítették, amelyek mögött már rég nem állt fedezet. A világ tehát 2008-ig abban a boldog tudatban élt, hogy a globalizáció eredményeként sikerült eltüntetni a rendszerből a csődkockázatot, mert a nemzetközi pénzvilágban annyi pénz van, amennyiből mindig jut néhány dollár mindenkinek.

A politikusok ezt világszerte be is vették, és oly sikerrel költekezték túl magukat, hogy kicsúszott a kezükből a hatalom. Amíg ki nem tört a 2008-as, kijózanító világválság, addig senki nem vette észre: a piacok átvették a hatalmat, és világkormányként irányítják a politikusok helyett a globális folyamatokat. A világ legfejlettebb országaiban is képesek voltak olyan kormányokat leváltani, amelyek maguktól soha nem adták volna át a hatalmat. A piacok adták meg a kegyelemdöfést Silvio Berlusconi olasz miniszterelnöknek és a spanyol szocialistáknak, de még számos példát lehetne hozni az utóbbi hetek történéseiből. Olyan takarékossági intézkedéseket és politikai irányváltásokat kényszerítenek ki, amilyeneket a politikusok maguktól soha nem lépnének meg.

A globális piacokat a világ nagyhatalmai hozták létre, hogy minél több pénzt szivattyúzhassanak ki a világból a saját céljaikra. Gyermekük azonban gyorsabban felnőtt, mint gondolták, és átvette a hatalmat. Ez egy teljesen új korszak kezdetét jelenti. Gondoljanak csak bele: egy olyan intézmény irányítja az egész világ életét, amelynek vezetőit senki nem választotta meg. Pedig annak a demokratikus berendezkedésnek az alapja éppen az, hogy amely létrehozta, azt magunk választjuk. Mi bízzuk meg azokat az embereket, akik sorsunkat befolyásoló döntéseket hozhatnak. Erre most kaptunk egy olyan intézményt a nyakunkba, amelyről csak azt tudjuk, hogy globális, de nem ismerjük ki magunkat a működésén, és azt sem tudjuk, kik is vezetik tulajdonképpen. Már nem nukleáris fegyverarzenáltól rettegnek a kormányok, hanem attól, hogy a piacok megvonják tőlük a bizalmat, és csődbe mennek.

A nemzetközi pénzpiacok ugyanis többek között azért tudták átvenni a hatalmat, mert betöltöttek egy űrt, pontosabban helyrehozták az egyensúlyt a csődkockázat visszahozatalával. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb lesz a világ attól, ha megjelenik a képletben egy olyan tényező, amely ésszerű gazdasági döntések meghozatalára sarkallja a politikusokat. Az európai válság lényege: a politikusok még mindig nem akarnak hinni a szemüknek, és még mindig úgy tesznek, mintha ők irányítanának, pedig a szerepük ma már arra korlátozódik, hogy végrehajtsák, amit a piac megkövetel. És az egyáltalán nem követel őrültségeket. A megszorítás és a vele járó munkanélküliség rövid távon kétségtelenül fájdalmas döntéseket követel, de ezzel olyan szerkezetváltásra kényszeríti a kormányzatokat, amilyenek hosszú távon fenntarthatóvá teszik egy ország gazdaságát. A piac azzal büntet, hogy minél tovább halogatják a politikusok az elkerülhetetlen döntéseket, annál drágábbá teszi a végeredményt. Gondoljanak csak bele: az Európai Unió legnagyobb befizetői milyen boldogok lennének ma, ha csak a görög válsággal kellene bajlódniuk. Ha az elején leírták volna a görögök 350 milliárd eurós tartozását, akkor ma nem az euró szétesésének reális veszélyével állnánk szemben, amelynek elkerülése több ezer milliárd eurójába és függetlenségük elvesztésébe kerülhet majd ugyanezen országoknak.

Király Zsolt: MOST - HÍD és MKP.  Ki a hunyó?

Bár sokáig húzták, kedden végleg lezárult. Eldőlt, hogy a Most-Híd és az MKP külön-külön méretteti meg magát a jövő évi előrehozott parlamenti választásokon. Bugár és Berényi így nem lesz közös listán, a felvidéki magyarok pedig választás elé kerültek. Ki a felelős a kialakult helyzetért?

Amióta a választások márciusi időpontja ismert, az együtt vagy a külön indulás az első komoly téma, melynek kommunikációs csatáját a két pártnak a szlovákiai magyar közvélemény előtt meg kellett vívni. Ez a bemelegítő körnek is nevezhető első összecsapás sok más mellett azért is volt hasznos, mert a honi magyar sajtót is letesztelte. Ismertté vált, mi az, ami professzionalizmusban, kiegyensúlyozottságban, ha úgy tetszik részrehajlásban, a későbbiekben  online és offline részről várható.

A tét ezúttal annak eldöntése volt, ki a hunyó. Magyarán, a Most-Híd-ra, vagy az MKP-ra fogható-e  rá, hogy elutasítja az együttműködést. Ennek eldöntésére tekintsük át kronológiai sorrendben, mi is történt az elmúlt napokban:

1. Október 22-i Országos Választmányán a Most-Híd elutasította az MKP-val való választási koalíció lehetőségét
2. Az MKP Országos Elnöksége másnap meglepetésének adott hangot, amiért Bugárék tárgyalások nélkül zárták ki az együttműködés lehetőségét, anélkül, hogy a szlovákiai magyar választópolgárok véleményét meghallgatták volna
3. A Most-Híd ezt követően, október 25-én egy, a sajtóban is megjelent nyílt levélben ajánlotta föl az MKP képviselőjelöltjei számára a Most-Híd választási listáján való indulást
4. Berényiék a javaslatot marketingfogásnak, az elutasítás elfedésére való kísérletként értékelték a közvélemény előtt. A Most-Híd listáján való indulás szerintük nem megoldás, azzal ugyanis az MKP programja nem válhatna parlamenti tényezővé. Ennek ellenére az egyenrangú partnerség elve alapján továbbra is nyitottak a párbeszédre.
5.  A november 5-i Országos Tanács ülése után az MKP ismét levélben jelezte Bugáréknak, hogy a párt továbbra is nyitott az együttműködésre egyenrangú partnerként.
6. Erre november 8-án reagált a Most-Híd oly módon, hogy november 11-én tárgyalásra hívta az MKP-t. Ismét csak arról, amit az MKP már korábban sem tartott megoldásnak, azaz hogy a párt politikusai a Most-Híd listáján induljanak,.
7. Berényiék november 8-i válaszukban sajnálattal állapítják meg, hogy tárgyalási ajánlatukra érdemi választ nem kaptak. Ennek ellenére továbbra is nyitottak a tárgyalásra, mint egyenrangú partner.
8. A Most-Híd még ugyanaznap reagált. Az MKP válaszát a tárgyalások elutasításaként értékeli, amivel lezártnak tekinti az ügyet.

Itt tartunk most. Hogy végül kinek a kezében maradt a fekete péter, olvasóink megítélésére bízzuk.
Ami érdekes, és ennek a bejegyzésnek a megírására ösztönzött, az annak kérdése, miként tálalja a szlovákiai magyar média a fenti levélváltásokat.

Objektív a BUMM?
A Bumm-mal kapcsolatban említést érdemel, hogy az MKP egyértelmű, november 8-i pozitív kicsengésű válaszát érthetetlen módon negatív előjellel magyarázza. Idézet az MKP levélből: „Sajnálattal állapítjuk meg, hogy az MKP OT ezen tárgyalási ajánlatára a Most-Híd részéről érdemi választ nem kapott. Az MKP továbbra is nyitott az egyeztetésre az egyenrangú partnerség elve alapján.“

A Bumm ezzel szemben ahelyett, hogy Berényi Józsefet pontosan idézné, negatív kicsengéssel magyarázva ezt írja: "Az MKP nem látja értelmét a tárgyalásnak, amíg a Híd csak a saját listáján biztosítana helyet a párt képviselőinek." Mindez beleillik abba a kommunikációs sémába, melyet a Most-Híd holdudvarába tartozó média is sugall, azaz a „csúnya, rossz, képmutató, parasztvakító, elutasító, agresszív kismalac” még véletlenül sem a Most-Híd, hanem az MKP.

Lásd mai Új Szó címlap: „Elutasította az MKP az egy listán való indulást”. (szerk. meg. A szalagcím eleve megtévesztő kétszeresen is: egyrészt szó sincs elutasításról, csupán a november 11-i egyeztetés tárgyalási alapjának módosításáról. Másrészt az Új Szó címlapsztorijának címe az olvasó előtt "jóindulatúan" elhallgatja azt is, hogy az egy listán való indulás eleve a Most-Híd listáját jelentené.)

A valóság pedig
az, hogy az MKP nem utasított el semmiféle tárgyalást, ahogy a BUMM, Új Szó, Paraméter sugallja. Keddi levelében megállapította, hogy a tárgyalási alapként meghatározott egyenrangú partnerségre a Most-Hídtól érdemi válasz nem érkezett. Ennek ellenére továbbra is nyitott (nyitott, tehát nem elutasító) az egyenrangú partneri egyeztetésre annak érdekében, hogy a szlovákiai magyarok szavazatai a választásokon ne vesszenek el. Az egyeztetéshez azonban akarat és partner is szükséges.

átvéve: körkép.sk,  2011.11.09.

Felvidéki való világ, avagy a lét a tét

2011. október 22.
Dunajszky Éva (Felvidék.ma)

Bugár Béla kimondta: nincs választási koalíció az MKP-val. Abba lehet hagyni a találgatásokat meg a „közös lista, nagyobb esély a parlamentbe jutásra" jeligéjű biztatásokat. Pedig valószínűleg voltak ebben az országban páran, akik ebben reménykedtek. Voltak, akik nyilvánosan is hangot adtak ebbéli kívánalmaiknak még az mkp-s pártpolitikusok közül is. Sőt, meg merem kockáztatni, még olyanok is akadtak, akik őszintén hittek a nagy magyar összeborulás lehetőségében, bár ez azért egy kicsit abszurd gondolat. Ám a Most-Híd döntött, méghozzá feltűnően gyorsan, szinte esélyt sem hagyva a dolgok alakulásának. Még az sem tántorította el őket a döntésük meghozatalától, hogy pillanatnyilag úgy tűnik, közös választási lista ügyben a kezükben maradt a Fekete Péter.

Jogosan merül fel hát a kérdés, mire fel ez a nagy sietség. Jó, tudom, hogy közel vannak az előrehozott választások, tudom, hogy Fico nem sok gondolkodási időt hagyott a többi pártnak, a kis pártok számára meg egyenesen nyaktörő ez a korai időpont. De akkor is! Semmi sem történt volna, ha a Most-Híd mondjuk, egy kicsit később rukkol elő a bejelentésével, ha megvárja, hogyan alakulnak a dolgok, ne adj, isten meghallgatja, mi az istenadta nép óhaja. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy a sietség oka éppen ez: elejét venni mindenféle külső nyomásnak, ami arrafelé terelné a pártokat, hogy a biztos 8-9 százalék, amiből akár több is lehet, azért mégis csak jobb, mint a bizonytalan 6 meg 5, arról nem is beszélve, hogy kevésbé kockázatos is. Nem más ez, mint egyszerű parlamenti matematika. Akkor hát, mi az oka Bugárék gyors döntésének? Amit a párt elnöke a sajtótájékoztatón indokul felhozott, azaz hogy létezésük két éve alatt nem sikerült zöld ágra vergődniük az MKP-val a választópolgár kegyeiért való békés versengést illetően, csak üres duma. A megfontolt politikus ugyanis nem a sértődöttségek, a benne lévő tüskék alapján dönt.

Jóval sokatmondóbb azonban Bugár egy másik mondata, hogy az MKP-val azért is kizárt az együttműködés, mivel az a kisebbségeket érintő gondokat nem idehaza akarja megoldani, hanem külföldön. Ahogyan figyelemre érdemes a korábban tett kinyilatkoztatása is, miszerint azért sincs mit beszélni az MKP-val való együttműködésről, mert az magyar pártként akar a parlamentbe bekerülni. Márpedig ők csak a szlovák partnerekkel való együttműködést tartják a helyes útnak. Ezek a mondatok már a választási kampánynak szólnak. Ugyanaz az alantas módszer köszön vissza belőlük, mint az előző választások idején. Nem szembetámad nyíltan, hanem sunyi módon sugalmaz valamit, ami látszólag még jól is hangzik, csak éppen nem igaz. De a felületes polgár (szlovák és magyar egyaránt) csak annyit olvas ki ebből: milyen jó srácok ezek a mostosok, hiszen kéz a kézben szlovák polgártársainkkal akarják megépíteni számunkra a szebb a jövőt. És akkor itt most álljunk meg egy szóra.

Azt, ugye felesleges bővebben magyarázni, hogy Bugár mai állítása az MKP-val kapcsolatban nem igaz. Nem igaz, mert az MKP parlamenti és parlamenten kívüli pártként is mindig Szlovákián belül, a rendelkezésére álló törvényes keretek között igyekezett megoldani a kisebbségekkel kapcsolatos problémákat. Más kérdés, hogy miután idehaza nem talált fogadókészségre, mert amit mondott, kért vagy állított többnyire süket fülekre talált, gyakorlatilag még vitapartnernek sem fogadták el, főleg az elmúlt másfél évben, teljesen jogszerűen külföldi segítségért folyamodott. Erre valók a nemzetközi kisebbségvédelemmel foglalkozó szervezetek, s ezért születnek a nemzetközi egyezmények, a kisebbségek jogait védő dokumentumok. Európai uniós tagországként pedig magától adódik ez a sikertelen hazai próbálkozások utáni lépés. Ami pedig az együttműködést illeti, az együttműködés pártja alig több mint egy éves kormányzási időszaka alatt bebizonyította, hogy ez az elmélet, amelyre látszólag a párt épül, nem igazán működik. Együttműködés címén ugyanis nagyjából annyit sikerült elérniük, hogy magyar szavazatokkal szlovák képviselőket ültettek a parlamenti padsorokba. Az már csak hab a tortán – s most látszólag ellent mondok saját magamnak – hogy volt eset, amikor a párt listáján bejutott szlovák képviselők inkább kiálltak a kisebbségi jogokért, mint a párt úgymond magyar képviselői, persze csak egy bizonyos határig, és nem tovább. Sőt, nemrégiben még az SaS-os Somogyi Szilárd is azt nyilatkozta, parlamenti feljegyzések bizonyítják, a magyar kérdések vitájában sokkal aktívabb volt a hidas kollégáinál. Mindez persze korántsem annyira Somogyi erénye, mint amennyire az általa említett kollégák „nemtörődömsége". Ennyit hát az ilyen együttműködésről.

De térjünk vissza Bugárék döntésének okához. Nem tartom valószínűnek, hogy a fenti maszlag lett volna az oka a gyorsan kimondott „nem"-nek. Amikor Bugár hátat fordított az MKP-nak és megalakította a Most-Híd pártot, fokozatosan hátat fordított mindannak, amit addig MKP-sként vallott. Szép lassan napvilágra kerültek a jóhiszemű magyar választópolgár számára megdöbbentő megnyilvánulásai arról, milyennek is tartja valójában a pártját, vagy hogy baj-e szerinte, ha a magyar szülő szlovák iskolába íratja a gyermekét és még sorolhatnám. Lassan a párttal kezdetben még rokonszenvező szlovák újságíró kollégák is egyre többet kezdtek cikkezni arról, mi is a gond valójában a Most-Híddal, már nem volt olyan egyértelműen tiszta a róluk alkotott kép. A kormány bukása viszont gyorsan jött, erre senki sem számított. És a Most-Híd úgy véli, esélye van bejutni a parlamentbe, bár inoghat a léc, de a közvélemény-kutatások alapján egy kicsit nagyobb az esélye, mint a rivális MKP-nak. Úgy gondolják, szerencsés hátszéllel egy utolsó végzetes csapást mérhetnek a magyarok pártjára, s ezzel a jövőre nézve megszerezhetik annak szavazóit. Mert újabb négy évet nem valószínű, hogy túlélne az esetleg ezúttal is parlamenten kívül rekedő MKP. Hát ennek szól szerintem Bugárék „nem"-e. Rajtunk, választópolgárokon múlik, hogy bedőlünk-e megint a hangzatos ígéreteknek, hagyjuk-e, hogy fokozatosan megfosszanak bennünket mindentől, amit őseinktől örököltünk, hogy lemondunk-e érdekképviseletünkről, hogy a vélt előnyök fejében végleg feladjuk-e magyarságunkat, és önszántunkból lépkedünk-e fel dalolva a vágóhídra.

A Nyugat modern babonái

A világban manapság zajló történések egyre drámaibban irányítják rá a figyelmet arra, hogy a válság, amit korunk embere átél, feltehetőleg sokkal mélyebb, mint amilyennek a főáramú beszédmód bemutatni igyekszik. A Nyugat létszerveződési módja abszolút befolyásra tett szert az elmúlt évszázadok alatt, s a felvilágosodás azon alaptézisére épül, hogy a „sötét középkor” után az emberiség végre lerázza magáról a „babonák béklyóit” és a „szellem ragyogása” majd végre „szabaddá” teszi a világot. A hétköznapi ember automatikusan úgy véli, hogy ezek az uralkodó tételek nemcsak, hogy igazak, de megkérdőjelezésük nem is lenne értelmezhető.

A következőkben arra tennék kísérletet, persze csak nagyon vázlatosan, hogy összefoglaljam azokat a főbb „ellentéziseket”, amelyek cáfolni igyekeznek a Nyugat ontológiai talapzatát képező, ma még megdönthetetlen igazságnak látszó feltételezéseket. És egyben rámutatnak arra, hogy a mélyülő általános „létválság” éppen ezekre az alaptételekre vezethető vissza.

A kritikai elméletek többnyire négy olyan témakört említenek, amelyek jól példázzák, hogy a felvilágosodás, és az ennek eszméire építkező Nyugat valójában nem eltörölte a babonákat, hanem csupán a régieket a saját új babonáival cserélte fel. Ezek a következők: a világ anyagiságának (anyagiasságának), a végtelen fejlődés, a tudomány mindenhatóságának valamint az egyenlőség és demokrácia babonája. Ezek a babonák valójában ugyanannak a lényegnek, a szakrális létmóddal való szembefordulásnak a különböző megnyilvánulásai, ezért komplex módon áthatják, és persze erősítik egymást, egy új szakralitást nélkülöző rendet megalapozva. A legdöntőbb áttörést kétségtelenül az jelentette, hogy az emberi létezés hagyományos szemléletét, amely a szellemi erőket tekintette a lét legfőbb, legmélyebb talapzatának, sikeresen fordította meg a felvilágosodás. A materializmus az anyagot helyezte a létezés központjába, méghozzá azt a szakrális aurájától már megfosztott, és máig is önkényesen értelmezett, leegyszerűsített anyagot, amely, és itt a lényeg, fiziológiailag átélhető élvezetek forrása. Az élet elveszti üdvtörténeti beágyazottságát, egyetlen célját a nyers élvezetszerzésre alkalmas anyag bármi áron való megszerzése és birtoklása jelenti. Az anyagi eszközök így fokozatosan saját eszközükké teszik a materialista-hedonista embert, ahogyan Ortega y Gasset írja a Tömegek lázadásában. Mindezt, a saját „kényelme és biztonsága” érdekében teszi az ember, ám a vészjósló következmények ma már éppen a kényelem és biztonság elemi szintjeinek az elvesztését jelentik. A második babona a végtelen „fejlődés, haladás” hiedelemvilága, vagyis annak feltételezése, hogy az élvezet-szerzésre alkalmas anyagi struktúrák tömege, terjedelme az idők végezetéig exponenciálisan fokozható. Ez a babona arra sincs tekintettel, hogy ez a feltételezés még a saját anyagiságra épülő létmodelljével is szembe megy, hiszen korlátos anyagi rendszerekben a korlátlan anyagfelhasználásra épülő stratégia csakis az önmegsemmisítés egy sajátos formája lehet. Ebben a szemléletben az emberi evolúció is az előembertől a mai amerikai milliárdosok létkarakteréig bezárólag egyetlen nyílegyenes vonalon halad.

Szorosan kapcsolódik az előző két babonához az a harmadik hiedelemrendszer, amely a felvilágosodás tudományának mindenhatóságába vetett rendíthetetlen hitre alapul. A babona lényege, hogy a modernitás tudománya a maga eszközeivel, mentális sémáival és kutatási módszereivel mindenre választ tud adni, és amire nem, az valójában „nem is létezik”, tehát hiábavalóság foglalkozni vele. Ezt a logikát folytatja az az axióma, mely szerint a tudomány alkalmazása, vagyis a technológia pedig minden felmerülő szükségletet ki tud elégíteni, függetlenül annak lelki, erkölcsi, szellemi minőségétől. A koncentrációs táborok, mint az embermegsemmisítés „tudományos logisztikai teljesítményei”, vagy éppen a hidrogénbomba, mint a „magfizika nagyszerű vívmánya” elég drámai módon hívják fel a figyelmet arra, hogy az erkölcsi értékeket értelmezni nem tudó és értelmezni nem is kívánó tudomány az emberiség kollektív öngyilkosságának leghatékonyabb eszköze. És még inkább az lesz.

S végül az egyenlőség és a demokrácia babonája azt a hiedelmet próbálja alapnormává tenni, hogy az emberek egyenlők, és erre az eredendő egyenlőségükre demokráciának nevezett konstrukció építhető. E babona célja az, hogy szétroncsolja a tradicionális szakralitás hierarchikus létszerveződési módját, felszámolja a tekintélyt, és a beavatás hierarchikus rendje helyett előkészítse azt a mindent elpusztító degradációs folyamatot, amelyet talán „kiavatásként” nevezhetnénk meg. Mindez nem más, mint a létező kiszakítása a létezésből, hogy így az engedelmes, leépült „minimál-én” szintjére vigye le, aki a „demokrácia” hamis díszletei mögül korlátlanul manipulálható. A feladat tehát „mindössze” e sötét babonákkal való szembenézés volna, ha meg akarjuk érteni válságunk természetét.

Bogár László

CSÁKY PÁL: Mi, magyarok és szlovákok

Ez az írás rövid elemzést szeretne nyújtani arról a történelmi-tudati háttérről, ami ezt a jelenséget élteti. A magyar oldalon néha bosszantó tájékozatlanság és naivitás jellemzi a nézeteket, amellyel egyesek ehhez a kérdéshez közelednek, míg a szlovák oldalon inkább a fóbiák, az előítéletek megléte a meghatározó.
Szerintem a kölcsönös megértés legmélyebb akadálya a világlátások különbözősége: mintha az idősíkok csúsztak volna el a két nép közötti érintkezési felületen. Mintha a huszadik század első fele (a görcsös nemzeti önmagába fordulás szlovák részről) vitázna köldöknéző módon a huszadik század második fele által kínált lehetőségekkel (átfogóbb megoldási lehetőségek keresése). Ez a meg nem értés tehát mélyebb probléma, nem csupán politikai: ám az is tény, hogy az aktuálpolitika vastagon él – a szlovák oldalon gyakran vissza is él – vele.

A probléma gyökere két tényben rejlik. Az első az, hogy a szlovákság részéről hiányoznak a mélyebb történelmi, államvezetési tapasztalatok, az elmúlt másfél évszázadban politikai-társadalmi gondolkodásukat a túlélési stratégiáktól az önálló állam létrehozataláig terjedő spektrum határozta meg. Ebbe a képbe türemkedik be az a tény, hogy a szlovák fél máig nem tudta feldolgozni azt az adottságot, hogy az országban több mint félmilliós magyar közösség él. Az igazság az, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, s mint oly sok mindent a történelmi közelmúltban, ezt is afféle hűbéri ajándékként kezelik. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben nem dolgoztak ki értékelhető kínálatot eme erős közösség helyzetének rendezésére, problémáinak megoldására.

Némi leegyszerűsítéssel a szlovák értelmiség, a szlovák politika két fő áramlata ez ügyben az alábbi nézeteket vallja: a militánsabb a mielőbbi erőszakolt asszimilációt és az országból való kiszorításunkat látná megvalósítandónak, míg a toleránsabb ugyan megtűr itt bennünket, de szeretne másodrangú helyzetbe szorítani, s asszimilációnkat inkább a természetes társadalmi folyamatokra bízná.

A magyar oldalt az információk hiánya, néha jelentős fokú naivitás és némi köldöknézés jellemzi. Ezen túlnézve pedig itt is kétféle alapattitűd rajzolódik ki. Az első hajlik arra, hogy leírjon bennünket, számára teher ez a téma. Koncentráljunk a gazdasági és egyéb formájú együttműködésre, ne terheljük a kapcsolatokat állandóan a magyar közösségek helyzetének feszegetésével, mondják vagy gondolják. Ez a kisebbségi nézet, a többség az odafigyeléstől az aktív támogatásig keres megoldási lehetőségeket, néha sután, néha alaposan a téma mellé is nyúlva.

Mi viszont itt vagyunk, nem is kevesen, s a túlnyomó többség közülünk magyarként szeretne boldogulni itt, a szülőföldjén. Nem az elfogultság mondatja tehát velem, hogy a probléma megoldásának kulcsa mindenekelőtt Pozsonyban van.

…

A folytatás a Word dokumentumban: CSAKY_PAL_Mi_magyarok_es_szlovakok.doc

Nostradamus Pannoniáról

Nostradamus élete végén, öregen és betegen kapta a megrendelést egy magyar főembertől, hogy írjon próféciákat Magyarországról. Ez a "nagyhírű és vitéz" nemzet fia háromezer ezüstöt fizetett Nostradamusnak ezért a munkáért, s a megrendelő személyében gróf Zrínyi Miklósra ismerünk, a szigetvári hősre, aki valóban három hónappal élte túl a jóslatok szerzőjét, s 1566. Szept. 8.-án halt hősi halált. Napjaink történései is visszaköszönnek:

Hetesi Zsolt: A felélt jövő

Ebben az írásban megvizsgálunk egy olyan jövőképet, melyet ellenségünknek sem kívántunk volna, mégis ránk vár. Ilyen jövő ismerete súlyos terheket ró az írástudóra. Milyen felelősségünk van, mit tehetünk? A kutató tényeket tár fel. Nincs döntéshelyzetben, szavát azonban fölemeli.

Az egész cikk PDF formátumban

Makovecz Imre: Az ég alászáll (Magyar Hírlap Online)

Makovecz Imre szereti a borús látleleteket, nyilván azért, mert borús a valóság is, de mindig kiderül, hogy az idős építész a lelke mélyén megrögzött optimista. Míg a legtöbb gondolkodó szétvert országról és kisemmizett nemzetről beszél, Makovecz Imre a magyar kultúra rejtett értékeit, a magyar nép életben tartó ösztöneit emlegeti.

– Folyton a globalizációt emlegetjük, mint a nemzeti létünket fenyegető veszélyt. Sőt, sokszor úgy tűnik, már maga alá is gyűrt bennünket.

– A globalizáció egy szabadelvűségen nyugvó áldemokrácia, amelyet a nemzetközi pénzhatalmon is túl létező, magukat egyébként soha meg nem mutató csoportok működtetnek. Most a 18. században született liberalizmust próbálják átmenteni azon a válságon, amibe került. Nem veszik tekintetbe, hogy velünk nem lehet szórakozni. Születünk és meghalunk. A dramaturgia, amely meghatározza mindannyiunk életét, legalább annyira íródik az égben, mint a földön.

– Reménykedjünk, hogy például a vidéket nem éri el a globalizáció.

– Nem árt vigyázni! Ha ma végignézzük egy falu portáit, alig látni disznót és aprójószágot, de a ház mögötti kertet sem vetik be krumplival, nem ültetik tele zöldséggel. Tisztelet a kivételnek. Ez az elmúlt évtizedek műve. Várják a segélyt az emberek, s nézik a tévét, utazgatnak az interneten. Létrehozták számukra a virtuális valóságot. Úgy gondolják az említett hatalmi csoportok, ha elsorvasztják az emberben a természetes kommunikáció és a szeretet képességét, akkor olyan gyenge és irányítható tömeget kapnak, amelyet könnyen alá lehet vetni annak a különös ipari-kereskedelmi civilizációnak, amely kitölti a globalizációt. De nem fog sikerülni.

– Nézzünk egy másik szögletet, mondjuk az építészetet…

– Az építészek jelentős része teljes mértékben kiszolgáltatja magát annak a pénznek, amit a megbízóitól remél. S mivel a megbízók jelentős része nem rendelkezik azzal a környezeti kultúrával, amely ahhoz szükséges, hogy egy ház szép és jó legyen, egymás után emelkednek ki a földből az üveg-beton csodák. Eladják azt a kultúrát, amiért érdemes lenne élni. A szovjet megszállás előtt az építészet ügye is szerepelt az alkotmányban, a kultúra részeként. De aztán kivették belőle. Most javasoltuk, hogy tegyék vissza.

– A tévé előtt ülő embereket említette. Mennyire osztja meg ma a magyarok lelkét a pénz, és a legtisztább érzelmek, például a hazafiasság ellentétes vonzása?

– Jó kérdés, de valami más még inkább aggaszt engem. A liberalizmus összezavarta a férfi és a nő szerepét, s az így okozott zűrzavarral megbontotta a család struktúráját. Elpuhuló férfiak és harmincéves nők, akik még nem szültek gyerekeket, és sokan nem is fognak soha.

– Mintha az EU-ban nem lenne annyira egyértelmű a nemzetek, kultúrák egyenlősége, önállósága…

– Ma minden a jogászkodás és adminisztráció irányába tolódott el, a valóság senkit sem érdekel. Ezer helyre elküldenek, ha valamit el akarsz intézni Magyarországon. Minden helyen hozzátesznek, vagy elvesznek valamit az ügyedből, okoskodnak, lamentálnak, de nincs hatóság, amely mindenre kiterjedően vállalná a felelősséget. Ez utolérte Brüsszelt is. Nincsenek elvek és célok, amit az EU egyértelműen felvállalna. Minden elvész az okoskodások, a különféle lobbik és érdekek útvesztőiben. Különben pedig bizakodó vagyok. Orbán Viktor egyértelműen beszélt. Más országok vezetőinek is megmutatta, miként kell viselkedni, amikor ravasz játszmába kezdenek az EU ilyen-olyan csoportjai.

– És ha itthon mennek a játszmák?

– Rendet kell tenni. Itt van például a Kós Károly Egyesülés. Ez egy olyan társaság, amely úgy gondolja, hogy az épületek alja a földből nő ki, a teteje pedig az égből ereszkedik alá. Ez az organikus építészet szemlélete. Az egyesülés munkái behálózzák a Kárpát-medencét. Budapesten azonban nem kap munkát. Még Makovecz sem!

– Tavaly úgy volt, hogy vége, hogy fölszámolják a cégét.

– Megmaradtunk. De a mai napig sem nyúlt hozzá senki az áfa-anomáliához. Számlát adsz, és noha te még egyetlen fillért sem kasszíroztál, a forgalmi adót már be kell fizetned… Három ilyen kör, és vége. Visznek mindent. Ez teszi tönkre a kis- és középvállalkozásokat. Mindig minden kormányzati tisztviselő a versenyhivatalra hivatkozott amikor ez szóba került. Hát annak mi köze van ehhez?! Itt a példa a felelősség áthárítására.

– Elképzelhető, hogy jól veszi majd a kanyarokat ez a kormány, de már látni, hogy a közbiztonság ügyébe beletörik a bicskája. Ott is megtette a hatását a liberális aknamunka.

– Mindenki a cigányokra mutogat. Elfeledve, hogy valóban tönkretették őket. A szocializmus felszámolta a belső közigazgatásukat, vagyis a vajda-rendszert, és megszűntek azok a szakmák is, amelyekben kiválóak voltak a cigányok. Sok remek ácsot ismertem közöttük. Most ülnek otthon, és gyerekeket gyártanak, hogy jöjjön a segély. Egyes családok pedig úgy egészítik ki mindezt, hogy hídkorlátokat visznek el. Meg amit érnek. Fokozatosan felszámolták, háttérbe szorították a cigányzenét is, nagy baj, mert ezzel megszűnt a cigányság arisztokráciája. Kötelességünk kiemelni őket ebből az állapotból, mert ők ebben az országban váltak ilyenné.

– Belenéztünk a sötét kútba. Mondjon valami biztatót is!

– Kérlek! Több olyan megrendelés érkezett hozzánk, amely mögött magánkezdeményezés áll. Ezek az emberek és közösségek kiránduló- és tájvédelmi központokat, miegyebeket akarnak építtetni. Egyre több az olyan ember, aki kezd odafigyelni a köz ügyeire. Kezd átfordulni a szolgalelkűség, amit a liberalizmus és a globalizmus ránk erőltetett.

– Na, most meg úgy tűnik, mintha elhárulna minden akadály a nemzet talpra állítása elől.

– Hárul is. A multi Afrikából hozza ide a krumplit, ahol a nyomorult feketének két forintot ad kilójáért, a zöldség pedig tele van vegyszerrel, hogy menjen valamire a fejlődésben. Ezzel elvileg nem lehetne versenyezni. De a multik végre meg vannak adóztatva, és működik már az ellenőrzés az élelmiszerpiacon. Akadályt akartál, mondok azt is. Felvállaltam a belügyminiszternél az árvíz sújtotta felsőzsolcai házak újjáépítését. Már kilencven új épületben laknak. Nem ment könnyen. Egy kormányzati bürokrata úgy gondolta, hogy ne mi tervezzük az új épületeket, hanem pályázatot kell kiírni. Mondom neki: ember, észnél vagy? Kossuth-díjas és Ybl-díjas mérnökök tervezik az épületeket, milyen zsűrit akarsz te idehívni?! Végül a miniszternek kellett elrendeznie az ügyet. A másik: Kolontáron, illetve Devecserben hozzákezdtünk az újjáépítéshez. Csakhogy megjelentek a bankok. A tönkrement, eldózerolt házak jelentős hányadán ugyanis jelzálog volt, s most rá akarják terhelni ezeket a hiteleket az új épületekre, amelyeket az államtól kaptak a szerencsétlen emberek. Ezeknek egy kanaluk, egy törölközőjük nem maradt. Fizessenek? Miből? Nincs vége az ügynek, ez egy hosszú és undorító küzdelem.

– Mikor halnak el a Magyarország elleni támadások?

– Engem nem izgatnak, hozzászoktam az ilyesmihez. Meg vannak sértődve azok a bizonyos háttérhatalmak, amelyekről már az elején beszéltem. Hogy Magyarország nem az ő dramaturgiájuk szerint szeretne újjáéledni. Most határozott ellenállással találkoztak. Szerintem Orbán Viktor védelmét és személyes biztonságát meg kellene erősíteni.

– Alföldi Róbert levette a Nemzeti műsoráról azt a bizonyos elfajzott János vitézt. A végén még a helyén hagyják…

– Nem az Alföldi Róbertek fújják a szelet. Él a magyar kultúra, ezért is mondtam, hogy sohasem sikerül majd a magyar falu elpusztítása. Nemrég Bodrogkeresztúron jártam. Négyszáz ember várt az előadásomra, vasárnapi ruhában. A mélyben a szó még szó maradt, az ünnep pedig ünnep. Ha hallgat is róla a média.

Sinkovics Ferenc

Bogár László: HARCAINK

Fontos, kritikus szakaszához érkezett a magyar nemzet ellen évszázadok óta zajló háború. A minket függésben tartó pusztító világerő, amely az elmúlt fél évezred során már öt, látszólag különböző birodalomnak mutatta magát, ám gátlástalan létfelélő, eredendően parazita jellegét végig megőrizte, újabb átalakulás előtt áll. Mivel eddig minden újabb megjelenési formája az ellenünk folytatott háború egyre veszélyesebb fegyvereit hozta magával, így most is erre kell készülnünk.

Az ország népének többsége kissé költőien túlzó metaforaként kezelte a választások utáni bejelentést: forradalom és szabadságharc vette kezdetét. Azonban lassan rá kell ébrednünk, hogy a megállapítás nem metafora – és egyáltalán nem túlzó. Az talán igaz, hogy ez csak nyitánya a háború újabb, talán sorsdöntő ütközetének. Ám tekintettel arra, hogy a többség tökéletesen felkészületlen a közelgő háborús cselekményekre, talán nem árt egy-két dolgot végiggondolni.

A világerő, amely most a nyugatias globalitás birodalmaként jelenik meg, azért veszélyesebb az eddigi alakváltozatainál, mert saját létét is tagadja. Sőt azt a beszédteret is betiltotta, ahol egyáltalán diskurzus tárgyává lehetne tenni létezését, és brutálisan büntet mindenkit, aki az ő „nem létezését” kétségbe merészeli vonni. Aki pedig saját intézményi védelem kiépítésére törekszik e globális értelmező hatalom fegyvereivel szemben, az – mint az elmúlt hetek világméretű hisztériájából láttuk – a halál fia. Ez világossá teszi, hogy az előttünk álló egyre veszélyesebb háborúk fő frontvonala kommunikációs természetű. A permanens világháború ugyanis a világértelmezési logika csúcsfegyvereinek birtoklásáért zajlik. Talán soha nem volt annyira igaz a régi mondás, miszerint a szó veszélyes fegyver, mint ma. Világunk „valóságos valósága” ugyanis már olyan iszonyú képet mutat, hogy ezt a világ urai – az ellenük irányuló azonnali világméretű lázadás kockázata nélkül – aligha engedhetik megpillantani. A globális valóságipari művek „dübörgése” nélkül e lázadás kártyavárként döntené romba azt az egész primitív hazugságtömeget, amely a globális kapitalizmus fogyasztói-hedonista paradicsomaként mutatja be önmagát.

A globális birodalom hatalmi rendszere három „hadosztályt” tart mozgásban a lokalitások kifosztása érdekében.

Az első a kényszerítő hatalmi hadoszlop, amelynek fő fegyvere a multinacionális vállalat. Feladata, hogy behatolva az adott lokalitásba, a helyi uralmi elitet korrumpálva ellenőrzése alá vonja az élet újratermelésének minden anyagi és szimbolikus szféráját.

A másik a figyelmeztető-fegyelmező osztag, amelynek látszólagos feladata, hogy tekintélyes, a világ folyamataiért felelősséget érző és vállaló intézményként tanácsokkal lássa el és minősítse az egyes lokalitásokat. Az idetartozó Valutaalapnak, Világbanknak, hitelminősítő intézeteknek a valóságos funkciója azonban az, hogy világossá tegyék a lokális elitek számára, hogy a kényszerítő-hatalmi osztag kifosztó tevékenységének mindennemű korlátozása súlyos megtorlást von maga után.

Ám a mindennél fontosabb harmadik hadoszlop éppen az a véleményhatalmi diktatúra, amely magát „politikailag korrekt beszédnek” nevezi. Ez a birodalom létének és fennmaradásának egyre inkább döntő eleme.

A forradalom és szabadságharc mindhárom birodalmi hadoszloppal harci érintkezésbe került az elmúlt nyolc hónapban. A multinacionális vállalatokra kivetett különadók és főként a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolása a kényszerítő hatalmat vette célba. A Valutaalappal a kapcsolat látványos megszakítása és a hitelminősítő intézetek megtorló leminősítéseinek semmibevétele a figyelmeztető-fegyelmező hadoszlop elleni nyílt kihívás. Ám a szabadságharc eddigi legveszélyesebb hadműveletét a médiatörvény, vagyis a globális véleményhatalmi diktatúrával való határozott szembefordulás jelenti.

A dolgok kegyetlen történelmi logikájából az olvasható ki, hogy az impérium legfeljebb átmenetileg és taktikailag enged meg bármilyen ellenszegülést, és amint erre lehetőség adódik, „a birodalom visszavág”. Aligha lehet kétségünk: most sem lesz másként. A siker reménye tehát csekély ugyan, de talán nem nulla. A fegyverszünetnek is felfogható színjáték, amelynek a magyar elnökség ünnepélyes megnyitóján lehettünk tanúi, arra utal, hogy a birodalom az elnökség ideje alatt látványtechnikai okokból nem akar nyílt háborús intervenciót indítani Magyarország felszámolására. Ezt az éppen emiatt igen értékes fél évet egy olyan „új szövetség” létrehozására kellene fordítani, amely talán esélyt adhat a forradalom eltiprásának elkerülésére.

Az első új szövetséget a magyar társadalmon belül kell létrehozni. A választási győzelem jelezte, hogy e szövetség létrehozása nem lehetetlen, ám életveszélyes illúzió lenne azt hinni, hogy már létezik is.
A második új szövetséget Kelet- és Közép-Európa sorstárs országaival kell létrehozni, amelyek egyelőre értetlenül és/vagy kárörvendő lesajnálással szemlélik a magyar szabadságharcot – nem látva benne saját sorsukat.

És végül a harmadik új szövetséget a globális térben kell létrehozni a „keleti szél” lázadó nagykoalíciójához való csatlakozással. Mindez azért döntő, mert bár „csapataink harcban állnak, és a kormány a helyén van”, az „ószövetséggel” való leszámolás és az új szövetség megkötése nélkül nincs esélyünk a megmaradásra.

Beküldte: ag

Dr. Papp Lajos, szívsebész: EURÓPA  KELLŐS  KÖZEPÉN

Szeretetben Testvéreim, Magyarok!
Összefogás. Kivel? Kikkel? Ki ellenében? De kivel fogjon össze a magyar? Kik vagyunk, honnét jöttünk? Vajon ide sodort a szél valahonnét Ázsia belső területeiről, vagy másként van ez? Az összefogás első kérdése: kivel? A válasz egyértelmű: a teremtő Istennel! A teremtő Isten mindannyiunkat meghatározott céllal és feladattal küld e földi mindenségben. Mindannyiunknak, kivétel nélkül feladata van. Nem véletlenül születtünk ide a Kárpát-medencébe, nem véletlenül nyelvünk a magyar, nem véletlenül vagyunk itt magyarok. Nekünk itt van feladatunk, nekünk a Jóisten azt jelölte ki, hogy a földi mindenség megtartásában a Kárpát-medencét örök időkig megtartsuk annak, amit a Jóisten nekünk és a világnak szánt.

…

Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk van, egy Nemzetünk van, egy Hazánk van. Összefogni az Istennel és magyar a magyarral, ez a feladat! Isten áldja meg Önöket!

(DUNA TV Michelangelo Naddeo, interjú, Magyar Őshaza )

Az egész cikk PDF formátumban

Béla!

2010. szeptember 11. szombat - Új Szó

Mindig tisztességes politikusnak tartottalak, ma is úgy gondolom, az vagy. Ám pártod legutóbbi lépései kételyeket ébresztenek bennem, amire a Híddal kapcsolatban nem számítottam ilyen hamar.

Az első kérdés: pártod valóban nem ismer olyan embert, aki megfelelne a környezetvédelmi minisztérium tárcavezetői posztjára? Mert az az ember, akire először gondoltatok, a Transpetrol menedzsere, biztosan nem ilyen. Vagy valóban úgy áll a helyzet, hogy nem Ružinskýról van szó, hanem arról, hogy Czucz kapjon egy passzt? Egyelőre nem akarom elhinni.

A másik kérdés: a pártodnak valóban nem okozott gondot, hogy Hideghéthyt kinevezze a Földalap élére? Ez esetben a Hídon kívül mindenki tudja, hogy az alapot esztelenül igazgatták, s nemcsak Fico idejében, hanem már sokkal korábban is. Nem ismerem a jelöltedet, nem tudom, hogy személyesen szerepelt-e valamilyen korrupciós ügyben. De azt tudom, hogy jelölése jogos kifogásokat váltott ki. Megérte neked? Vagy azt gondoljam, hogy a múlt kényszerített erre a lépésre? Egyelőre nem akarom elhinni.
A harmadik kérdés: a Híd valóban komolyan gondolja, hogy nem ellenőrizte annak a hölgynek a múltját, akit a Nagyszombati Hőszolgáltató élére jelölt, sem a férje múltját? Ez azt jelenti, hogy az ő múltjukat mindenki ismerte, csak a Híd nem. Akkor már csak egy lehetőség marad. Ezek a jelölések is csak passzok, amelyek a múltbeli, valamilyen csúnya együttműködésben gyökereznek. Egyelőre nem akarom elhinni.
A legutóbbi választáson a Hídra szavaztam. Sok jó okom volt rá. A magyar–szlovák együttműködés híve vagyok, úgy ismerlek benneteket, mint hasznos politikusokat, a jelölőlistátokon az OKS tisztességes emberei is szerepeltek. Ismerem a problémáitokat is, de minden pártnak megvannak a maga bajai. Számítottam rá, hogy a hibák előbb-utóbb felszínre kerülnek, de arra nem, hogy ilyen hamar, arra meg végképp nem, hogy ilyen durvák lesznek. Béla, nem gondolom, hogy a Híd korrupt párt, melynek a hátterében vállakozók állnak. Sohasem gondoltam, hogy az MKP-ban Oszkár irányított téged, ennél te sokkal büszkébb vagy. Ma sem vélem úgy, hogy a Hídat a háttérből a Transpetrol, a Földalap, sőt a Smer mozgatják, ahogy azt egy bizonyos Dzurinda nevű ember megjegyezte. A Hídról ilyen primitíven egy bizonyos Csáky nevű ember gondolkodik. De valami azt súgja, hogy a Híd kezdi elveszteni a fényét. Egyre kisebb annak az esélye, hogy tisztességes magyar–szlovák párt alakuljon. Túl nagy teret kap a Hídban az az elképzelés, hogy a politika a pozícióhoz és a pénzhez vezető út. Valamint az, hogy a következő választáson nem rád szavazok. Én, a választód, egyet kívánok: Béla, ne hülyéskedj!

Štefan Hríb  (a szerző a .týždeň főszerkesztője, a Lámpa vitaműsor vezetője )

Pišta!

Ad: Štefan Hríb: Béla!, Új Szó, szeptember 11.

2010. szeptember 17. péntek, Új Szó

Ha van valaki a szlovák újságírásban, aki nem nagyon ismer kompromisszumot, ha közügyekről van szó, aki megszólal, ha baj van, aki nem köntörfalaz, ha ki akar valamit mondani, az te vagy. Ezért szeretem az írásaidat, s olvasom akkor is, amikor éppen nem értek Veled egyet.

Azt írod, komoly kételyeket ébreszt benned a Híd néhány jelölése, az elmúlt napokban nyilvánosságra hozott kifogásolható jelölt. Azt kérdezed, pártom valóban nem ismer olyan embert. Be kell vallanom, nagyon keveset. Azt gondolod, olyan hű de lukratív posztokat osztogatunk az államigazgatásban? Hogy oda kimondottan ügyes, tehetséges emberek rohannának százával, akik az államigazgatási fizetésekért szívvel-lélekkel güriznének napi nem nyolc órát? Hidd el, nagyon kevés a jó jelölt. Igazad van, mégsem szabad elvtelen kompromisszumokat kötni a kinevezésekkor. Ružinskýt említed, aki szerinted „nem az az ember”. Bevallom, Pišta, nem tudom. Azt viszont nagyon jól tudom, hogy az egészségügyi minisztérium élére orvost, az oktatási élére pedagógust, a kulturális tárcába gyakorló művészt, a mezőgazdaságiba kombájnost keresni kimondottan kártékony és anakronisztikus beidegződés, hiszen a mai reszortok élén, bár a miniszter politikai funkció, olyan emberek kellenek, akik átlátják az ágazat gondjait és a párt-, majd a kormányprogram szerint nem végrehajtják, hanem végrehajtatják a feladatokat. Nem véletlen, hogy a nagy cégek, pénzügyi intézetek csúcsvezetői általában nem rossz szakpolitikusok, s ez fordítva is érvényes. De, még egyszer mondom, Ružinský nem kipróbált államigazgatási szakember, de miért lenne a priori rossz, azt nem tudom.

Hogy is van ez? – lett szállóigévé a Lámpában használt kérdésed. A szak-államigazgatásban emberek tucatjaira van szükség. Nehéz megtalálni azt az embert, aki szakpolitikusi posztra jönne az egyébként őt jól eltartó szakmájából csak azért, mert közügyeket akar intézni. De vannak ilyenek. S vannak konjunktúralovagok is, akik szeretnének a posztjukon „találkozni a pénzükkel”, emlékszel, volt ilyenünk is, ma szabadságvesztését tölti. Hideghéty Ferencet jogosan kifogásolt embernek tartod, ha képviselőjelölt lenne vagy köztársasági elnök szeretne lenni, akkor bizony a kabátlopási ügyeknek még az árnyéka is diszkvalifikálná őt (bár a szlovákiai gyakorlat mást mutat), de hogy a földalap ügyeihez kevesen értenek úgy, mint ő, azt tudom. S azt is tudom, hogy helyesen fogalmaztál: „Nem ismerem a jelöltedet, nem tudom, hogy személyesen szerepelt-e valamilyen korrupciós ügyben”. Szerepelt, csak éppen az erre hivatott szervek vizsgálata azt igazolta: nem lopott, nem csalt, nem hazudozott. Aztán Lovásová ügye. Te valóban azt hiszed, hogy minden regionális jelöltet átvilágítunk? Azt írod, mindenki ismerte a múltját, én meg azt mondom, ha nincs sajtó, senki nem tudná, hogy a világon van! S látod, a sajtó, a közélet házőrző kutyája kiszaglászta, megtalálta, s mi vissza is hívtuk. Meg is köszöntem. Szerinted így viselkedik egy korrupt politikai párt? Az a kép, mely szerint e három, általad ismertetett ügy és egy sajtó-felháborodás (mely szerint nem tisztogatunk, ha meg tisztogatnánk, az lenne a baj) a Smer ötödik hadoszlopának állítja be a pártot, az már felér egy black-PR konstrukcióval. Tegyük hozzá, Švejna és Chren szerinted korrupt gazemberek, mert Fico idején állami megrendelést kaptak? Egyébként tíz megpályázott projektből egyet! Ez ugyanaz, mint a Monacóban Celsius-fokokban elárult árfolyam, vagy a faliújságon meghirdetett milliárdok, a kvótaügy és a PPP-projektek? Vagy álljunk be a sorba, és minden gazdag embert gazemberezzünk le? Úgy, ahogy azt Rehákkal meg Valkóval tették? Tudom, hogy nem így gondolod.

Én jó néven venném, ha koalíciós partnereinkkel végre kormányoznánk, ha tisztáznánk, kivel dolgozunk, s ha rossz a jelölt, ne mellette döntsünk, de dolgozzunk már végre, mert nem a Hídban megismert közéleti emberek indították el az országot a lejtőn, s ha erre bármi befolyásom marad a közeljövőben, akkor nem is fogják. Éles meglátásaidnak, aggódó szemléletednek továbbra is híve vagyok, igenis szólj, ha szerinted baj van, de ne mosd össze a korrupt tolvaj társaságokat azokkal, amelyekben hiba, rossz döntés van, de a lopás nem program és nem életstílus.

Béla

A szlovákiai magyarság az önfeladás útján?

A júniusi szlovákiai választásokon a 2006 óta kormányzó populista baloldali és a szélsőséges nacionalista pártok szoros vereséget szenvedtek, és így a jobb-közép pártok, mindössze 5 fős többséggel, hozhattak létre kormánykoalíciót.

Beküldte: Agárdy Gábor

Az egész cikk PDF formátumban

A magyar-szlovák példa

Nem sokkal a budapesti szlovák nagykövet visszahívása előtt kapta meg a Rózsahegyi Katolikus Egyetem Nagy Érmének ezüst fokozatát Käfer István. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szlovák Tanszékének alapítója, nyugalmazott docense nem először részesült szlovákiai kitüntetésben. Beszélgetésünkben a „ficói hangnem” helyett a magyarok és szlovákok közös kulturális gyökereit kerestük.

Beküldte: Agárdy Gábor

Az egész cikk PDF formátumban

KÉRDÉS ÉS ÜZENET
Szakál Gábor operaénekes verse A. Nagy Lászlóhoz

Lacikám, áruld el, mit csináltok...?!
Van-e még nagyobb magyar átok
mint a széthúzás s a vak gyűlölet?
Na jó... az vesse az első követ rátok,
ki még nem gyűlölt embert soha,
kinek sorsa lett a nagypolitika...,
de, hogy éppen ti, „józsefattilások"
lennétek ily ostobán kevélyek és vakok?!
Az nem lehet, hogy ne tudnátok,
miként működik az „oszd meg és uralkodj...” –
RAJTATOK,
hogy ki teszi ezt mivelünk és miért...??!!
Hogy „Dunának, Oltnak” – Bodrognak, Garamnak,
ma is „egy a hangja, morajos, halk” –
CSALÓDOTT – „hang”,
s a KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
„jaj annak, aki nem” – gazdag –
„és nem bitang”!!

Az egész vers PDF formátumban

Tomka Ferenc: A Gender ideológia

Napjainkban - amikor tanúi lehetünk társadalmunk "lezüllésének", az erkölcs és a jellem általános krízisének, valamint az elfogadott évszázados viselkedési kódexek semmibevételének - nem árt elgondolkodni Tomka Ferenc professzor gondolatain, amelyek minket, szlovákiai magyarokat is érintenek.../ag

„XVI. Benedek pápa az emberi természetet, a házasságot, a családot fenyegető, azok létét megkérdőjelező ideológiával szemben emelte fel hangját 2008. XII. 22-én egyik évzáró beszédében:

"Az egyháznak védelmeznie kell az embert az emberi természet lerombolásával szemben.... Kötelessége, hogy az emberről, mint férfiről és nőről beszéljen és megkövetelje a teremtés eme rendjének tiszteletben tartását... Amit napjainkban a "Gender" fogalma alatt sokfelé értenek, az lényegében az ember kiszakítását célozza a teremtés, a Teremtő rendjéből. Az ember maga akarja megalkotni önmagát, és saját lényét maga kívánja meghatározni. De így az igazság ellen, a teremtés szelleme ellen fordul..."

A Mexikói Katolikus Családkongresszus (2009. február) több előadása ugyancsak felhívta a résztvevőknek, valamint a katolikus egyház vezetőinek figyelmét, hogy világszerte megjelenik a "gender" fogalom torzított használata, amely a humán és a keresztény ember-, család- és házasság-kép alapjait támadja meg. E támadással szemben az egyháznak is fel kell készítenie övéit.“…

Az egész cikk PDF formátumban

Dr. Kiszely István történész elgondolkoztató előadása Kolozsvárott

A magyar pörköltet evett, amikor az európai még köleskását

Kiszely István jeles magyarságkutató volt az Erdélyi Napló-esték sorozat árpilisi meghívottja. A nagy közönségsikernek örvendo eloadás szerkesztett, rövidített változatát olvashatják honlapunkon.

Ki kell ábrándítanom Önöket, mert én nem vagyok történész. Biológus, orvosember vagyok. Soha nem akartam a magyar őstörténettel foglalkozni. Nagy alapkutatásom az volt, hogy az alany a múltat hozzuk össze a jelennel. A csontkémia, a csontpatológia alapján a csontból meg kellett állapítani, hogy hány éves, milyen betegsége volt, milyen vércsoportba tartozott. Később a nagy mitokondriális DNS kutatást végeztük egy jelentős nemzetközi kutatócsoporttal. Amíg az egyetemen voltam, a természettudományi karon, untam magam és fölvettem a kínai szakot.

Bejártam a kínai követségre: pechemre akkor éppen rossz elvtársaknak minősültek a kínaiak.Mindig azt tettem, amit nem illett tenni, mert tudtam, hogy az lesz később a jó. Amikor a kínai követségről kiléptem, megpofoztak, megrugdaltak: a végén már pizsamát, fogkefét vittem magammal, így két napig kipihentem magam. Amikor Kína nyitott a világ felé, 1967-ben kaptam egy kínai útlevelet. Eljuthattam oda, ahova európai ember mai napig sem juthat el. Azt a feltárást folytattam, amit Stein Aurélnak, 1915-ben kényszeruségből abba kellett hagynia. Azkanában találtam 1200 olyan embert, amilyenek mi vagyunk, magyarok. Ha egy biológustól azt kérdezik, hogy hol keresi a magyarság eredetét, őseit, akkor válasza egyértelmu: ott, ahol olyan emberek éltek és ma is olyanok élnek,mint mi. …

Az egész cikk PDF formátumban

Dr. Kiszely István honlapja

Kiszely István az RTLklub XXI. század c. műsorában

SMER-es telekspekuláció Pozsonyban

Forrás: pravda.sk, 2010.01.21

Gondoltam, hogy egy "szociáldemokrata" ilyenre nem képes! Úgy látszik, erősen tévedtem....

Az egész szöveg .doc formátumban

Globalizáció – egy kicsit egyszerűen

Forrás: Bencés Diákszövetség Levelezőlista

Kovács Jánost pontosan reggel 6 órakor ébresztette órája (made in China). Amíg a kávéfőzője (made in China) a reggeli kávét (product of Brasilia) csepegtette, lezuhanyozott, a hajszárítóval (made in Taiwan) megszárította a haját, a villanyborotvájával (made in China) megborotválkozott. Egy pólót (made in India) és farmert (made in Singapore) húzott. Lábait sportcipőbe (made in Korea) bujtatta. A kenyérpirítójából (made in Philippines) kinyert pirítóst reggelizett, majd menedzserkalkulátorán (made in Mexico) megnézte aznapi feladatait. Az órán a pontos időt (made in Switzerland) beállította a rádió (made in China) alapján majd beült az autójába (made in Germany). Este bekapcsolta tévéjét (made in Japan).

Az egész szöveg .doc formátumban